A recepciós hatalma egyben a kiszolgáltatottsága is. Ehhez ért. Ezt ismeri. Ezeket a műveleteket és szituációkat ismétli. Itt van biztonságban. Ezekből a gesztusokból építi föl a világát, amiben elmozog. Mindannyian fölépítjük valamiből a világunkat, amiben elmozgunk. Szerencsés esetben több átjáróval más világokba. Kevésbé szerencsés esetben vastag, magas falakkal körbevéve, vagy épp ellenkezőleg: őrizetlenül, védtelenül hagyott határokkal.
A recepciós világa és az enyém között egy ablakon át lehet közlekedni. Ha állok, az ablak a derekamtól a vállamig ér. Nem látja a fejemet. Én sem látom az övét. Csak a kezeit a klaviatúrán. Ha érteni akarom, amit beszél, előre kell görnyednem, és ebben a testtartásban, hajlott háttal rákönyökölhetek az ablak kicsike pultjára, amelyre ezt megelőzőleg, az ablak melletti falon kiragasztott utasításnak megfelelően három éncédulát tettem. Én vagyok a képen, és én születtem ekkorésekkor, ittésitt, ő az én anyám. Itt lakom. Ez a kilencjegyű[1] szám pedig évek óta ekvivalens velem.
Első alkalommal roppantul sért ez a tehetetlenség, ez a rám kényszerített testtartás. Váratlanul ér, zavarba ejt, és nagyon igyekeznem kell, hogy megértsem az instrukciókat, amelyeket a recepciós naponta több százszor elismétel, úgyhogy ennek megfelelően rövidek, tömörek. Feltételezik azokat az ismereteket, amelyekkel természetesen nem rendelkezem, de amelyekről a recepciósnak nincs módja feltételezni, hogy valaki nem ismeri őket, hiszen ez az ő világa. Olyan a beszéde, mint a vezérigazgatók aláírása, amely egyre egyszerűsödik a több ezernyi gyakorlattól, és végül egy tiszta, egyszerű, egyetlen hajlított vonalból álló képet mutat, amelyet a toll papírról felemelése nélkül másodpercen belül képes leírni, vagy csak úgy „odatenni” — kézjegy. Ilyen mondatokat, szavakat mond a recepciós, ilyen leegyszerűsödött instrukciókat. Miközben belőlem sem a meg nem értés — annyi jön át, hogy második emelet, jó, addig eljutok, ott majd lesz valahogy —, sem a póz, amelyben görnyedek, nem azt váltja ki, hogy most egy szolgáltatást veszek igénybe, és megkapom az ehhez szükséges tájékoztatást. Hanem úgy érzem magam, mint a jobbágy, akire épp kiróják aznapi kötelezettségeit.
A felfelé vezető lépcsőt mágneszáras rács zárja el a lépcsőfordulóban, egy pillanatra pánik fog el, lehet, már a második emeletre sem fogok feljutni, még ennyit sem értettem meg az instrukciókból, de azért felbaktatok a rácsig, tétován megrántom. Nincs lezárva, kinyílik. Megyek tovább, és valóban úgy lesz, hogy a másodikon már valahogy elboldogulok.
A harmadik reggelen már én leszek az, aki nem hajol le az ablakhoz és a recepcióshoz. Csak leteszem a plasztiklapokat a kicsi párkányra. Mondok egy szót, és várom a papírt. Nem görnyedek előre, nincs rá szükségem. Tudom, mi fog történni, kiismertem ezt a világot annyira, hogy biztonsággal elközlekedjem benne a saját járatomban, mint kukac az almában. Enyhe megvetés ébredezik bennem a recepciós iránt. Hogy nem találkozhat emberekkel, nem lát arcokat, vagy ha igen, azok kétrét görnyedt, riadt szolgák arcai. Hogy ebben a szűk világban kell töltenie az egész napját, ebben a néhány alkalom után könnyen áttekinthető, leegyszerűsített világban, miközben én egy óra múlva szabadon távozom a magam jóval tágasabb, szellősebb, napsütötte világába.
A harmadik fázis az, amikor rájövök, hogy semmiben sem különbözünk egymástól.
[1] „A sátánnak pedig kilencélű kardja lesz. Nem kettő-, öt- vagy hét-, hanem kilencélű kardja.” (Brian élete, 1979.)