Vas Vikinek
Pislogás a csillár fényében, és az érzéseinkről közösen akart beszélgetés, hogy az érzés kapjon méltó besorolást, akarjon egy beszélgetést, ne kóvályogjon a címkézetlen randevúk, jelenetek sorfala között, mint sírfelirat körül az emlékezést tömörítő mészkő, ne temesse öle alá a névtelenség, mint Pompeiit a hamu, ne törjön ki őrjöngésben, mint a Pompeiire rátörő Vezúv, sorfalból a sírkő. Helyüket kereső érzések halmazában él férfi és nő, számol, egy, három, kettő, mikor következik be a felismerést legyűrő kétségbeesés, három, egy, kettő, hogy az érzések megtalálva a helyüket, nem őket szorítja-e ki a helyükről, hogy utána eszeveszetten ténferegjen férfi és nő, ne tudja, ne akarja, ne beszélje el, lávafoszlány vulkánmedert, hogyan lenne érdemes a hívás, bajba sodort a megszólíthatatlanság kínos dilemmája, mint a tűzhányó elpusztította várost néhány nappal a katasztrófa bekövetkezése előtt elhagyó férfit örökbefogadó döbbenet, hogy ő nem egy tragédia utolsó szemtanúja, három, kettő, egy, rosszul időzített távollevése, közösségi tragédián kívülre rendelt, egyszemélyes beszéddé zúzott névtelensége megfosztotta őt ettől a kétes vigasztalású címtől.