Mare Pacificum
A kék bolygó kékebb felére vittek minket, egy szigetre,
ahol csak madár lakott. Albatroszok, pelikánok, cankók,
viharfecskék, zátonykócsagok feküdtek a szélbe, és kacagtak
rajtunk. Minden kék volt, és minden, ami kék, az övék.
A hajó tatjába üljünk, mondták, és mi ültünk is, mint
egymásba simuló kanalak, engedelmesen, tenyerünkkel
takarjuk el az arcunk, mondták, majd jön a parancs, ha
felállhatunk. Húsz tengeri mérföld, ennyi volt köztünk
és a becsapódás helye között, húsz tengeri mérföld a vízen,
az a földön harminchét kilométer, százöt terajoule,
az annyi, mint huszonötezer tonna TNT, számolgattunk,
a szorosan hunyt szemhéjak mögött jobbra-balra cikáztak
a szemgolyók, aztán a villanás, a fény megáradt és csukott
szemmel is láttuk a csontjaink, a kéztőcsontok mozaikját,
a kézközépcsontokat, az ujjpercek hármasát, a szemet takaró
tenyerek csontjai, mint ideges legyezők, rebbentek az arcok
előtt, fehérben fekete vonalak, fehérben a vöröst, láttuk
egyenként a vérereket, volt, aki felállt, és a lökéshullám
a csontját törte, volt, aki vinnyogott, volt, aki az anyját
kereste, és volt, aki mint én, csak hallgatott, de éltünk,
mindannyian, épp, mint azelőtt, csak egy másik ég nyílt
az égbe, egy másik ég gomolygott, füstölt fölöttünk, aztán
messziről parancsszó harsant: most már felállhatunk.
A vízen fehér tetemek és tollak. Amelyik nem döglött meg,
azt nekünk kell megölni, szólt az újabb parancs, de a legtöbb
szerencsére halott volt. Csak néhány repült még, vakon,
mert a szemeik kiégtek. De a kék így is az övék volt.
Ami mindig is az enyém volt
Nem azért jöttem vissza, hogy elvegyem a másét. Azért jöttem
vissza, ami mindig is az enyém volt. Ameddig a szem ellát, enyém
volt itt minden, a föld göröngyei, a gázlók, a szúnyoglárvák,
a vörösfenyők, a fűcsomók, az állatok ürüléke, a kicsattanó hasú
esőfelhők. Én ültettem ide az első rizspalántát, én lapogattam sarat
a gyökerére, én simogattam alá a ropogós szelet, én egyengettem
körötte a víz áradását, én kötöztem föl, én szabadítottam meg
a kártevőktől, a tasakosmoly és rizslégy izgő-mozgó lárváitól,
én űztem el a növényevő vadakat, én őriztem az éjszakáit. Én
vájtam a teraszokat a domboldalba, az én tenyeremet kaszabolták
a levelek aratáskor. Az én rizsszemeim voltak a legfénylőbbek,
a legillatosabbak, az én rizsemből gyúrták a legomlósabb uramakit
és nigirit, az én rizsemmel keverték el a legzamatosabb nattót.
Aztán jöttetek ti. És a teraszok porzottak a szárazságtól, az esővíz
megposhadt a hordókban, a rizspalánták elsorvadtak, a rizsszemek
bogaraktól zsizsegtek, ti meg széttártátok a karotokat, és beköltöztetek
a városba kipufogógázt szívni, és játékgépeknél elpüfölni szánalmas
életeteket. Azért jöttem vissza, ami az enyém. A földért, ami most
szikkadt agyag. Sár borít, hangom huzatos vermek hörgése, amerre
kúszom, bűzlő tócsákat hagyok magam után. Egy szemem maradt,
azzal sem látok, de a szagotok érzem, a szagotokba kapaszkodom,
a felé húzom-vonom magam. Addig tapogatózom, amíg meg nem
talállak titeket. Három ujjam maradt. Az egyikben a mohóság
lüktet, az adjátok ide, ami jár nekem, a vizeket, az esőfelhőket.
A másodikban a vakság lüktet, mindaz, amit nem tudok, amivel
megaláztatok, az egyszeri földművest, az analfabétát.
A harmadikban a harag lüktet, mindazért, amit előbb a halál,
aztán ti elvettetek tőlem. A lüktetés lökdös felétek, mint
kettévágott gilisztát a kín, mint molylepkét a búra falához
a világosság. Nem azért jöttem vissza, hogy elvegyem a másét.
Azért jöttem vissza, ami mindig is az enyém volt. Azért vagyok
itt, hogy megtaláljalak titeket, és megbűnhődjetek.
