Kategória Zene

Belinszky Anna: A fiatal Brahms kincsesládája című esszéje a legutóbbi Műútból

Az ógörög autopszia szónak háromféle jelentése ismert. A legnépszerűbb az orvosi, mely halottszemlét jelent, a tetem boncolását a halál okának megállapításához. A kevésbé ismert jelentés a műtárgy kivizsgálására vonatkozik, a valódiság és a keletkezési idő meghatározása végett. A harmadik pedig a személyes tapasztalat, a saját megfigyelés értelmében működik. A nyolcvanas évek elején Jugoszláviában létrejött Autopsia (vagy: AutopsiA) nevű formáció mindhárom jelentésre rájátszik, ugyanakkor egyikkel sem azonosítható maradéktalanul, mert alapvetően a halál fenomenológiáját választotta vizsgálódásának tárgyául. Unser Ziel ist der Tod — olvashatjuk a formáció több képzőművészeti alkotásán, kiadványán. Formációt írtam, ám az, hogy hányan alkotják az Autopsiát — rejtély. Ahogyan az is, ki vagy kik működtetik az Autopsiához köthető IkkONA film (grafikai és dizájn munkák), az Illuminating Techonologies (kiadói tevékenység) és más fantázianeveket. Mindegyik az Autopsia egy-egy művészeti ágának, önreprezentációjának a képviselete. Az Autopsia a nyolcvanas évek elejétől zenei, képzőművészeti, videóművészeti, performatív akciókban és különös, egyedi kiadványok, könyv-multiplikák formájában öltött testet. A Laibach, illetve a Borghesia zenekarok mellett a harmadik független zenei exportáru az egykori Jugoszláviából (ma már Prágából, Európából). Azzal, hogy az Autopsiánál a szerzőség kiléte mindvégig titok maradt, a titokzatosság a befogadó figyelmét eltereli a szerzőről a műre.

A szombathelyi Beat Dis az egyik legagyonhallgatottabb trip-hop zenekar Magyarországon. A szó több értelemben is igaz. Van itt egy igazán tehetséges, jó zenészekből álló csapat, akiknek a dalait nemigen játsszák rádiók. Annyira undergrund a zene, amit létrehoznak, hogy nem nagyon fér bele a bulvár–pop–celeb-szentháromságba. Kis túlzással a Solaris, később a Trio Sthendal magyarországi fogadtatásához tudnám hasonlítani.

Trickyvel úgy jártam, hogy épp a — sokak szerint — legkevésbé tipikus lemezére gyógyultam rá. Így alakult. Abban az évben szinte naponta meghallgattam az Angels With Dirty Facest, lövésem sincs, miért, gyanítom, a szerelmemnek volt köze hozzá. Mintha átitatná annak az időnek az emlékét; rögzült, mint egy soha el nem múló félelem. Megmaradt bennem a hangulata, a nehéz, nyúlós lassulások, az önemésztő, refréntelen zakatolások, kattogások; basszus és nagybőgő, súlyos gitárriffek, azonosíthatatlan háttérmorajlás, ritmikai fordulatok, roncsolt akkordok, egymásba olvadt stílusjegyek, no meg a halkan, kajánul, elkeseredetten, rekedten suttogó koboldhang és a meleg, izgató, mégis távoli női ének (Martina Topley-Bird) kontrasztja, egymás körül tekergőzése. Nincs egy tisztás, egy fellélegzés. Úgy éreztem, hogy egy mocskos, de zavarba ejtően rendezett belső világ húz magába. Barna sötét, bezártság. Elszívtam ezt a cigit, és sokáig éreztem az ízét, a hatását.

Maynard szerényen, de joggal tradíciónak nevezi, hogy megjelennek az eredeti Puscifer-koncepciók, -kompozíciók újraalkotásai, újrakeverései (ez a projekt negyedik remix lemeze). A digitális kor lehetőségei felszabadítják a művészeket, a felfedezés, újraértelmezés tere végtelen. Minden szerkeszthető. Felidézi, mit tanácsolt a projekt egyik oszlopos tagja (Mat Mitchell) a másiknak (Carina Round), mikor utóbbi gondban volt a Telling Ghosts átiratával: „Fogd fel úgy, hogy az egy félig megírt szám, és te most megírod a másik felét.” A zene ebből a szempontból végleg megváltozott. Más szempontból sosem fog. Ha mégis, akkor értelmét veszti.

Ezeknek az embereknek bizarr éneklési kényszerük van. Máskülönben nem játszották volna fel a Bohemian Rhapsodyt a legújabb albumukra. Továbbmegyek, a Balls To The Wallt sem, amennyi refrén van benne. Kicsit meg vagyok lepve. De csak kicsit. Maynard atya, ahogy egyik barátom hívja, egy tekintetben mindenképpen megbízható: nem nyugszik. Jelzem, én örülök.