Abban az évben kezdődött, amikor anyám lett október szépe. Dr. F. addigra már összegyűjtötte a kísérleti alanyok nagy részét, főként bivalyerős gyengeelméjűeket, ványadt testű okostojásokat,és a friss alapanyag utánpótlására való tekintettel egy fehérmájú nőt is, aki motorozás közben veszítette el jobb lábát — sokak szerint szándékosan, mert ettől különösen felfokozott izgalmi állapotba került. Csak egy kulcsfontosságú résztvevő hiányzott még: anyám, a tökéletes szépség.
Dr. F. mindenkinek a legfejlettebb részét igyekezett beépíteni az éppen aktuális Zoltánba. A donorok megtiszteltetésnek vették, ha tagjaikat méltónak ítélték a felhasználásra, és büszkén csörömpöltek a pótlásként kapott alkatrészeikkel. Idővel az a szokás is kialakult, hogy minél értékesebb élő szövetet adományozott valaki Zoltánnak, annál nemesebb fémből készült protézist kapott. (Jelenleg egy csernobili származású óriás a legmegbecsültebb a csapatban, jobb karjának mindkét kézfeje életképesen ízesült IX. Zoltánunk csuklójára. Viszonzásul huszonnégy karátos aranykezet kapott.)
Első pillanatban felmértem, hogy szerencsésebb, ha eltitkolom szellemi képességeimet, másképp túlfejlett szürkeállományom hamarosan valamelyik Zoltán hiperkoponyájában landolt volna. Láttam, mások milyen boldogan vállalták az agytranszplantációt, hogy aztán madarak fészkeljenek kiürült koponyájukban az elkövetkezendő évtizedekben, miközben ők a kőtévét bámulják. Én sajnos mindig kissé különc voltam, elvágyódó és magányos. Tudtam, hogy sosem leszek képes osztozni a többiek feltétel nélküli Zoltán-imádatában, ezért igyekeztem minél újrahasznosíthatatlanabbnak bizonyulni. Kifejlesztettem egy speciális önsorvasztó technikát, aminek köszönhetően pár hónap elteltével másodlagos donorrá minősítettek át, vagyis csupán más donorok donora lehetek, azaz szerveim nem Zoltán-kompatibilisek.
Nemrég kiderült, hogy minden igyekezetem ellenére nem én vagyok a ranglétra legalján, ugyanis váratlanul kiutaltak nekem két teljesen használhatatlan, de tekintélyes méretű kart, a hozzá tartozó püffedt kézfejekkel. „Mi van, ha eljön a pillanat, amikor a fejemet sem fogják már teljesen újrahasznosíthatatlannak ítélni, és beleolvasztják valamelyik vigyorgó óriásba? Ezt semmiképp sem engedhetem” — gondoltam.
Egy napon a legtekintélyesebb donorok átvették az irányítást a laborban. Dr F. minden porcikáját gondosan szétosztották egymás között, az alkalmazottai egy részéből szervpótlékokat gyártottak, a maradékból pedig komposzt lett az intézet biokertészetében. Azt hittem, a következő lépés az lesz, hogy mindnyájan testben és lélekben megújulva végre elhagyhatjuk a labort, de tévedtem. Az új vezetőség céljai minden pontban megegyeztek a leváltottak céljaival, csak a nevek változtak. Villámgyorsan létrejött a Zoltán-ügyi Együttműködés. Tagjai szétosztották egymás között a hajdani alkalmazottak belépőkártyáit és hibrid lényük valamely vélt vagy valós összetevőjéről nevezték el magukat. Egy rongylábszindrómás, zömében gyíklény Elvisnek nevezte magát, egy vastüdőre szerelt vízfej pedig Professzornak. Ezt leszámítva sokáig minden úgy zajlott az intézetben, mint korábban.
Viszont egy idő óta a Zoltán-ügyi Együttműködés annyira felbátorodott, hogy még látogatókat is fogadnak az intézetben, és úgy mutogatják boldog-boldogtalannak IX. Zoltánt, mintha nem félnének a lelepleződéstől.
Amióta elkezdődött ez a jövés-menés, végképp tumorrá nőtt bennem az elvágyódás. Abban reménykedem, hogy hátha valaki észrevesz, és elvisz innen magával. Lehet, hogy fel sem tűnne, hiszen felsőtest hiányában nem tűztek rám azonosító kártyát. Némiképp aggaszt, hogy sokan azt hihetik, a Miss Októberként felcímkézett, kissé idejétmúlt anyám tartozéka vagyok, és ezért nem tartanak rám igényt.
Már ki is találtam, hogy mi lenne a foglalkozásom, ha kiszabadulnék. Láttam a kőtévében, hogy országunk most nagy veszélyben van. Határőreink újabban bizonyos markáns jellemvonásokkal rendelkező fejeket helyeznek a drótkerítésre, hogy távol tartsák a betolakodókat. Ezek jobb híján többnyire tökből vagy szalmából és rongyokból készültek, így csak nagyobb távolságból fejtik ki a kívánt hatást. Rögtön tudtam, hogy ráleltem valódi hivatásomra, hiszen nyilvánvalóan én vagyok az ideális jelölt erre a megtisztelő pozícióra. Az én arckifejezésem egészen közelről is el tud rettenteni bárkit, és ha ez mégsem lenne elég, agyam olyan hullámok kibocsátására képes, amelyek minden elképzelhető élőlény közeledési kedvét megsemmisítik minimum tízméteres körzetben.
Egy ideje minden éjjel arról álmodom, hogy eljön a Látogató, aki azonnal érteni fog mindent. Fölém hajol, hogy duzzadt ujjaimat a nyakára kulcsolhassam, aztán kifut az utcára, kocsiba ül, és meg sem áll a határig, átad a katonáknak, akik nagy gonddal elhelyeznének az országot védelmező dicső fejek közé.
A szöveg Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállítása kapcsán született
(Trafó Galéria 2016. szeptember 9. – október 9.;
a kiállítás létrehozásában közreműködtek:
G. Horváth Boglárka, Gyuris Róbert,
Kovách Gergő, Somogyi Balázs.
Fotók: Surányi Miklós.)