A feltámadás az írások szerint vasárnapra esik, de az évszázadok alatt a keresztény világ sonkazabálási hajlandósága erősödött, önfegyelme ellenben lazult, így az amúgy egyéb kérdésekben nem éppen rugalmasságáról híres katolikus egyház is megtette azt az engedményt, miszerint nem is vasárnap volt az, hanem már szombaton, egyetek békével.
„Szeretlek” — mondjuk, gondoljuk, sokszor, miközben megpróbáljuk kifejezni, mit érzünk. Szavakkal, tettekkel, tekintettel, érintéssel, tevékenységgel. Így szeretlek. De nem tudhatjuk, hogy a másik a maga „szeretet”-ként azonosított érzését hasonló eszközökkel fejezi-e ki avagy sem. Az még nem lenne baj, hogy nem ugyanazt érezzük, amikor szeretetre gondolunk. Ennél nagyobb baj az, hogy nem ugyanazt csináljuk, amikor azt gondoljuk: most éppen a szeretetünket fejezzük ki. Ha neki a szeretet érintés, akkor egy meleg vacsorában nem fogja meglátni a szeretetet. Ha neki a szeretet egy meleg vacsora, nem éri be egy forró csókkal: csalódni fog. Ha neki a szeretet hódolat, akkor nem fogja beérni puszta figyelemmel.
Egy kollégám szinte állandóan a sziklás, magas hegyeket járta. Ott szeretett, ahol már a növényzet is jóformán megszűnik. Gyakran csatlakozott hivatásos sziklamászókhoz, mert vannak olyan helyek, amelyekre egyéni technikával nem lehet eljutni. Ha éppen nem volt terepen, rendszeresen edzette a testét. Aztán jógával kezdett foglalkozni.
A kérdés- és választudományok sokkalta szerteágazóbbak, mintsem könnyű kézzel hasznosan hozzájuk lehetne nyúlni. Ezért sokan azt a megoldást választják, hogy ezen tudományok rejteke alatt kanyarogva haladnak saját útjaikon, s beszélnek arról, amit fontosnak tartanak, mondván, a szerteágazó tudományterületen úgysincs ember, aki kiismerje magát, ezért aztán bátran össze lehet hordani tücsköt-bogarat, szem elől tévesztve kérdést, választ egyaránt. Sajátja ezeknek a megszólalásoknak némi durcásság. Sokan válaszoltak már olyan kérdésekre, amelyeket nem nekik tettek föl — akkor válaszolj, ha kérdeztek —, illetve a kérdéseikre nem érkezett válasz — akkor kérdezz, ha válaszolok. Néha magunk is kerülhetünk hasonló helyzetbe — akinek már volt felesége, érti. Vannak, nem is kevesen, akik azt, hogy rendszeresen kérdeznek illetve válaszolnak, úgy állítják be, mint a kérdés- és választudományban való jártasságukat, és a szakértő hangján szólalnak meg. Az én helyzetem könnyebb, nekem nincs szükségem szakértői státusra, nem akarom, hogy elismerjenek, tudományos babérokra nem vágyom. Pusztán azért fogtam bele ebbe a kis dolgozatba, mert medvészeti kutatásaim során többször kerültem abba a helyzetbe, hogy kérdést kellett föltennem, illetve válaszolnom kellett kérdésekre, és más helyeken, ahol erről beszámoltam, minősítettem ezeket a kérdéseket, elsősorban a kérdéseket, mert, mint azt látni fogják, én a kérdések felől közelítek a válaszhoz, és ebben a tekintetben konzervatívnak vallom magam. Amikor egy kollégámnak megmutattam a feljegyzéseimet, jelezte, hogy nem pontosan érthetőek a minősítéseim, és szerencsés volna, ha kifejteném, mit értek pl. „közepesen nehéz kérdés” alatt. Nos, ez a célom, de egy kissé messzebbről kell indulnom.
