„általában nem iszom alkoholt. csak konkrétan”
„Szeretlek” — mondjuk, gondoljuk, sokszor, miközben megpróbáljuk kifejezni, mit érzünk. Szavakkal, tettekkel, tekintettel, érintéssel, tevékenységgel. Így szeretlek. De nem tudhatjuk, hogy a másik a maga „szeretet”-ként azonosított érzését hasonló eszközökkel fejezi-e ki avagy sem. Az még nem lenne baj, hogy nem ugyanazt érezzük, amikor szeretetre gondolunk. Ennél nagyobb baj az, hogy nem ugyanazt csináljuk, amikor azt gondoljuk: most éppen a szeretetünket fejezzük ki. Ha neki a szeretet érintés, akkor egy meleg vacsorában nem fogja meglátni a szeretetet. Ha neki a szeretet egy meleg vacsora, nem éri be egy forró csókkal: csalódni fog. Ha neki a szeretet hódolat, akkor nem fogja beérni puszta figyelemmel.
Ráadásul mindemögött még ott vannak a nagyon is különböző érzéseink, s mindennek tetejébe: az érzés, amit szeretetként azonosítunk, többnyire valami egészen más.
A magyar nyelv sokat segít a téves elnevezések felismerésében. A macska szereti az egeret — megenni. Szeretjük a palacsintát, a sört, a Barcelona futballcsapatát (vagy a Bayern Münchent), a társunkat (partnerünket, szeretőnket) etcetera. A kellemes érzés akarását, jóllakottságot, elégedettséget, valahová tartozás biztonságát, a gyönyörködést és a gyönyör akarását szeretetnek nevezzük. Nem mondjuk: akarom, mert kellemes, hanem ezt mondjuk: szeretem. Nem mondjuk: jó nekem veled lenni, mert megfeledkezem (a magányról, a gondjaimról, a felelősségeimről, kötelességeimről, tennivalóimról, a fenyegetettségemről, a személyes halálomról etcetera). Ehelyett azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk, szeretem Bartókot, Wagnert, Debussyt, a Sepulturát, a Black Sabbathot, az Inti Illimanit. Miközben pontosabb lenne így: jó nekem, ha belefeledkezhetek abban a világba, amit Bartók, etcetera teremtett, és kiléphetek a személyes jelen időmből.
De ne legyünk igazságtalanok, tegyük ehhez hozzá mindjárt: jó nekem az, ha hozzáférek ahhoz az önmagamhoz, azokhoz az érzéseimhez és gondolataimhoz, amik miatt igazán szeretem magamat, és amelyektől a hétköznapokon — melyek között a kedd akár a hétfő, és így tovább — oly messze kerülök.
Ez mindjárt barátságosabban hangzik. Ráadásul ott van benne a lényeg: szeretem magam. Szeretem magam valamilyennek, elgondolom magam valamilyennek — ilyen vagyok. Ilyen vagyok lényegemben, csak most felzaklattak, nyugtalanná tettek, elfoglaltak, elfárasztottak, elszomorítottak, felidegesítettek, felbosszantottak, igen, de én nem ilyen vagyok egyébként, hanem… Mert a zaklatott, nyugtalan, elfoglalt, fáradt, szomorú, ideges, bosszús önmagunkat nem szeretjük, mert nem ilyenek vagyunk.
Hogy is van ez? Ilyenek vagyunk most, de mégsem ilyenek vagyunk általában. Annak ellenére, hogy nem olyanok vagyunk most, van egy világos képünk arról, hogy milyenek is vagyunk valójában. A reflexív emberek nem szeretik ezeket az aktuális önmagukat, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy szeressék a hipotetikus, ideális önmagukat, amit annak elgondolnak, sőt törekednek arra, hogy (újra) ilyenek legyenek. Lehet, persze, hogy valójában sosem voltak ilyenek, hogy konkrétan sosem voltak ilyenek, de törekednek arra, hogy ilyenek legyenek. Törekednek valamilyennek lenni, sőt azt képzelik, valójában olyanok is, és ezt az önmagukat szeretik, többféle bonyolult áttétel- és feltételrendszert használva, hipotetikusan. Elképzelik, hogy milyennek kellene lenniük — a kellene, mint végső elvárás: önmagunkkal szemben — és ehhez mérik a mindenkori konkrét önmagukat, és ehhez mérten törekednek. A konkrét önmagukat, a konkrét személyt szeretni képtelenek.
