Abban az időben Krementz – többek között – fenomenológusokkal is levelezett, mert kedvelte az interdiszciplínát, és úgy vélte, a fenomenológusok azok, akik a leginkább érdeklődést mutatnak a tapasztalatok iránt, ami nálunk, medvészeknél is elsőrendű fontosságú.
Kezdek ingerült lenni. Eszembe jut egy hajdani plakát: Nyerjen Volvót! — és a dac: Nem nyerek! Aztán azon kapom magam, hogy azt mondogatom: Nem én vagyok a célcsoport, nem én vagyok a célcsoport. Mint amikor a sorosplakátokkal találom szembe magam, vagy József Attila szárszói emlékvonatról olvasok. Nem én vagyok a célcsoport.
Nem. Az adófizetők támogatták, akiknek ősei hajdan a magyar államot illetve az Európai Uniót megalkották. A MÁ, illetve az EU adófizetői által ennen képviseletükre megválasztott tisztségviselői csak eldöntötték, hogy mire fordítsák a pénzünket. Nekik ezt a döntést kell megköszönni. Esetleg. De: adunk be 100-at a közösbe, és megválasztottunk téged, hogy célszerűen, hatékonyan, igazságosan osszad el újra közöttünk, ami a miénk. Nem akarunk úgy járni, mint a két medvebocs a rókával meg a sajttal. De az alaphelyzet hasonló — a sajt a medvebocsoké. És talán a folytatás is hasonló…
Abban az időben két percre laktam innen. Akkoriban soha nem ültem le a téren (kávéház sem volt), ám rengetegszer átvágtam rajta. Erre vitt az utam Péterhez, aki a Váci utca kilencben lakott, és itt fordultam jobbra a Városház utcára, a Martinelli tér felé (azóta újra Szervita tér), ha a szervita templomba mentem Bálint atya miséjére vagy hittanórájára. Néhányszor ministráltam is neki. Senki másnak sehol máshol. Ő volt az egyetlen, akinek szüksége volt rám mint ministránsra.
Beszélni egy általad ismert világról, amely mások számára ismeretlen. Beszélni annak a nyelvén, beszélni egy izgalmas, vágyott vagy éppenséggel félt világról, vagy beszélni valamiről, ami mindenki által unalomig ismert, és mégis úgy beszélni róla, hogy mindenki úgy hallja a saját nyomorult életét, hogy amíg téged hallgat, megfeledkezzék, és azt gondolja: mégis érdemes hát élni.
Hogy ne legyen sötét. Hogy ne szívja el a lelkünket az üresség, hogy ne haljunk meg kishalállal, ne vesszünk bele az éjjeli öntudatlanságba, hanem virrasszunk, és megvárjuk az új fényt. Hogy ne dermessze meg a szívünket a hideg és a sötétség, amiben amúgy is bőven lesz részünk, hogy legyen meleg és világosság, amíg lehet.
Megmaradt az a lehetőségem, hogy ha valami olyan, abban a formában jut eszembe, ami ebbe a rovatba kívánkozik, azt megírhassam és megjelenhessen itt. Úgyhogy ez az elköszönés mindössze a heti penzumtól való elköszönés. Fogunk még itt találkozni.
Jóval előbb kimentem, nem sokat aludtam az éjjel. Nem a Doki miatt. Vannak ilyen éjszakák, amikor az ember tehetetlen azzal szemben, mit művel az agya. Mikor világosodott, felkeltem. Kimentem az apám sírjához. Húsz év alatt az eső meg a jég meg a szél olvashatatlanná koptatta a nevet. De tudtam, milyen név van odaírva. Az az én nevem is. Meg még egy mondat: „A láthatatlanok örökkévalók” — mint ez a mondat is, noha még látható, de már olvashatatlan.
kora tavaszi délutáni nap betűzött a pinceablakon. Később, az év előrehaladtával ezt már nem tehette, túl magasan járt hozzá. De ilyenkor egy pár héten át, ha kitisztult az ég délután, pont keresztülvilágított a helyiségen, ahogy ezúttal is, különös, csillogó, szinte folyékony fénybe vonva a fekete zsákot. Káprázott a szemünk. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valaki belekotor a csipszeszacskóba. A zsák mozogni kezdett, és a Doki egyszercsak felült, mintha reggel az ágyban, a paplant kissé letolva magáról. Az arcát nem láttuk, mert fény keretezte a fejét.
A Lóri ott térdelt a Doki fölött, és nem válaszolt, aztán, asszem, a mentőket hívta. Legalábbis telefonált. A Brazil kiment egy cigire, mint akinek az egészhez semmi köze. Közben a Lóri megpróbálta újraéleszteni a Dokit. Pumpálta a mellkasát. Láttam, hogy a Doki cipőfűzője kibomlott, meg azt is, hogy keresztben ketté van törve a cipője talpa. Valami kilátszott.