Személyesség és absztrakció

Az idő valóban gyógyítja a sebeket — különösen, ha már a dédunokái is halottak azoknak, akik a sebeket kapták. Az időt — ebben az értelmében és funkciójában — nem lehet siettetni. Akinek személyes élménye a trauma, vagy szülei generációjáé, azoknak személyes életére döntő hatással van, az ő számukra a személyes életükben nem megoldás az, hogy „az unokáidat mindez már nem fogja zavarni”. Az ő egyetlen esélyük a feldolgozás. Hogy ne a trauma által determinált életet kelljen élniük. (Ott van még az elfojtás, de ez meg nem lehet elvárás és kényszer.) Tehát míg a magyarországi zsidóság számára a holokauszt egy generáción belüli erős, személyes életet befolyásoló tapasztalat, addig Trianon — már csak egy generációval korábbi volta miatt — nem lehet ilyen. És nem pusztán az időbeli távolság miatt.

Az idő valóban gyógyítja a sebeket — különösen, ha már a dédunokái is halottak azoknak, akik a sebeket kapták. Az időt — ebben az értelmében és funkciójában — nem lehet siettetni. Akinek személyes élménye a trauma, vagy szülei generációjáé, azoknak személyes életére döntő hatással van, az ő számukra a személyes életükben nem megoldás az, hogy „az unokáidat mindez már nem fogja zavarni”. Az ő egyetlen esélyük a feldolgozás. Hogy ne a trauma által determinált életet kelljen élniük. (Ott van még az elfojtás, de ez meg nem lehet elvárás és kényszer.) Tehát míg a magyarországi zsidóság számára a holokauszt egy generáción belüli erős, személyes életet befolyásoló tapasztalat, addig Trianon — már csak egy generációval korábbi volta miatt — nem lehet ilyen. És nem pusztán az időbeli távolság miatt.

A Trianon-kérdés vizsgálata soha nem úgy jelenik meg, mint az első világháborút lezáró békét átélők személyes traumája. Ha élnek is még köztünk olyanok, akiknek a szülei — de inkább már csak nagyszülei — számára ez meghatározó változást jelentett, a téma tárgyaláskor ők szóba sem kerülnek, nemhogy kezdeményeznék a nyilvános beszédet. A téma a magyar állammal szembeni igazságtalanság, a magyar állam által elszenvedett trauma képében jelenik meg. Nem állítom azt, hogy ez a veszteségérzés nem átélhető, azt viszont igen, hogy ez az átélés nem primer, akarattól független, hanem minden esetben döntés eredménye. Hasonlóan működik, mint egy műalkotás élvezete — annyiban mindenképpen, hogy előzőleg el kell fogadni a játékszabályokat: beleélem magam a műalkotás teremtette világba annak szabályai szerint.

Másképpen: ha valakinek kezét-lábát levágják, az konkrét veszteség, trauma, ami döntő befolyással van az illető további életére. És a körülményektől függ, hogy ennek a traumának lesz-e örökletes vonatkozása. Az, hogy az országot (a magyar államot) „megcsonkították”, nem közvetlen személyes tapasztalat, az ehhez való viszony döntés eredménye, a következő generáció életét pedig semmiben nem befolyásolja. Ezt ne úgy értsük, hogy mindegy, milyen fennhatóság alatt élnek, kisebbségi sorban-e vagy sem; pusztán azt mondom, hogy a következő generáció számára ez már: körülmény. És szabadon dönthet arról, mit kezd ezzel a körülménnyel. Sőt akár már azok számára is eldönthető, akik átélték. Bánffy Miklós írja:

…Magyarország most két magatartás közül kellett, hogy előbb-utóbb válasszon. Az egyik az, ha a magyarság hivatalosan és minden nyilvános megnyilatkozásában is a békeokmány álláspontjára helyezkedik. A másik magatartás az, amit végül is választottak, hogy a békét csupán rákényszerített formalitásként tekinti, tagadja érvényességét, és követeli annak revízióját. Vagyis a „nem, nem soha” álláspontját.[1]

A személyek, a családok és a közösségek emlékezete konkrét. Az állam „emlékezete” absztrakt. A Trianon- és a holokauszt-emlékezet nyilvánosságbeli prezentációi között nem az a döntő különbség, amin az ádáz vita folyik: hogy így vagy úgy összevethető-e a két esemény. A különbség nem az összemérésben, szembeállíthatóságban mutatkozik meg. A döntő különbség az, hogy míg az egyik esetben személyek próbálják feltárni, megérteni (és elviselni), ami velük és hozzátartozóikkal, felmenőikkel történt, a másik esetben (olykor az állam képviselői!) próbálják megmagyarázni — esetenként absztraktból személyessé tenni —, ami az állammal történt. Utóbbiak azonban nem a közösség nevében beszélnek, bármennyire is szeretnénk ezt elhinni, illetve bármennyire is vevők erre a közösség egyes tagjai, csoportjai, hanem a közösség absztrakciója nevében, ami személyes szinten nem trauma, hanem — bocsánat a kifejezésért — csak trauma-fantázia.

Lénárd Sándor írja,[2] hogy haza, ország, állam fogalmai nagyon különböző tartalmú fogalmak, és ha szinonimaként használjuk őket, komoly gondolkodási hibát vétünk. Ide sorolhatók a nemzet és a nép fogalmak is, melyek még távolabb állnak az előbbi háromtól, mint azok egymástól, de manapság jelentős állami szándék tapasztalható a szinonimaként történő használatra. Ez pedig olyan logikai-gondolkodásbeli hiba, amely ténylegesen lehetetlenné teszi az emlékezet működését, a traumák feltárását és gyógyulását.

Egy szó, mint száz: amíg köztünk élnek a traumát elszenvedettek, hagyjuk és segítsük őket emlékezni. De semmiképpen ne kíséreljünk meg személyes érintettséget indukálni ott, ahol ilyen már nyilvánvalóan nincsen. Különben úgy járunk, mint a viccben. Odalép egy ember az utcán egy rabbihoz és felpofozza. De hát miért? — kérdezi amaz. Önök feszítették meg Jézus Krisztust! — hangzik a válasz. De uram, ez több mint kétezer éve történt! Lehet, de én csak öt perce tudtam meg!

 

 

[1] Bánffy Miklós: Huszonöt év = B. M.: Egy erdélyi gróf emlékiratai, Helikon, 2013.

[2] Lénárd Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, Magvető, 1973.