Az egyensúlyra vonatkozóan a szakirodalom egységes abban a kérdésben, hogy ha az ún. egyensúly felborul (vö.: elbasszuk), és úgy próbáljuk meg korrigálni ezt, hogy hol az egyik, hol a másik oldalra aggatunk kisebb-nagyobb súlyokat a helyreállítás érdekében, akkor az egész rendszer előbb-utóbb összeomlik. Nevezzük családnak. Országnak. Békének.
Akinek a táj térkép, annak egyúttal sokkal több minden térkép, mintsem gondolná, a térképolvasáshoz való viszonya pedig különbözik attól, mint amit arról képzel. Vegyünk egy példát. Egy magaslatot. Múlt vasárnap magyaráztam el, az, hogy dicsérjük az Urat, nem azt jelenti, hogy egy piros pontot rajzolunk neki a hittanfüzetbe. A gyermekek megtehetik ezt, de mint már említettem, míg gyermek voltam, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, aztán férfivá értem, és elhagytam a gyermek szokásait. Már nem gondolkozom.
Krisztusban szeretett, khm, testvéreim! Ne fordítsátok egymás felé a ti feneketeket, miként a ti atyátok is az ő orcáját fordítja tifelétek, semhogy az ő fenekét. Mert feneketlen mélység a ti atyátok. És ne keseredjetek el, ha nem is értek föl a ti atyátoknak orcájához, hogy szemtől szemben nézhessétek azt, mert határtalanul magas a ti atyátok. Ezért az ő orcája jóval magasabban van, mint a ti orcátok. De ne búslakodjatok, mert mindig lesz, amibe kapaszkodjatok!
Krisztusban szeretett Testvéreim! Joggal kérdezhetitek, miért írok nektek levelet, miért nem megyek ki inkább közétek? Joggal válaszolhatom: azért, mert belefáradtam, hogy bámuljam a savanyú pofátokat és hallgassam a siránkozásotokat. Nem arról kívánok szólni hozzátok, hogy miért bosszankodtok, ha bosszantó dolgok történnek veletek, vagy miért mérgelődtök, hogy olyasmi akad az utatokba, ami felmérgesít, mert nincs ezzel semmi baj, így van ez mindnyájunkkal. És jól van így.
Sokféle világmodellt találtak ki a filozófusok és más effélék, akik ráértek tűnődni azon, hogyan is kellene, de a működő világ modellje a hadsereg. Így működik, ezek a törvényei. Ha minden egyéb játékszabály betarthatatlanná válik, akkor jönnek a katonaság szabályai. Ez egész világunk fundamentuma. Ezt a tényt persze néha képesek elfedni akár hosszú időre, akár egész társadalmak előtt mindenféle másodlagos játék- és jogszabályok, de időről időre előbukkan, miként manapság is.
Ma trágyát hordtunk Pistikével. Három köbméternyi „gőzölgő avart” — Radnóti kolléga nem erre gondolt — tömörítettünk össze másfél köbméterre, majd ismét hármat csináltunk belőle, amikor leraktuk a trágyatelepen — azaz vasvillával és gereblyével kikotortuk az utánfutóból. Biomassza — mondhatnám, de most nem erről akarok beszélni. Ma a fehér emberről mesélek. Az erős fehér férfiról.
Egy ismerősöm pedikűrösnél járt a minap. Valamit igazítani kellett a nagylábujja körme körül, nem is értettem pontosan, ráadásul érzékeny adat ez, szóval nem is nevezem meg közelebbről a szereplőket. De nem is ez a fontos. A pedikűrös kérdezte tőle, megtartják-e Szent Márton ünnepét. Nem — felelte —, kellene? Mi megtartjuk, mi vallásosak vagyunk — mondta a pedikűrös. Mi is ez a Szent Márton nap tulajdonképpen? — kérdezte ismerősöm. Hát azt ő sem tudja pontosan — felelte a pedikűrös —, csak annyit, hogy ez a Márton megmentett valami libákat, és ennek tiszteletére van a libavacsora. Ismerősöm meg akarta kérdezni, már a nyelvén volt, hogy „dehát miért esszük meg a libákat, ha Márton megmentette őket?”, itt valami nem stimmel, de aztán mégsem kérdezte meg, ő nem vallásos, ugye, és hát sose lehet tudni, nem értett-e félre valamit, megbántani pedig nem akarta a másikat. De furdalta az oldalát a dolog, úgyhogy elmesélte nekem az egészet, segítsek már, hogy is volt ez tulajdonképpen?
Forrásszemelvény a szöveggyűjteményben: „A védelem gyakorlatát a nagy Kán-Kán csiszolta tökéletesre, erről is nevezték őt el, majd látni fogjuk, miért. Elöljáróban csak annyit, hogy kis Kán egyáltalán nem volt az ősi magyar kánok között — legfeljebb ha termetre —, de ezt nem jegyezték fel a krónikások, illetve akik mégis feljegyezték, azokkal később az a baleset történt, hogy levágták és ledarálták a fejüket, majd feldugták a seggükbe. Igaz, mindez csak afféle szóbeszéd útján terjedt, hiszen akik ezt esetleg mégis feljegyezték volna, azokkal az történt…” [Itt a kézirat sajnálatosan megszakad.]
A kérdés jó, azonban válasz eleve nem lehet jó. Sokszor akár éveken át is azt hisszük, tudjuk, miről szól, hogy aztán váratlanul — vagy inkább nagyon is várhatóan — kiderüljön: nem arról. No meg változhat is mindez: eddig erről szólt, mostantól valami másról. Igazából a győzelemben sem maga a győzelem a legveszélyesebb, hanem a recept. Tudniillik az a hiedelem, hogy recept: van.
A forradalom évfordulója van. A gimnazisták jó eséllyel nem tudnak róla semmit. Jó eséllyel, mondom, mert ha semmit, az még mindig jobb, mint ha abból a valamiből vélnének tudni ezt-azt, ami most a rendelkezésükre áll. Mert akkor még megmaradhat az érdeklődésük, felkelhet a kíváncsiságuk, és nem idegenednek el végképp azt gondolván, tudják, mi is volt ez, és ha ez volt, amit látnak, hallanak, akkor ennyike.
