A Doki úgy csúszott le a bárszékről és terült el a padlón, ahogy egy hóember olvad egy time lapse videón. Egy pillanatra még fel is nevettem, mert azt hittem, így akarja kifigurázni a Brazilt vagy a Stirlitzet, de még hallottam a saját nevetésemet, amikor már tudtam, hogy ez most nem vicces.
— Mosmeg mi az istenfasza van már? — kérdezte a Rupi, akinek még lassabban esett le minden. (Esett le, bazmeg.)
A Lóri ott térdelt a Doki fölött, és nem válaszolt, aztán, asszem, a mentőket hívta. Legalábbis telefonált. A Brazil kiment egy cigire, mint akinek az egészhez semmi köze. Közben a Lóri megpróbálta újraéleszteni a Dokit. Pumpálta a mellkasát. Láttam, hogy a Doki cipőfűzője kibomlott, meg azt is, hogy keresztben ketté van törve a cipője talpa. Valami kilátszott.
— Szerinted lélegzik? — kérdezte a Rupi, a korsóval a kezében óvatosan a Doki fölé hajolva. Nem akaródzott az arcra néznem, de muszáj volt. Föl voltak akadva a szemei, és az orrából mozdulatlanul meredt ki egy kisebb szőrcsomó. Ott nem mozgott levegő, az egyszer biztos. A száján elvileg vehetett, mert az félig nyitva volt.
— Menjetek arrébb, hogy kapjon levegőt! — mondta a Lóri, ami egy baromság, hiszen nem lélegzett.
— Jól van, megyek már, nem akarom én senki elől elszívni a levegőt — mondta a Rupi, de nem moccant. És álltunk, mint valami reneszánsz csoportkép, férfiak haldoklóval, és a Lóri cipőtalpáról is egészen lekopott a minta, láttam, ahogy ott térdelt, miért nézem mindig a cipőket? A Rupi elfordult, úgy kortyolt a söréből, mint aki illetlen dolgot csinál, de muszáj neki. Tényleg muszáj volt. Nekem is kiszáradt a szám. És rá is gyújtottam volna, de nem bírtam elmozdulni. Kurva sokáig tartott ez így, amíg egyszer csak meghallottuk a szirénát, aztán bent voltak a mentősök. Egy szemüveges pacák meg egy kis nő. Lóri felállt, félrehúzódtunk, és most ők térdepeltek oda. A Brazil is ott jött mögöttük.
— A szíve? — kérdezte a Rupi.
— Hülye vagy? Az agya! Csakis az agya — vágta rá a Brazil.
— De akkor meg minek a masina? — bökött a defibrillátorra.
— Hát mert attól még a szíve is megállt.
— Sztrók — mondta a kis nő pár perc múlva, és fölegyenesedett. — Exitált — tette még hozzá, majd kiment. A pacák elkezdte összecsomagolni a gépet.
— Mi van? kérdezte a Rupi.
— Eltávozott bazmeg. Exit. Érted, kijárat.
— Sztróman? Az a Mészáros, nem?
— Nem sztróman, csak sztrók.
— Nem megy ez már sehová, hülyeséget beszélsz.
— Angolul van, bazmeg.
— Latinul van. Az exitus. Meghalt — mondta Lóri csöndesen. És az Isten tudja, honnan előhalászott egy mécsest, egy olyan kis alumínium cuccot, ötvenért adják a temetőben, meggyújtotta, és kitette a pultra.
— Na de a sztróman az angolul van.
— Sztrók, bazmeg, sztrók.
— Azt meg mi?
— Megütötte a szél.
— Milyen szél, nyitva se volt az ajtó!
— Értesítettem a halottszállítókat — jött vissza a kis nő. Itt írja alá — tett egy papírt a Lóri elé a pultra.
— Élő tanú leszel, Lóri!
— Kussoljatok már! Hol írjam alá? És miért?
— Időben jöttünk, próbáltuk újraéleszteni, de nem jártunk sikerrel — mondta a kis nő. Maga itt volt, és ezt igazolja.
— Mondjuk tényleg nem jártak sikerrel. De hogy értve időben? — kérdezte a Lóri, miközben átnyújtotta az aláírt papírt.
— A protokoll tizenöt perc, tizenkét perc alatt értünk ki — felelte a nő.
— Ezt ő is tudja? — bökött a padlón heverő Doki felé Lóri. Vagyis afelé, ami még félórája biztosan a Doki volt. De talán még öt perce is. A nő megvonta a vállát, vágott egy grimaszt, aztán sarkon fordult és kiment.
Aztán behoztak egy fekete zsákot, belerakták a Dokit és elmentek. Az jutott eszembe, ilyen zacskókba, csak persze kisebbekbe csomagolják másutt a szexuális segédeszközöket, ismét másutt az alkoholt. Hogy ne lehessen tudni, mi van benne, illetve nagyon is lehessen tudni, hogy valami, ami — bűn. Kultúrköre válogatja. A Rupi közben a fejét csóválta. — Hogy a Doki! Egy ilyen okos ember. Ilyen fiatalon. Egy sztróman!