Egy kollégám szinte állandóan a sziklás, magas hegyeket járta. Ott szeretett, ahol már a növényzet is jóformán megszűnik. Gyakran csatlakozott hivatásos sziklamászókhoz, mert vannak olyan helyek, amelyekre egyéni technikával nem lehet eljutni. Ha éppen nem volt terepen, rendszeresen edzette a testét. Aztán jógával kezdett foglalkozni.
Idővel egyre jobban belemélyedt az ősi misztériumba, és úgy érezte, tovább kell lépnie, hogy a koncentrálóképessége is fejlődjön. Ekkor a meditációs műveletekre helyezte a hangsúlyt, hogy képes legyen pontosan elképzelni minden egyes mozdulatot; lassan, nagyon lassan, először fejben, aztán még nagyon sokszor fejben. Végül, mikor már tökéletessé vált egy-egy mozdulat, nem maradt benne semmi fölösleges, hozzáfogott, hogy a valóságban is elvégezze.
Egészen egyszerű dolgokkal kezdte, nem is lehet másként: leülni, felállni, megnézni egy tárgyat, majd lassan kézbe venni, megforgatni, letenni. Évek teltek el, míg a sziklamászást is megpróbálta így, de ettől kezdve már sokkal gyorsabban haladt.
Mikor utoljára beszéltünk, már alig mutatott érdeklődést a külvilág iránt, később másoktól hallottam, hogy teljesen felhagyott a sziklamászással, de nemcsak azzal, hanem mindenféle tényleges tevékenységgel: fejben végzett mindent, és a valóságos cselekvéseket csak a minimális életfunkciói fenntartására korlátozta.
A történet vége már mindenki előtt ismert, megírták a lapok, hozták a tévék, kommentelték a neten. Nagy port vert fel abban az időben a magyar sziklamászó halála. Valahol Spanyolországban, egy barlangban hatolt felfelé — míg a többiek kívülről, ő belülről mászta a hegyet —, mert akkor még egyszer valami mégis rábírta, hogy cselekedjék. Az elemzők, a szakértők, a társai és a barlangi mentők is mind egyetértettek abban, hogy a baleset oka a több éves kihagyás volt. Nem lehet a csúcson folytatni — vélekedtek —, aki egyszer visszavonult, annak ismét elölről kell kezdenie mindent, még akkor is, ha fizikailag tökéletes állapotban van.
Valamennyien tévedtek. Én tudom, hogy az utolsó időkben, mielőtt abbahagyta volna, már nagyon hosszú ideje becsukott szemmel kapaszkodott és haladt, mert mielőtt elindult, megnézte, merre megy, az egészet rögzítette az agyában, az egész mozdulatsort végigcsinálta fejben, és mikor végül elindult, egyszerűen nem volt rá szüksége, hogy kinyissa a szemét. Ez a képessége pedig nemhogy gyengült volna visszavonulása után, hanem tovább erősödött. Azt pedig, hogy fizikailag tökéletes állapotban volt, minden nyilatkozó elismerte.
Azt én sem tudom biztosan, mi vehette rá, hogy ismét valóságosan is hozzáfogjon fejben elvégezhető műveletekhez, csak gyanítom, hogy a hegy belülről történő megmászása vonzotta. Az újságok arról is beszámoltak, hogy három napot töltött a hegy gyomrában, míg megszokta a szeme a sötétséget, mert nem vitt magával lámpát sem. Tizenegy napon keresztül haladt felfelé a saját tempójában, és megtett több mint ezerötszáz métert, és már kevesebb mint egy óra járásra volt a csúcson kivezető nyílástól. A barlang néhol cseppköves, csúszós, homorú belsején kúszott fölfelé maga szabta pihenőkkel. Olyankor elgondolta magában a következő pihenőig tartó utat. Egy infrakamera segítségével, amit a testére szereltek, jól lehetett követni a nyomot, amerre mozgott, s ez gyakorlatilag nyílegyenesen vezetett felfelé a civilek számára teljesen simának tűnő falon. Az utolsó pihenőt követően azonban szinte azonnal lezuhant. Pontosabban, a felvétel tanúsága szerint, majdnem egy percig lebegett a levegőben. Ez a felvétel bejárta a világsajtót, természetesen a megfelelő tudományos cáfolatokkal együtt, de én azonnal megértettem, hogy mi is történt.
A levegőben lebegő ember ugyanis mozgott, szabad szemmel alig kivehetően mászott a semmiben.