„Ámulok, milyen sokan vannak, kik helytelenül másra cserélik gondolatban ezt a fajta betegségként aposztrofált adományt. Olykor átkot. Kinek a pap, kinek a paplan. Jómagam az első megállapításnál cövekelek, nem mintha bajom lenne; peckesen, mint én, önös önmagam. Magamban valóként leledzem, csak olyanformán létezik a titulus, a mi, mint én, a békepartizán és a bennem fejlődött dühös, szorongó, deprimált, olykor pszichotikus felettes cselekvő, az ellentmondást nem tűrő. Ő, aki azt tételezi, jobb is nekem megszűnni, urnában, úgy ócsó, nincs különösebb pepecs dekora, festék, ami a halottat álmodóvá teszi és persze a rongyokkal kitömött bélrészek helyei, ragasztott pitty, az Y bemetszést követő idő percekben számolva, mert az önmérgezők bonckés alatt végzik be pályafutásukat; sok-sok kiterített, meglopott tárca, kifosztva tolvajmód. Szigorúan öt fokon, meg ne fagyjon, mégse rohadjon, egy-egy fémtálcán.
A. a halálom akarja <én is odaát vágyom, alkalmasint okkal-móddal>; nem először tesz az ügy érdekében, sem utószor, amíg forog a tekercs, az én mozim. Öblítőíze volt a víznek ma reggel; azon van, megmérgez, drogot porít a kávémba, hát éppen rájöttem kis galádságára; meghánytattam titkon magam, amikor nem figyelt. Miért szagoljam alulról? Azt én föl nem foghatom. Nincs is öblítő a garzonban, nem telik, vagyis A. csempészhette be, az Ypsilámból is csent.
No de tudom is, miért; az értékes könyvgyűjteményem bizgatja — birtoklási inger részéről —, Da Vinci életműve, majd egy évszázados kötés, párját ritkító metszetekkel, orvoslás 1907-ből, és a többi, az lehet az ok, ám a Di-komlexust nem adom.
A szeméből veszem ki a tagadását, rá se kérdezek, vagy nézek vádlón, mert ha megneszelné, hogy kiollóztam agyamból a sorvadó oldalsó lebeny egy részét, úgymond szűkebb entitásként leledzem ilyetén, mínusz öt százalék agykapacitás sorvadásformán évente, ötször több az utcabelieknél; a vécébe ejtettem a halott tekervényt, pumpával toszogattam, a klozet szippantotta magába, noha így is látok szellemeket… Mert nehéz neki a feje, A.-nak, még fellázadna, nem érti meg a mit, a miértet meg a hogyant, már úgy én meg énkét cselekvésformán, ha vértől levedzem, azt az ön- és közveszélyes csonkom teszi; a penge hiánycikk, hát öklöm verem a csempébe, amíg el nem éri azt a fajta bágyadtan hűs, hízelkedő színt, éppen kedvemre tesz, pirosasba játszó lila, színre, csont nem tört eleddig. Az utóbbi színnek nem mellesleg szaga van, vagyis illatja; szinesztézia. Elemiben szagoltam utoljára ezt a cigányosan szépet egy könyvtárból kölcsönzött Mikszáth lapjain, beleivódott, akár a rozsda, ha emészt. Szagos volt, máig felismerem, érzékekkel felfogom; vagy csak képzetem játszott velem.
Ha majd meggyilkolnak, mert megteszik, nem lesz jelentősége a továbbiakban annak, éhgyomorral vagy degesz hassal halódom-e. Ám semmiképp sem itthon, közlötte, akkor hideg volt, páragőz szivárgott a szájából. Ami engem illet, az ammóniával átitatott szűk kis tér, vagyis vizelde, annak büdös, sötét zavarosában tudom be alantas taigetoszi túlélő magam. Kamerákat érzékelek mindenütt elbúva a sarkokban, s én máris hezitálok, na most akkor toljam-e ki a két szemem, netalán bújjak el előlük? Ingerelnek.
