Kategória Próza

Öregapám belehányt az ágyába és belefulladt. A cipője az örökségem. Negyvenötös a lábam, nagyapámé töpörödött. Harmincnyolcas cipőbe préselve élek. Levágtam az orrát, bök a köröm, befelé nő, mint a gyulladt szőrtüszők.

Az üdülőtelep egy félbevágott domb oldalába épült, onnan meredtek szocreál, emeletes házai az ég felé. Voltak házak fönt a dombon, és a leomlás ellen egy betonfallal elválasztva körülbelül négyemeletnyi szintkülönbséggel lejjebb is. Mi lent laktunk. A szüleim folyton olvastak, napoztak, úsztak. Én pedig, ha épp nem a parton voltunk, folyton egy gyerekcsapatot figyeltem a hatodik emeleti erkélyünkről. Kis csapatban fel-le masíroztak az emeletes házak között fent a dombon, mint a katonák, akik mindig bevetésre készülnek. Irigyeltem őket.

Egyik este megkértem anyámat csomózás után, hadd menjek át a tisztaszobába. Megengedte, ha nem verem le a szekrényről a kerámiát. Felmásztam a komódra és kihoztam a fehércsipkés, félszemű babát. Hátul lógott a tépett kontya és keserű szagú molyirtó kandikált ki a szoknyája alól. Apám csupasz ölébe tettem, nem mehetsz el a hegyre, mert itt a babád. Látod, ugye, milyen szép üvegszeme van? Ő is a te gyereked. Igen, nahát? Mondta kíváncsian. Kistestvérem. A baba felmászott az arcához és megfogta az orrát. Először csak cicázott vele, de aztán egyre erősebben fogta. Nem engedte el, mérgesen marta. Ütötte is, verte. Olyan erősen szorította, hogy apám a végén dühösen rám kiabált. Azonnal mentem lefeküdni, rám kulcsolták az ajtót. Órákig, vagy talán napfelkeltéig sírtam a párnán.

Hárman jönnek, végig a szombat hajnalra összebarázdált járdán. Kezükből marokra fogott vízcseppeket egyensúlyoznak. Zacskós lábbal jön az első, a lépte puhán lötyög az utcán, végighúzza az aluljáró szagát, mint palástot. Szakálla vége a kabátba zippzározva. Így kelt útra ma reggel, oszloposodott lábbal, mögötte két ökölarcú másik, a palásthordozók. Életük, maradék tulajdonuk pókhálósodva szorítja rájuk azt a millió kis öklöt, melyek a ruhájuk, kezük, lábuk alól nyúlnának ki egyébként. Még reggel tekergették maguk köré az összes tárgyuk, ahogy csak ritka alkalmakkor szokták. És tartják a vízcseppekkel teli kezük kissé lefelé-kissé előre, nem szivárogtatva. Nem érkezve, indulva. Nem vigyázva. Erre mégiscsak összerezzenünk, ha így jönnek, ilyen egyszerre, puhán. Vagy talán csak a szag. Beállunk a kapubejáróba, csókolózni kezdünk, látszatra. Én azért félek a megbántástól.

„Ámulok, milyen sokan vannak, kik helytelenül másra cserélik gondolatban ezt a fajta betegségként aposztrofált adományt. Olykor átkot. Kinek a pap, kinek a paplan. Jómagam az első megállapításnál cövekelek, nem mintha bajom lenne; peckesen, mint én, önös önmagam. Magamban valóként leledzem, csak olyanformán létezik a titulus, a mi, mint én, a békepartizán és a bennem fejlődött dühös, szorongó, deprimált, olykor pszichotikus felettes cselekvő, az ellentmondást nem tűrő. Ő, aki azt tételezi, jobb is nekem megszűnni, urnában, úgy ócsó, nincs különösebb pepecs dekora, festék, ami a halottat álmodóvá teszi és persze a rongyokkal kitömött bélrészek helyei, ragasztott pitty, az Y bemetszést követő idő percekben számolva, mert az önmérgezők bonckés alatt végzik be pályafutásukat; sok-sok kiterített, meglopott tárca, kifosztva tolvajmód. Szigorúan öt fokon, meg ne fagyjon, mégse rohadjon, egy-egy fémtálcán.

Dora huszonöt éves volt és lázadó. Szakított apjával, aki a geri rabbi haszidja, titkára, gondnoka és mindenese volt, s aki felesége halála után újraházasodott. Szakított apja haszidizmusával, és a maga modern zsidóságának útját akarta kitaposni. Héberül akart tanulni és rendszerezetten megismerni vallását, kultúráját. Kafkának haszid történeteket mesélt, és bevezette őt a mindennapok zsidóságába: a hétköznapok és az ünnepek szokásrendjébe.

Kószálok a világban. Valójában nem azért, mintha keresnék valamit… hanem hogy megszabaduljak mindattól, ami csak elromlana… ha maradnék. Biztató kezdet, nem igaz? Próbálom elképzelni, hogy ketten beszélgetünk. Az az érzésem, nem is tudom… hogy ha képes volnál beszélni, nem is beszélgetnénk. Akkor volt ilyen a helyzet, mielőtt elmentem innen.

Legyen az első emlék, hogy lesüllyedek Mocsokvölgy mélyére, a város alatt húzódó, ezerkarú aknarendszerbe, hogy megtaláljam a dolgozó nép ellen áskálódó Beholdert, és kocsányon lógó, izgága szemgolyóit tőröm pointírozott hegyére tűzzem. A rothadás, a moszatok, a csontok mind ismerősek: a mi kamránkban is megbarnult koponya pihen két meggybefőtt között. Néha bemegyek, nézegetem a koponyát, szeretném megsimogatni, de nem érem fel. Nem tudom, miért van itt. Amikor rákérdezünk, nem kapunk választ. A játékban is csontokon gázolok keresztül a föld alatti lakók tárnáiban. A lápi törpök cimborájukként üdvözölnek, és tőlem várják szabadulásukat. A pályákhoz nem lehet, vagy inkább nem érdemes térképet rajzolni, mert a különböző szinteket ajtók és folyosók helyett dimenziókapuk kötik össze.

Az 1997 és a 2006 között eltelt müncheni időszakról van szó. Amikor a férfi észrevétlenül keveredik a disznók közé, de nem eszi meg a korpát. Csak majdnem. Előbb még egyáltalán nem látszik kontúrosan a csapda (nem az volna a természete), ehelyett sunyin lappang, és ő mint rendes és tanulni vágyó rezidens, később mint frissen szakvizsgázott orvos, szépen simul a kórházban regnáló úgynevezett egészségügyi etikett világába. Mindig szépen beparkol a kórházi parkolóba, mindig előre köszön, mindig utólag bánkódik, és mindig megfelelően korrigál, amennyiben becsúszik valami apróbb hiba, például egy rosszul elmetszett gát. És mindig mindig van.

1979. november 16-a délutánján Kanavász karbantartó géplakatos az öltözőszekrények takarásában egy apró, de nehéz fémtárgyat csúsztatott a táskájába. Gondosan elrendezte a holmik között, fölnézett, aztán még egy gépzsíros rongyba is beletekerte. Közben minden neszre összerezzent. Soha nem lopott még életében. Nem tudta, hogyan kell megúszni, és azt sem tudta, hogyan kell lebukni. Ha valamire megtanította élete eddigi harmincegy éve, az az volt, hogy ebben az országban se megúszni, se lebukni nem lehet. Mert itt nem történik semmi. Tényleg semmi.