Ezért nem lehet semmiképpen az első parancs, hogy uradat, istenedet — mert nem tudjuk, hogyan. Konkrétan hogyan? Dicsőítsük? Az dicsőítés. Féljük? Az félelem. Imádjuk? Az imádat (rajongás) nem szeretet. A rajongás jó (sőt extra jó, felfokozott) közérzetet biztosít a rajongó számára, olyanná teszi őt, mint aki megkapta a választ a kérdésére: egy teljes világot, amelyben semmi más tennivaló nincs, mint rajongani a rajongás tárgyáért. Jó is az, a megválaszolt kérdés bizonyosságával és nyugalmával hajtani álomra a fejünket, a külön számunkra készített világban! De szeretni — Istenedet vagy bármi mást — konkrétan? Hogyan?
Az első parancs tehát kétségtelenül ez: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Persze, ehhez továbbra is szükséges megértenünk, hogyan is szeretjük önmagunkat. Annyit már tudunk, hogy ha reflexívek vagyunk, akkor nem szeretjük csak úgy a mindenkori önmagunkat, hanem egy valódinak, igazinak (tökéletesebbnek, jobb formában lévőnek[1]) gondolt, hipotetikus, ideális önmagunkat szeretjük. Nem a valóságos személyt, hanem azt, akinek lenni kellene. (Kimaradnak azok — erős kisebbségben — akik az önutálatot használják archimédési pontnak, de rájuk egy másik szövegben térünk ki.)
A reflexív emberek tehát többnyire nem teljesen elégedettek a konkrét önmagukkal, többnyire találnak rajta igazítani valót, és vele szemben a hipotetikus, ideális, elképzelt, megvalósítandó önmagukat szeretik. De hipotetikus felebarátjukat hogyan szerethetnék, ha csak a konkrét felebarátaikkal van alkalmuk találkozni! Önmaguk szeretetéből viszont hiányzik a konkrét szeretet, ezért egyszerűen nincs tapasztalatuk arról, hogy milyen egy dühös, gőgös, arrogáns, pökhendi, szomorú etcetera embert szeretni. Csak domesztikált, jólfésült, kedves (hipotetikus) személy szeretetéről van tapasztalatuk. Ahhoz pedig többnyire kevés az idő — és a képesség is —, hogy konkrét felebarátunkban meglássuk (megalkossuk belőle) hipotetikus felebarátunkat.
Vannak azonban olyan személyek, akiknek alapvetően nincsenek fenntartásaik konkrét önmagukkal kapcsolatban. Nagyon is meg vannak elégedve konkrét önmagukkal, és azt minden további nélkül szeretik is jelen időben, ha ingerült, ha arrogáns, ha ostoba, ha etcetera. Azoknak, akik nem reflexívek, vagyis önmagukról, és a saját viselkedésükről nincsen konkrét és rendszeres reflexiójuk — nem látják saját hibáikat, vagy nem látják a hibákat hibának, vagy képesek ezeken a hibákon átlépni, vagy ezekről megfeledkezni, ezekről tudomást nem venni, ezért feltétel nélkül szeretik magukat, nekik valóban van tapasztalatuk arról, milyen konkrét személyt szeretni. Vagyis önmaguk feltételek nélküli szeretete által egy lépéssel közelebb vannak felebarátjuk feltétel nélküli szeretetéhez, mint a reflexív személyek!
Csakhogy éppen a reflexivitás hiánya miatt ezt a konkrét szeretetet nem képesek átvinni más személyekre. Mert másokban — természetesen — igenis meglátják a dühöt, gőgöt, arroganciát, pökhendiséget, szomorúságot etcetera, azokat a dolgokat, amelyek fölött konkrét önmagukra nézve szemet hunynak és megbocsátanak. Másokban ezeket a konkrét jellemzőket, viselkedésmódokat, tulajdonságokat elutasítják — ugyanannak a közkeletű morális- és/vagy illemkódexnek az alapján, amelynek alapján a reflexívek ezeket önmagukban hibának minősítik. Ezeket a tulajdonságokat nem szeretjük — gondolják a nem-reflexívek. És nem gondolnak bele abba, hogy ezek a tulajdonságok ugyanígy jellemzőek rájuk, mint az elutasított személyekre. És ezért — noha valóban csupán egyetlen lépésre vannak felebarátjuk szeretetétől — ez a lépés a gyakorlatban többnyire megtehetetlenül nehéz a számukra.
