Merza István erzsébetvárosi esperesplébános, eddig tudom, vagyis inkább innentől tudom, az unokahúga Merza Matild a gyergyószentmiklósi bábaasszony, a dédnagyanyám, hát persze hogy örmények voltak, de a Czink Béla, az nem, ő szász volt, a dédnagyapám, van honnan tudnom, papírom is van róla, bár ne lenne
A recepciós hatalma egyben a kiszolgáltatottsága is. Ehhez ért. Ezt ismeri. Ezeket a műveleteket és szituációkat ismétli. Itt van biztonságban. Ezekből a gesztusokból építi föl a világát, amiben elmozog. Mindannyian fölépítjük valamiből a világunkat, amiben elmozgunk. Szerencsés esetben több átjáróval más világokba. Kevésbé szerencsés esetben vastag, magas falakkal körbevéve, vagy épp ellenkezőleg: őrizetlenül, védtelenül hagyott határokkal.
A minap jártam a kazak varázslónál, akiről nem tudom eldönteni, hogy szélhámos gazember csaló, vagy pedig gyógyító. Egyelőre csak azt tudom, hogy valóban jobban lettem, miután nála jártam, de hogy ez mitől van, abban még nem vagyok egészen biztos. Na szóval, a kazak varázsló asszisztense sem járt túl az Uralon, amint elmondta, otthon járt, persze, és az az otthon Moszkván azért túl van (de az Uralon még innen).
Az idő valóban gyógyítja a sebeket — különösen, ha már a dédunokái is halottak azoknak, akik a sebeket kapták. Az időt — ebben az értelmében és funkciójában — nem lehet siettetni. Akinek személyes élménye a trauma, vagy szülei generációjáé, azoknak személyes életére döntő hatással van, az ő számukra a személyes életükben nem megoldás az, hogy „az unokáidat mindez már nem fogja zavarni”. Az ő egyetlen esélyük a feldolgozás. Hogy ne a trauma által determinált életet kelljen élniük. (Ott van még az elfojtás, de ez meg nem lehet elvárás és kényszer.) Tehát míg a magyarországi zsidóság számára a holokauszt egy generáción belüli erős, személyes életet befolyásoló tapasztalat, addig Trianon — már csak egy generációval korábbi volta miatt — nem lehet ilyen. És nem pusztán az időbeli távolság miatt.
1913, az „utolsó békeév” óta alaposan feltorlódott a múltunk. Az elhallgatott, a félremagyarázott. Egyre kevesebben élnek, akiknek ’56-ról személyes emlékeik vannak. Még kevesebben, akiknek ’44-ről. Olyanok pedig már egyáltalán nem élnek, akiknek 1920 előtti időből származó személyes emlékeik, traumáik vannak. Amikor megérteni és gyógyítani próbáljuk a múltat, az eseményeket időbeli távolságuk okán is meg kell különböztetnünk egymástól.
Az elmúlt száz év magyar történelme nem adott rá módot, hogy egy család, közösség, társadalmi csoport minden sorsfordulón nyertes legyen. Sorsforduló pedig volt bőven. Első világháború, vörösterror, fehérterror, Trianon, világválság, zsidótörvények, bécsi döntések, Don-kanyar, német megszállás, holokauszt, szovjet megszállás, Rákosi-korszak, forradalom, megtorlás. Kádár-korszak, rendszerváltás. Otthonunkat, egzisztenciánkat, szeretteinket veszítettük el. Többször is.
Nagyon nehezen törődünk bele — többnyire egyáltalán nem —, hogy egy világra szóló, milliók által nyomon követett eseménynek semmiféle lényege, értelme, üzenete nincsen. Márpedig ez sok esetben egyszerű és kézenfekvő. Ha ebbe nem nyugszunk bele — „az nem lehet, hogy semmi értelme” —, akkor az interpretációk széles tárháza nyílik meg előttünk, és az esemény — nem létező — értelmét keresve, ugyancsak nem létező lényegét kutatva, miközben azt hisszük, hogy megragadunk, megértünk és leírunk valamit a világból, valójában magunkról árulunk el, nem is keveset.
tavaszvárásban ugyanolyan vagyok, de tavaszfogadásban már nem, a világkorszakok sem úgy működnek, hogy akkor most vége van, és tartunk egy kis szünetet, amíg mindenki átgondolhatja, mi is volt ez, minek is lett vége, aztán ha letelt a szünet, akkor folytatjuk, esetleg meg is kérdezik mindenkitől, egyenként, hogy mehet-e, mint az iskolában, akik előbb végeztek a korszak feldolgozásával és már unatkoznak, de a tanítónő ad nekik szorgalmit, a többiek meg kétségbeesetten, nyirkosodó tenyérrel rettegik a csengőt, és mindig lesz, aki nem készül el időre, mert még az iskolában sem várnak meg mindenkit, néhányan unatkoznak, néhányan pedig nem készülnek el, aki látott már Gauss-görbét, annak ez nem meglepetés,
Egyesek már a cím miatt felháborodhatnak: hogyhogy használata? Az igazság egyszerűen csak van és kész. Csak fel kell ismerni, ki kell mondani. Esetleg rá kell mutatni. Mások viszont épp amiatt háborodhatnak fel, miszerint hogyan lehessen használni valamit, ami nincsen? Ebben is van igazság. Jézus azt mondta, boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért. Nos, én láttam már igazságért harcolókat példának okáért, de nem látszottak boldognak.
A két stúdium már első ránézésre is különbözik egymástól. De vajon így van-e ez a valóságban is? Erről természetesen megoszlanak a vélemények. Egyesek az azonosságokat, mások a különbségeket hangsúlyozzák. Talán mondanunk sem kell, hogy előbbiek az azonosságkutató-iskolához, utóbbiak a különbségkutatókhoz tartoznak. De mit gondoljon minderről egy civil, egy egyszerű érdeklődő? Vegyünk egy példát a színek világából. A különbségkutatók heves indulattal, emelt hangon mutatnak rá: ez fehér, amaz meg fekete — micsoda különbség! Az azonosságkutatók erre csak azt mondják: színek, nem?