Az igazat megvallva újabban csak ímmel-ámmal, de olykor benyelem a bogyókat rendre, és mert jó kislány volnék, tán még el is, le is pattanhatnék, kirobbannék az exit feliratú ajtón, bár szokásuk szerint rám zárják, ne tegyem, mert apámat előveszik, nekem még nem jött el. Úgy éljek, egyszer még kulcsot csenek, mert a sok lerakódott vacak okán valami keringési elégtelenség bontogatja patológiásan magát, idővel, émmeg készséggel csuklok össze az Úr akarata előtt előbb meghajolva, rogyasztva íziben. Majd. Egy párálló nappalon. Ha megiszom a hatvan szemes doboz Ypsliát porformában fél liter vízzel, undorító lenne, mert összehugyoznám becstelen magamat, amikor bevégzem, ernyednek az izmok, majd megkeményítik magukat. Akkor leszek robosztus alkat. Fiatal halál szép halál, egy oximoronon alapuló életfelfogás, a tavaszi órákban, amikor már csak a fél óra csendet várom ki majd. Ha ugyan megélem, mert felfelé ívelőben leledzik a szuicid rátánk, nekem pedig feltett szándékom exitálni. Mihamarabb. Amíg aszott és ráncos nem leszek, vigyorszarkalábam se állna meg a tükör előtt, én őelőtte, darabjaira törném a képmástorzítót, mivel nem hinném és fogadnám el magam hajlón töpörödve trogloditamód. A küldetés, ld. kilépést elősegítendő, lenyeltem mind a hatot, tán többet, politoximán, azt mondják, hogy prompt legyek, T’om mondja, csakhogy egyszeriben mindenünnen szemek ingerelnek, azok mögött egy-egy élő lételem, amely bámul szűnös-szüntelen. Bebújok a takaró takarásába, a melegben nem reked meg semmi levegő, ledobom magamról. Bámulnak. A Joan Miróban számtalan szemtelen szem tetszeleg, pontok, feketék, épp olyanok, mint amilyen A.-nak szokik lenni, amikor rám emeli a tekintetét kérdő formán, nem tudom, mit vár; normalitást? Azzal elkésett már. Oda sem nézek a mirói szemekbe, látom innen is, szemsarokból a perspektíváját. Tegnap csaltam a gyógyszerekkel, ma pótoltam, mégis idegelnek; első körben A. aszongya foghegyről, ne krankeljem magam, még jobban belebonyolódom, noha most nincs itt, rám vágta a bejáratit és elviharzott. Honnan is tudná, miféle matéria a bomlott agy; láttam darabokban, miriádjaira hullott szét, amikor megszabadultam, már úgy tőle, hogy ne lenne több ész, gondolat, ábránd, sóhajokba fuldokló kis esti imák.
Kivájnám a két szemem, kimetszeném biz’ én, csak tudnám, A. hova rejtette a szúróeszközöket, semmi késszerű izét nem lelek. Kevés vagy túl sok bogyót nyomok le.”
— Szemforgatva dühöng keresztül a szobán, a probléma túlnőtte magát, rajta is felülkerekedett, én is felül kerekedem, azt szereti, ha domború, az ellennemet ignorálja, avagy mindjárt csípőfordulatból köp egyet, jelzi, gyűlöli, utálja. Elrúgta a szemetesládát, útban volt, imént még szorongva feszengtek az ajándékcsomagok szalutálva a helyiség közepén, hogy miért pont oda hordta őket… egyszeriben minden tépázva, romokban, felszívta magát, akár egyféle Hulk Hogan, csak épp nem zöldben játszik, amolyas szürkés ábrázat, engem, úgy veszem ki, káprázatnak feltételez, s máris túl vagyon a dolgon, a szeme fel se fogta, amikor idesandított felém. Még most sem hagyott fel művével, továbbra is bökőt keres; a szekrényen feszengő cipősdobozokat túrja, egyiket a másik után fel-feltépi, odébb hajigálja. Bicska sehol, semmi, azt mondja, lóf@szt, ám még kutakodik, nem adja be egykönnyen a derekát, lel az egyikben egy zsebórát, pasztellkrétát, aranybarnát meg sárgát. De nocsak, szemet szúr neki a hamutartó, hozzá társítja a képzetet, igen, fennakad a szemeken, híradós meg a híradós néni… az négyet jelent; jobbnak híján, és mert feltett szándéka ma éjjel elpatkolni innen, ebből az átkos földi jelenvalóságból, hát nem bánja, belevágja a képernyőbe. Rumlis egy alak. Az előbb a készülék még üres gyomor módján morajlott, apró hangok a lapos dobozban, azután meg akár egy perforálódó vakbél, kiüríti tartalmát, ám a mostban végezetre megállapodott romokban, csendes ködkép, ahogy a gyerektemető, a bátyja is ott pihen, ott nem illik kopogós topánkában tiporni, tudom, mert ő tudja, alkalmakkor elkísérem a sírhoz. De úgy veszem ki, nemsoká őbelőle lesz egy elaggott csont. Nem veszít erejéből, ez az eszelős tombol, vibrálnak disszonáns károm szavai a falak’ meg a plafonról. Leteperte a szemköztiről a Mirót, talált egy ollót, azzal böködi a fekete pontokat, hol kisebbek, máskor nagyobbak, kitapossa a festményt a rámájából, az óvón féltett könyveket sem kíméli meg, Hugh Laurie kék szemeit, mindkét kötet gerincét felszaggatja. A Klasszikus rémtörténetek antológiájának vonulatán is mutatja magát egy hályog, szellemtest, a szemében élő.
