Minden tettünk ott van egymás mellett az időben. Mint egy végtelenül nagy szekrény polcain szorosan egymás mellett minden egyes percünk. Mindenkinek minden egyes perce, aki valaha élt a földön. És minden perc több példányban is, hiszen ha ketten-hárman beszéltek, az mindegyiknek a kartotékjában szerepel. Mint valami monumentális állambiztonsági adattár. Csak itt nincsenek megfigyelők meg besúgók, itt mindenki csupán célszemély.
Még csak szerda délután volt, de a doki már ekszkatedra itta magát. Ilyenkor nem lehetett közbeszólni — kérdéseket és észrevételeket az előadás végén tegyenek tisztelt kollégák, emelte föl a mutatóujját, mielőtt nekilendült —, de ezt valamelyest enyhítette, hogy mindenkinek kikért egy kört. Tehette, mert őt is beleértve összesen négyen ültünk a Serpenyőben.
A hét napjait elsősorban azért különböztetjük meg egymástól, mert máskülönben rémesen egyhangúak lennének, másrészt pedig az ügyfélfogadás miatt. Már az ókori görögöket is halálra idegesítette, ha bárki bármikor megpróbált elintézni valamit — ez egyrészt gyanúsan simává tette az ügyintézést, jóformán semmi szükség nem volt korrupcióra (jó, azért egy kicsi szükség volt, persze), másrészt folyamatosan dolgozni kellett az ügyintézőknek, ami viszont már közvetlenül a legrégibb államok megalkotását követően is tűrhetetlennek bizonyult a hivatalnokok számára.
Nos, a tényleges helyzet az, hogy egymástól függetlenül működnek az idők kezdetétől fogva azonosság-, illetve különbségkutató iskolák. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tudósok elsősorban lelki alkatuknak megfelelően döntenek, melyik tudományágat válasszák. A tudósok általában fegyelmezett emberek — ezt megköveteli a foglalkozásuk —, ugyanakkor nem példa nélkül való, hogy egyes iskolák vagy konkrét tudósok eltérő nézeteiből nézeteltérések adódtak. Vegyünk egy példát.
Tudnotok kell, hogy Mennyei Atyátok szeret benneteket, még ha én nem is kedvellek túlságosan. Mert a ti atyátok a tenyerén hordoz titeket, de ti akkor is csak aggályoskodtok, és azt kérdezgetitek, elég jól van-e így, nem hordozhatna-e esetleg másutt, így lesz-e vajon mindig, és mi lesz ha nem, és ha nem, akkor vajon meddig, és egyébként is mennyi az idő. És akkor a ti jóságos atyátok megnézi, hogy mennyi az idő, és ti lepottyantok az ő tenyeréről. Én szóltam.
Ősszel anyám bevitt a városba, és a nagybátyámnál töltöttük az őszt meg a telet is a rendszeres orvosi ellátás miatt. Sokat jártunk orvoshoz anyámmal, aki óvott a széltől is, de a pipafüsttől nem tudott, mert nagybátyám szája sarkában szinte állandóan ott lógott a kis angol pipa, és hiába szerettem az illatát, fuldokoltam tőle. Így otthon füstölődtem, az óvodába pedig bebugyolálva vittek. Legalább hat réteg — és sokáig tartott a kibugyolálás. A Rozit is bebugyolálva hozták, és együtt jártunk óvodába meg orvoshoz, és a két anyánk összemelegedett, amíg bugyoláltak bennünket, és mi is összemelegedtünk.
Felszabdaljuk az időt. Önkényesen kisebb-nagyobb darabokra vágjuk, és ezekkel a darabokkal bíbelődünk, noha még azt sem tudjuk, van-e az egész? Az, hogy a sötétet és a világosságot megkülönböztetjük, éjszakának és nappalnak hívva, még érthető. De hogy a bolygó áthalad a képzeletbeli célvonalon, ennek ennyire örülni? Mintha csináltunk volna valamit, érdemünk lenne, hogy elmúlt egy év.
Megcsúszok a letaposott havon, hadonászok, próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Egy kigömbölyödött rigó oldalt tartott fejjel figyeli a mozdulataimat. Épp most dönti el, hogy fenyegetést jelentek-e számára. Nem tűnök veszélyesnek, mert lassú vagyok, és a távolság megnyugtató. Stabilizálom magam, megállok. Nézzük egymást. — Nem akarlak bántani — mondom neki, de számára ez érthetően nem jelent garanciát. A garancia az, hogy ha akarnám, sem tudnám megfogni. Hogy nem tudom bántani. Ebben azért nem lehet teljesen biztos. Magában kell bíznia. Figyel.
Hőmérséklet tekintetében az évszakra a mérsékelt hő jellemző. Más tekintetben sokan arra számítanak, hogy januárban valami új kezdődik (év), és ha átlépnek egy mulatós éjszakán egy halvány piros vonalat, akkor valami másban lesznek benne, holott. Holott nem kezdődik semmi, ellenkezőleg, a tél folytatódik. De erre már, gondolom, mindenki rájött magától, még akkor is, ha nem akarja elhinni.
Kedvesem! Az ördög mindenütt ott van, csakúgy, mint a mi Atyánk, de az ördög a legeslegjobban mégis a pálinkát szereti — ellentétben a mi Mennyei atyánkkal, aki minket szeret a legjobban. A Bölcsek megpróbálkoztak avval, hogy eligyák az Ördög elől a pálinkát, de hasztalan — az Ördögnek mit sem ártottak vele, ellenben az ő bölcsességük erőst megfogyatkozott. Mert eljön a nap, aztán a másnap, amikor igen homályosan látunk, de ez érthető, mert kicsiny, ámde erőszakos manók ütögetnek csengő-bongó kis kalapácsaikkal hegyes acéltüskéket a szemgolyónkba a koponyánk belsejéből. Ne akarj hát ravaszabb lenni az ördögnél!