Elmosódnak a festett útjelek az öntözőkocsi nyálkás csíkjai mögött. Próbababák töretlen tekintetével látni a pékség kirakatában tátongó kosarakat. Egy neonfényben hervadó művirágcsokrot. A visszajáró a pulton maradt. Megannyi titkos, nyilvános útvonal: a város — lestoppolt taxiórákban nyugvó kilométerek. A levegőben fényjelek, elharapott nyelvként lüktető vörös villanások.
Imbolygó léptekkel sétált be a térbe, mint aki csak nemrég tanult meg vízen járni. Amikor középre ért, hideg fény világította meg a plafonról lógó gumiszalagokat. Lassan felhúzta csuklójára a szalagok végére rögzített fémkarikákat. Próbálgatta, milyen mozgásokat tesznek lehetővé. Arca maszkszerű maradt. Összeszorított ajkai közül magas hangokat préselt ki, mintha egy elátkozott zenedobozt szorított volna a fogai közé, amibe keleti leányanyák átkait és csapdába esett nyestek sikolyát rejtették. A mozdulatok egyre szakadozottabbá váltak, majd kétségbeesetten szabadulni igyekezett a gumiszalagoktól, mint egy fellázadt marionett-bábu. Felegyenesedett, és eltökélten előre nézett, amíg abba nem maradt a zihálás.
