Ma papírt gyűjtöttünk, pontosabban azt hittük, ma kezdődik az iskolában a papírgyűjtés, ki is hordtam a kocsibeállóra az uszkve 5-6 mázsa papírfélét, ami valójában két háztartás tíz-tízévnyi hulladéka, ami valójában egy kegyes csalás az egyszerű papírgyűjtögetőkkel szemben. (Van még a kegyetlen csalás, de az másmilyen, és arról nem szívesen beszélek.) Csakhogy egy nappal elszámoltuk, úgyhogy vissza kellett hordani az egészet a pincébe, aztán egyébbel foglalatoskodni az októberi napsütésben. Például behordani a kazánhoz a nagy fahasábokból három-négy napra valót, kettéfűrészelni a cserépkályhába alkalmas hosszúságúra ugyancsak három-négy napra valót, felhasogatni egy heti gyújtóst, amíg süt a nap, hogy ne szakadó esőben kelljen. Ez logikus, praktikus és férfias.
álmos szerda délelőtt, túl a reggeli lényegmegragadáson, épp azon tűnődöm, ezúttal a kert melyik 30-40 négyzetméterén takarítsam össze a faleveleket, a küzdelem hosszantartó és reménytelen, hét nagy gesztenyefa, egy öreg diófa és több akác ontja a friss avart, a mogyoróbokrok, a tölgy és a hárs még el sem kezdték úgy istenigazából, amikor megszólal a telefon, felveszem, anyámat keresik, mondom, itt nem találják, kérdi a hölgy, üzenetet át tudnék-e adni, attól függ, mondom, honnan keresik, elmű-émász, mondja, akkor jó helyen jár, mondom, én vagyok a cég vezetője, amelyik 14 éve fizeti ezeket a villanyszámlákat, mi a probléma,
Unatkozott. Nincs mit szépíteni rajta, halálosan unatkozott. Már több mint egy hónapja hevert az asztalon, és a kezdeti lelkesedés, miszerint „most minden megváltozik, hogy végre kikerültem a cipősdobozból”, már régen lelohadt. Az első napok persze óriási izgalmat jelentettek a halálosan unalmas (talán még ennél is unalmasabb, de már egyáltalán nem biztos), cipősdobozban töltött évek után. Mert aki több mint két éven át van összezárva egy barnával, egy feketével (ja, és egy színtelennel), meg két fogkefével meg egy ronggyal, meg néhány hajcsavaróval, annak egy darabig minden szórakoztatónak tűnik.
Kertes házakban elkerülhetetlen, hogy ősszel olykor beköltözzön valamiféle rágcsáló. Nyári szokásból nyitva felejtett ajtón besurran, elfészkel, családot alapít. Vagy csak elfészkel, és télire felhalmozásba kezd. Nyáron esze ágában sincsen bemenni a házba, persze, kitűnően érzi magát a kertben, az erdőn, a füves területen. Ott van a természetes élőhelye, ott vannak a barátai és a természetes ellenségei. Minek keresné a bajt, ha semmit sem nyerne vele? Nyári patkány a szabad ég alatt érzi jól magát, mint mindannyian. Nyári eső elől behúzódik, nyári eső elállta után megszárítkozik és továbbáll. Ahogy mi magunk is.
Egyes iskolák szerint a világot kulcsra készen átadták szombaton délután fájrontkor, holott lehet, mindössze arról van szó, hogy vasárnap az istennek sincs kedve dolgozni — ahogyan ez azóta számtalanszor bebizonyosodott — a rákövetkező hétfőn pedig mindenki megfeledkezett a dologról, ahogy azóta is, és a teremtés így maradt félbehagyva.
Ön kedveli a válaszokat, ha jól látom. Ha értelmük van a dolgoknak. Pedig azt legtöbbször csak mi magunk tulajdonítjuk, nem bírván az értelmetlenségből fakadó feszültséget. Ha tudná, hogy az emberek mennyire kötelességüknek érzik, hogy válaszoljanak, ha kérdezik őket! Erre viszonylag fiatalon rájöttem, és azóta nem teszek fel kérdéseket magamnak. Inkább másokat kérdezgetek. Igen, az emberek úgy érzik, kénytelenek válaszolni, ha feltesznek nekik egy kérdést. Elgondolkozott már azon, miért?
Abban az időben levelet kaptam Rómából, hogy boldoggá avatási pert indítottak ellenem. A per hosszúnak és bonyolultnak ígérkezett. Legalább hét élő tanúval írásban kellett igazolnom, hogy szomorú vagyok, különben veszítek. Először is kerestem egy megbízható ügyvédet. Persze, hogy viccelek, ez nem Amerika, úgyhogy elmentem a keresztanyámhoz, és elmondtam neki, mi a helyzet. Nem látszott boldognak, és mondtam is neki, hogy na, ez kellene nekem, hétszer, szóval.
A halálra nem kell különösebb ok, mint az élet. Nem tettem idézőjelbe ezt a mondatot, noha megtehetném, de magam sem tudom, ki gondolta ezt először ennyire triviálisan. Valami görög, nyilván, az most mindegy is, hogy szabad (pl. Szókratész) vagy rabszolga (pl. Epiktétosz), sőt a zsidók is rájöttek, noha erre a sugalmazott iratokból (Biblia) csak következtethetünk. Isten persze már tudta az elején, amiről meg azt kell tudni, hogy nem az eleje, csak a másik vége (blaszfémia). Beszéljünk másról.
Abban az időben a mindegyek elkezdenek előkerülni, először csak délben a piactéren, fűszervásárlás közben meg csirkevásárlás közben, de nem tűnnek el hazafelé ballagva sem, szatyorral, cekkerrel, nájlonnal, kosárral vagy bármivel. A mindegyűzés még nem kényszeres, egyszerűen csak jó volna, ha nem lenne mindegy. Mert ha mindegy, akkor még tovább lehet bandukolni cekkerrel, nájlonnal, szatyorral, és ha nem néz föl az ember, akkor észre sem veszi, hogy mindegy, egész addig, amíg haza nem ér, és hozzá nem szólnak, az ismert módokon az ismert szavakkal meg nem szólítják ismert szereplők.
Egyszer láttam egy időmérőedzést. Az időmérők olyankor a pontosságot gyakorolják, de én nem szeretem igazán a tóligot, mert noha kedvelem a kezdetet is meg a véget is, azt már rosszul tűröm, hogy valaki azért kezd bele valamibe, hogy vége legyen. Mert az időmérők arra törekednek, hogy a most valóban egyetlen pillanat legyen, minél rövidebb pillanat, egy szempillantásnyi, vagy még annál is rövidebb, annál is rövidebb, mint amennyi idő alatt kimondom ezt a szót: most. Én meg azt szeretem, ha a valami létezni kezd, és valóságossá válik, annyira valóságossá, hogy akár már el is engedhetem, nem szűnik meg létezni többé. Aztán ha vége van, persze, akkor úgyis vége van, de hogy valaki a kezdetben a véget szeresse, az fáj, és ha még sportot is csinál belőle, azt hibának tartom.
