Erőltetett menetben járom be a várost. A fal vonalát próbálom követni, rátapadni az utcákat átszelő sebre, de nem mindig sikerül, már sok helyen begyógyult, a var észrevétlenül nőtt rá a hajdani senki földjére. A lábam beledagad a cipőbe, sípcsontomban állandósul a tompa fájdalom, mégis fékezhetetlenül menetelek tovább a középpont nélküli struktúrában, úgy képzeltem, hogy lépteim mintázatával kikanyaríthatok magamnak valamennyit a valószerűtlen tágasságból. Vagy az is megtörténhet, hogy a város kanyarít ki egy darabot belőlem, kimetszi a vadhúst, ami egy másik város törmelékéből táplálkozik.
Már napok óta ázott a föld, amikor kivitték nagytata koporsóját a hídon túli temetőbe. Az egész rokonság libasorban sorakozott fel mögötte a sírok közötti sárpatakban. Természetesen Imre bácsi haladt az élen, és diktálta az iramot, mint minden családi kiránduláson. Gondosan feltűrt nadrágját ruhacsipesszel rögzítette, ahogy a biciklizők szokták, hogy sárga bakancsa utat mutasson nekünk. Apa lelkesen indult is utána, de annyira sima volt a cipője talpa, hogy össze-vissza csúszkált. Ezért újabb és újabb sífutó manőverekkel próbálkozott, hogy elkerülje az ütközéseket.
Az iskola, ahol a földrajzversenyt tartották, a városnak abban a felében volt, ahol még soha nem jártam. Mi a régi részen laktunk, ahol a templomot, a szállodát, és néhány régi bérházat leszámítva csak kertes házak voltak. A folyó túloldalán sorakozó tömbházakat csak nyáron láttuk, ha lementünk a partra játszani. Mégis azok a megközelíthetetlen monstrumok mérték nekünk az időt, mert akkor kellett haza mennünk, amikor az első fények megjelentek az ablakokban. A túloldalon a föveny is sokkal szélesebb volt, és mindig rengeteg gyerek zsibongott a vízben. Vadak voltak és erősek, nem mentek haza vacsorázni, és soha nem aludtak.
Nagymama nem hitte el, hogy hólyagok nőttek a nyelvemen, amint megéreztem a nyúlpaprikás szagát. Azt gondolta, nem akarom megenni, mert barátok voltunk. Az igaz, hogy miután eltört a lába, minden nap bementem hozzá a kályha alá, kötözés után, amikor nem volt annyira büdös. De nem volt a barátom. Nem is volt neve.
5603-ban a Nibiru ismét a Föld közelébe került, így anunnaki kutatók egy csoportja ásatásokat végezhetett a teljesen elsivatagosodott bolygón. Az eddigi legjelentősebb leletre mégis véletlenszerűen, egy szilíciumbányász gépcsoport munkaterületén bukkantak az északi féltekén (46.083/17.950), ahol valaha egy Sopianae nevű város terült el.
Abban az évben kezdődött, amikor anyám lett október szépe. Dr. F. addigra már összegyűjtötte a kísérleti alanyok nagy részét, főként bivalyerős gyengeelméjűeket, ványadt testű okostojásokat,és a friss alapanyag utánpótlására való tekintettel egy fehérmájú nőt is, aki motorozás közben veszítette el jobb lábát — sokak szerint szándékosan, mert ettől különösen felfokozott izgalmi állapotba került. Csak egy kulcsfontosságú résztvevő hiányzott még: anyám, a tökéletes szépség.
Elmosódnak a festett útjelek az öntözőkocsi nyálkás csíkjai mögött. Próbababák töretlen tekintetével látni a pékség kirakatában tátongó kosarakat. Egy neonfényben hervadó művirágcsokrot. A visszajáró a pulton maradt. Megannyi titkos, nyilvános útvonal: a város — lestoppolt taxiórákban nyugvó kilométerek. A levegőben fényjelek, elharapott nyelvként lüktető vörös villanások.
Imbolygó léptekkel sétált be a térbe, mint aki csak nemrég tanult meg vízen járni. Amikor középre ért, hideg fény világította meg a plafonról lógó gumiszalagokat. Lassan felhúzta csuklójára a szalagok végére rögzített fémkarikákat. Próbálgatta, milyen mozgásokat tesznek lehetővé. Arca maszkszerű maradt. Összeszorított ajkai közül magas hangokat préselt ki, mintha egy elátkozott zenedobozt szorított volna a fogai közé, amibe keleti leányanyák átkait és csapdába esett nyestek sikolyát rejtették. A mozdulatok egyre szakadozottabbá váltak, majd kétségbeesetten szabadulni igyekezett a gumiszalagoktól, mint egy fellázadt marionett-bábu. Felegyenesedett, és eltökélten előre nézett, amíg abba nem maradt a zihálás.