Láng Orsolya: Éjszaka Üvegvárosban
Tanúvá leszek, láthatom, amint a Szilánkfolyó felé zuhog mindenem. A hídon állok, derékig rácsban, és visszafognám távolodó lábam. Szép hullása sétaként lebeg.
Elmosódnak a festett útjelek az öntözőkocsi nyálkás csíkjai mögött. Próbababák töretlen tekintetével látni a pékség kirakatában tátongó kosarakat. Egy neonfényben hervadó művirágcsokrot. A visszajáró a pulton maradt. Megannyi titkos, nyilvános útvonal: a város — lestoppolt taxiórákban nyugvó kilométerek. A levegőben fényjelek, elharapott nyelvként lüktető vörös villanások.
A mozi fölötti lakásban sötét, kitárt ablakban áll egy férfi, háttal. Valamit úgy néz odabent, hogy bármelyik pillanatban menekülni tudjon. Vagy eltakarni bármit egy bőrkabáttal. Talán egy nő ereszkedik négykézlábra éppen a kopott szőnyeg cérnamezejében, hogy kóbor kutyaként éljen tovább. A költő majd verset ír erről, miután egy áttetsző reggelen kitalálja magát.
Csutak Gabi: Ultramarin
A lány szerelme eltűnése után ébredt rá, hogy nem emlékszik, mióta él Üvegvárosban. Ez önmagában még nem volt különös, hiszen itt mindenkinek másképp telik az idő. Vannak, akik felnevelik a gyerekeiket, míg a szomszédjuknak csak arra jut ideje, hogy megöntözze a rózsáit. Van, aki semmit sem öregszik, miközben a kistestvére aggastyánná aszalódik mellette. De az is előfordult már, hogy valaki szégyenében lesütötte a szemét, és mire újból felnézett, a barátja megőszült.
Ezért nem lepődött meg azon, hogy az ő ideje nincs összehangolva a többiekével, a furcsa az volt, hogy sehogy sem sikerült visszaemlékeznie arra az időre, amikor még nem voltak együtt a fiúval, vagy arra az időre, amikor még nem élt a városban, pedig tudta, hogy nem ott született. Hiába koncentrált, mindig csak azok a képek jelentek meg, amiket az üvegversekben is megírt már. Ezek tejüvegbe karcolt négysorosok voltak, amik mind szerelmük valamelyik első pillanatát rögzítették. Megszámlálhatatlanul sok ilyen lapocska gyűlt össze, mintha már mindig is együtt lettek volna, mégis mintha minden legeslegelőször történt volna velük. A lakás összes fiókja, összes szekrénye tele volt a gondosan katalogizált gyűjteménnyel, amiben ábécésorrendben és témakörök szerint is lehetett keresni.
A lány találomra fellapozott párat, mozgó ajkakkal olvasott, mint egy gyerek, akinek még nehezére esik kibetűzni a szavakat.
„Amikor úgy néztünk egymásra, mint akik mindent akarnak, amikor úgy néztünk, mintha mindjárt sírnánk, amikor úgy néztünk, hogy már nem volt arckifejezésük, amikor úgy néztünk, mint akik már képtelenek látni. Amikor álmukban beugrottuk a Grand Canyonba, hogy elmúljon a szédülés, amikor álmukban is kapartuk egymás testét, mint a kutyák, amikor álmukat felszakították a hajnal horgai. Amikor azt mondta, goromba utca, amikor azt mondta, sületlenség, amikor azt mondta, nagylelkű szoknya, amikor azt mondta, szép.”
Hiába olvasott szinte végkimerülésig, nem talált egyetlen pontot sem, ahonnan el lehetett volna rugaszkodni, ami támpontot adhatott volna, hogy hol keresse a fiút. Végül inkább álomba menekült.
A város legtöbb lakója azt feltételezte, hogy van az időnek egy beláthatatlan rendje, ami elválaszthatatlan attól a sorstól, amit a kékruhás kislány szánt nekik. A kékruhás kislány képe a város tenger felé eső részén borította be az eget. A lány nem tartozott azok közé, akik hittek a kislányban, pontosabban nem volt meggyőződve arról, hogy valami felsőbb jó érdekében kuszálja össze a városlakók idejét. Ahányszor ránézett bánatos arcára, ami úgy lebegett a víz felett, mintha mindig holdfény világítaná meg, mindig kövek nőttek a hasában, és émelyegni kezdett a rossz előérzettől.
Senkinek nem beszélt erről, főleg szerelmének nem, akinek sok más kékfestőhöz hasonlóan az volt a hivatása, hogy sorra befesse a város háztetőit, méghozzá úgy, hogy minél jobban hasonlítsanak az égen lebegő kislány ruhájához. De a fiú nem elégedett meg ennyivel, feltett szándéka volt, hogy rátalál pontosan ugyanarra a kékre. A városi legenda szerint ugyanis akinek ez sikerül, átléphet abba a világba, ami a kislány arca mögött van. Egy darabig a kobaltkő zúzalékán próbálkozott, szerette nézni, ahogyan a hosszan tartó fehér izzásból hirtelen kicsapódott a vad kék, amit aztán ismét világosabbra kellett hangolni. Az eltűnése előtt viszont már biztos volt benne, hogy az ultramarin lesz a megoldás.
A lány arra ébredt, hogy az emberek kétségbeesetten kiabálnak az utcán. A kékruhás kislány nem a szokásos helyén lebegett, hanem átkerült a város másik felébe, a sínek mögé, az ég pedig folyamatosan változtatta a színét, hirtelen teljesen sötét lett, aztán erős sárga fényben úszott minden, aztán vörösen, majd kéken vibrált. Az épületek rázkódtak, és fülsiketítő robajjal ütődtek egymásnak. A lány attól félt a legjobban, hogy összetörnek a fiókokban a tejüveg lapocskák.
Amikor végül minden elcsendesedett, minden tiszta volt és rendezett, az épületek sértetlenül álltak. De amikor a lány elindult a Gesztenyés Kert felé, eltévedt. Minden ugyanaz volt, mégis más, mintha valaki átrendezte volna az épületeket. Reflexszerűen felnézett, hogy a kékruhás kislány alapján tájékozódjon. Az égen hatalmas szemek mozogtak, kíváncsian pásztázták végig a város utcáit, mint valami óriás reflektorok. Egyre gyűltek és nyüzsögtek, beterítették a tejfehér eget. Aztán lassanként szétszéledtek, egyre kevesebb pillantás nehezedett a városra. Végül egyetlen szempár maradt a tűzoltótorony fölött. A lány felismerte a fiú tekintetét. Úgy nézett, mint aki nincs is, mint aki nem lát.
A szövegek Rácz Katinka Üveg Város
című kiállítása alapján készültek
(Kabinet Galéria, megtekinthető augusztus 20-ig; szeptembertől
a Koffer, Luggage Storage & Chillben látható.)
Fotók: Győrffy László;
főoldali slide-kép:Pedro Santos