De mit is jelent szeretni valakit — önmagunkat? Örülni annak, hogy van (vagyok). Jó érzéssel tölt-e el, hogy vagyok, vagy inkább nem lennék? Általában inkább jó érzéssel tölt el.[2] Mondhatjuk tehát, hogy a szeretet a szeretet tárgyának létezése fölött érzett öröm. Minden további állítás csökkenti a szeretet valószínűségét, és növeli annak valószínűségét, hogy másról van szó.[3]
Ha viszont ez a helyzet, akkor mégiscsak az az első parancs, hogy uradat, istenedet szeresd teljes szívedből, lelkedből, minden erődből. Miért is? Mert urad, istened hipotetikus személy. Nem tudhatod, milyen. És azt is mondta — a keresztények istene, de Ábrahám, Izsák és Jákob istene, egyszóval a zsidók istene is —, hogy ő teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára. Ami azt jelenti, hogy pont olyanok vagyunk, mint ő. És nem fordítva! Ez elsőre furcsának hathat (nem fordítva), de gondoljunk bele, Isten hipotetikusságába (nem tudjuk, milyen), és abba, hogy mennyivel könnyebb kedvünkre formálni a képét (mintha mi alkotnánk meg őt). Hogy szelíd, alázatos szívű, megértő, kedves — csupa könnyű, könnyen szerethető hipotetikus tulajdonság — amilyenek lenni szeretnénk. Ilyen istent alkottak maguknak a keresztények, nem kevés elfojtás és tagadás árán. De Istent nem mi alkottuk, hanem ő alkotott minket, vagyis pont olyan ingerlékeny, hisztis, dühtől elvakulni, gyűlölni képes személy, mint mi. Csak sokkal erősebb nálunk. Egy példával élve: Sokkal inkább Jób, mint Jákob istene ő.
Vagyis ha nem engedünk annak a kísértésnek, hogy kedvünk szerinti istent képzeljünk magunknak, hanem betartjuk a játékszabályokat, és elfogadjuk, hogy olyanok vagyunk, mint ő — s nem ő olyan, mint amilyennek képzeljük —, akkor máris képesek vagyunk ezen a hipotetikus istenen gyakorolni a felebaráti szeretetet. És ezt bármikor megtehetjük.
Összefoglalva: ha örülünk, ha jó érzéssel tölt el bennünket (vagy legalábbis inkább jó érzéssel tölt el bennünket), hogy vagyunk, akkor szerethetjük magunkat. Ha a mindenkori, konkrét önmagunkat szeretjük, akkor már csak egy — igaz, nehéz — lépésre vagyunk attól, hogy konkrét felebarátunkat szeressük. Ezért abban kell gyakorolnunk magunkat, hogy ha szeretjük okostojás önmagunkat, akkor szeressük okostojás felebarátunkat, ha szeretjük erőszakos önmagunkat, akkor szeressük erőszakos felebarátunkat, ha szeretjük sunyi önmagunkat, akkor szeressük sunyi felebarátunkat (etcetera), azaz örüljünk annak, hogy van.
Ha pediglen konkrét önmagunkat kevésbé szeretjük, mint hipotetikus (ideális) önmagunkat, akkor próbáljuk meg szeretni urunkat istenünket, a titokzatos hipotetikus személyt, tudva, hogy pont olyan, mint mi, azaz hogy éppen ellenkezőleg: pont olyanok vagyunk, mint ő: türelmetlenek, idegesek, bosszúállóak, kicsinyesek — és mindezen tulajdonságokban nagyon erősek. És ilyennek — ezekkel a tulajdonságokkal együtt — próbáljuk meg őt szeretni, ha már magunkban nem tudjuk szeretni ezeket a tulajdonságokat. És ne csináljuk meg vele is azt, amit magunkkal megcsinálunk unos-untalan: ne idealizájuk (jó vagyok és türelmes, de ez az állat most annyira kiborított, hogy hanyattlöktem), hanem lássuk benne mindazt, amit magunkban is látunk, de nem szeretünk, és szeressük meg, mert konkrétan ilyen.
Ha azonban valaki, aki ráadásul reflexív személy, azt gondolja, Isten nincs, pláne: halott, akkor a nehezebbik utat választja: legelső lépésként meg kell szeretnie a konkrét önmagát. Ehhez nagy segítség lehet, hogy belátta: nem létezik az ideális, hipotetikus személy (Isten), vagyis nem tartható fenn a hipotetikus önmagáról felállított képe sem. Azt a halott isten könyörtelenül összetöri, mondhatni utolsó cselekedeteként. Csak a mindenkori aktuális konkrét önmaga van.
Csak a konkrét felebarátunk létezik és a konkrét önmagunk.
[1] Megfigyelhetjük, hogy ha magunkat másokkal összevetjük, az illetőket mindig az aktuális formájukban képzeljük el az összevetés során, magunkat mindig az ideális, optimális formánkban.
[2] (Egy négyfokozatú skálán — jó érzéssel tölt el, hogy vagyok, inkább jó érzéssel tölt el, hogy vagyok, inkább rossz érzéssel tölt el, hogy vagyok, rossz érzéssel tölt el, hogy vagyok — többségünk az első két kategóriát választaná. Aki a negyediket, az konkrétan szuicid, vagy depressziós, vagy átmeneti sötét hangulatba került, messze átlagos állapotától.)
[3] Valamilyen érdekről, vagy valamilyen érdekre visszavezethető érzésről.