Trickyvel úgy jártam, hogy épp a — sokak szerint — legkevésbé tipikus lemezére gyógyultam rá. Így alakult. Abban az évben szinte naponta meghallgattam az Angels With Dirty Facest, lövésem sincs, miért, gyanítom, a szerelmemnek volt köze hozzá. Mintha átitatná annak az időnek az emlékét; rögzült, mint egy soha el nem múló félelem. Megmaradt bennem a hangulata, a nehéz, nyúlós lassulások, az önemésztő, refréntelen zakatolások, kattogások; basszus és nagybőgő, súlyos gitárriffek, azonosíthatatlan háttérmorajlás, ritmikai fordulatok, roncsolt akkordok, egymásba olvadt stílusjegyek, no meg a halkan, kajánul, elkeseredetten, rekedten suttogó koboldhang és a meleg, izgató, mégis távoli női ének (Martina Topley-Bird) kontrasztja, egymás körül tekergőzése. Nincs egy tisztás, egy fellélegzés. Úgy éreztem, hogy egy mocskos, de zavarba ejtően rendezett belső világ húz magába. Barna sötét, bezártság. Elszívtam ezt a cigit, és sokáig éreztem az ízét, a hatását.
Maynard szerényen, de joggal tradíciónak nevezi, hogy megjelennek az eredeti Puscifer-koncepciók, -kompozíciók újraalkotásai, újrakeverései (ez a projekt negyedik remix lemeze). A digitális kor lehetőségei felszabadítják a művészeket, a felfedezés, újraértelmezés tere végtelen. Minden szerkeszthető. Felidézi, mit tanácsolt a projekt egyik oszlopos tagja (Mat Mitchell) a másiknak (Carina Round), mikor utóbbi gondban volt a Telling Ghosts átiratával: „Fogd fel úgy, hogy az egy félig megírt szám, és te most megírod a másik felét.” A zene ebből a szempontból végleg megváltozott. Más szempontból sosem fog. Ha mégis, akkor értelmét veszti.
Ezeknek az embereknek bizarr éneklési kényszerük van. Máskülönben nem játszották volna fel a Bohemian Rhapsodyt a legújabb albumukra. Továbbmegyek, a Balls To The Wallt sem, amennyi refrén van benne. Kicsit meg vagyok lepve. De csak kicsit. Maynard atya, ahogy egyik barátom hívja, egy tekintetben mindenképpen megbízható: nem nyugszik. Jelzem, én örülök.