„A szemek olykor üregesek, máskor teli-fekete, kék, vagy szürkébe csapnak, néha csupán vaksin bámulnak kifelé. Kifelé!”
— A televíziótest elé hullnak a képernyő cserepei; élesek, épp ez foglalkoztatja, hát közelebb megy és keze ügyibe lapogat egy rombuszalakot. Valami marhaságra vetemedik, hiába próbálnék is megálljt parancsolni, kiterjedésem csak számára láttatik, máskülönben ott sem vagyok, a sarokban a vasalódeszka támaszával. Még nem vett eszébe, mióta is gubbaszkodom itt… Felhajtja az ingujját, tán körmére hág a konyhai teendőknek? No hiszen, koránt sem.
Mivel csupán az ő akaratában, szebben mondva, állapotában létezem, nem válok rá képessé elejét vennem bolond kívánságának, talán, ha megszólítanám ekképp — Halló! — ezzel nem számoltam; ijedtében beleforgácsolja a szilánkdarabot a jobb karja hosszába… kész, máris odalett egy deci vére, a finom parkettát pöttyözi tócsává, minimum izomsérülést sejtek. Felém bandzsít, ám a szándékom nem érti, megszólítom.
„Én vagyok a te egy szeráfod, akit elképzeltél magadban. Jöttem, segítsek.”
„Hova lettek a szárnyaid, Mammon, tán letaszajtattál?” Nem okoz neki sok vesződést felém fitymálón viszonyulni, tekintve régről ápolgatott barátságunkat. „Tudod, néha valólag arra gondolok, milyen csalás az egész színjáték, s lám hol, sehol nincsen szárnyad. Létezel szememben, mert kidobtam a gyógyszert, ami nem gyógymód, én nem vagyok beteg, elég ránk egy tekintet, fantáziám szülötte, nincs is tested. Te, gólemnek se vagy való.”
„Mégis itt vagyok. És mondom, kösd be a karod, mielőtt hazajön, és rád fröcsögi a hazugságod, többet nem teszed, így volt, nem igaz? Ezt mondtad felé.”
— A rusztikus telefonasztalka fiókját túrja, a hátsó szegletéből előássa a sebtoilettet, kötszert meg egy nyomókötést, nem feledkezik meg a hálóról sem. Az első hentelés ürügyén anyja csavargatta gézbe, azután maga intézte, mára egész beleedződött a fortélyába, mintha csak a sebészetről lökdösték volna ki, és egy plusz tetanusz még négyévi védettséggel segíti a rozsdás-szennyes vacakok okozta vérmérgezés ellen.
„Ott maradt egy kis vérfolt” — nem bánja, a piros pulóvere takarja, issza, csaknem átvérez. Beszéde újabban elkent, mozgásában illeg, remeg, erre mondatik, hogy darabos. Megbicsaklik, egy pillanattal odébb a földre vetemedik, elbújik, most megint kamerákat vél és lát; be az ágy alá búvik, hazajövet így találja meg majd A., bénán, fájón és renyhén, lüktetve elalszik másnapra.