Szereted a rács hűvösét. Felkelsz hajnalban, áttekersz a városon, el a horgásztavak mellett, aztán a szemétlerakó után befordulsz a bekötőúton és máris itt vagy. Általában te érsz ide először, félretámasztod a biciklidet, és mivel a nagykapuhoz nincsen kulcsod, hátulról mész be a telepre, a kisajtón keresztül. Átnedvesedik a harmatos fűtől a cipőd, de nem számít. A kutyák már érzik, hogy itt vagy, ugatnak, vonyítanak, nyüszögnek. Nem az éhség miatt, este adtál nekik rendesen, hanem mert örülnek. Megállsz a két kennelsor közötti szűk csapás elején és egy darabig csak szólítgatod őket, na mi van, Csuli, Mogyoró, Bobek, Saca, egyenként sorolod a nevüket, ők meg már ott toporognak a ketrecük elejében. Aztán végigsétálsz lassan a kennelek között, kezeidet a hűvös vasra szorítva húzod magad mellett két oldalt és érzed, ahogy nedves orrukkal meg-megbökik a tenyered. Vannak kedvenceid, persze, de ilyenkor nem állsz meg előttük külön, nem akarod elkapatni őket, meg azt se szeretnéd, ha a többi kutya irigykedni kezdene.
A takaró egy aprócska domborulata finoman, de folyamatosan mocorgott, amiből arra következtettem, hogy Csuri még őszinteségi rohama közepette is a farkát bögyörgeti: félfüllel hallgattam, azon morfondírozva, hogy most már ideje lenne felkelni, és kitoloncolni a vendéget, miközben mindinkább csiklandozott a vágy, hogy egy óvatlan pillanatban az ágyékára vágjak, vagy tréfásan rámarkoljak a takarón keresztül.
Esteledett. Átlapozza az albumot. A fényképek egyikét sem meri alaposan megnézni, átsiklik fölöttük a tekintete. Oly gyorsan, hogy egyik se ébresszen benne fájó gondolatot. Félhomály borul a szobára, a felvételek régen készültek, a legtöbbjük krómsárga árnyalatot kapott. Alig látszik rajtuk valami, az arcok semennyire sem. Judith felkapja a kabátját, fejére húzza a kapucnit, elindul a közeli könyvesboltba abban a reményben, hogy a rendelt könyvek megérkeztek. A jegyzetboltnál inkább kedveli ezt a helyet, mivel itt nem csupán a legújabb műveket, de megkapja a közelmúlt könyveit is. Ha nem találják raktáron, hát beszerezik számára.
A férfi, aki a bankba tartott, megtorpant a lépcsőn, és másodpercekig bámult rám, mielőtt felfogta, hogy mégsem vagyok halott. Az arca felragyogott, zavartan mosolyogni kezdett. Azt hiszem, legszívesebben integetett volna nekem, de aztán biztonságosabbnak találta, ha békén hagy. Odakint a Har-Frostban először kicsit kételkedve fogadtak, minthogy most be kellett látniuk, hogy a pletyka, amit egész hétvégén nagy buzgalommal terjesztettek, nem igaz, de annak ellenére, hogy az ő arcuk is felragyogott, amikor megértették, hogy a halott feltámadt és megjelent, ráadásul munkaoverallban, túlzás lett volna azt állítani, hogy az esemény alapjaiban megrengette Fuglafjørđur életét; mindent összevetve ha bármi különbséget is észlelhetünk 1989 és, teszem azt, 1988 vagy 1990 nyara között, az azért van, mert az adott évben a Uriah Heep fellépett a sportcsarnokban, és Feröer minden tájáról ideözönlöttek az emberek.
Apám teste nem ült fel, ő olyan volt, hogy nem. Biológiailag élt még két hónapot, de apám távozott a kilobbant sejtcsomókkal, utána csak üres tekintetű éber kóma. Egy maga alá szaró lesoványodott kolonc. Halál. Suttogta volna apám, ha még van annyi benne, belőle, lőjetek fejbe, mondta volna. Így csak a kényszerű várakozás a kánikulában. Intenzív, idegosztály, ápolási, tüdőosztály, csendesen exitált, mondja be a telefonba az éppen ügyeletes orvos hangja, megjátszott rutin részvéttel. Apám teste megszűnt.
Amikor Jonas Vidde visszatért a háborúból, olyannyira megváltozott, hogy akik összegyűltek a köszöntésére a kicsi állomásépület előtt, alig ismertek rá. Nincs okunk eltitkolni, hogy némiképp csalódást okozott, és a hurrá-kiáltások lelkesnek szánt hangerejét elsősorban az vetette vissza, hogy egyszerűen nem olyan volt, amilyennek egy háborús hőst elképzeltek. Jonas Vidde csapott válla lógott, az arcvonásai gyöngédek voltak, már-már nőiesek.
Egyik este lefekvéskor, miután az apa leült az ágy szélére, a kislány szinte szégyenkezve azt mondta:
— Te apu, miért van az, hogy néha az egész világ olyan vacak?
— Szerinted az?
— Igen.
Pázsit, kavics, kapu, aszfalt. Pázsit, kavics, kapu, aszfalt. Várom, hogy leessen a hó.
Hálóingben állok.
Nézek ki az ablakon, addig nem mozdulok innen, míg meg nem érkezik.
Pázsit, kavics, kapu, aszfalt.
Mereven kell néznem, nem szabad pislogni, fázom.
Fehérborral teli poharával egyensúlyoz, vele szemben mosolyog a két magyar, mögötte a száznál is több berlini csodálja a képeket. Zsófi és Endre doktoranduszhallgatók, leendő kurátorok, boldog ösztöndíjasok, akik azóta várják, hogy összeismerkedjenek a köztudottan Berlinben élő művésznővel, hogy tavaly szeptemberben Ferihegyen becsekkoltak a Wizz Air Budapest–Berlin járatára. Hány megnyitón és fogadáson jártak az elmúlt öt hónapban? Már nem is számolják. Arra viszont nem számítottak, hogy éppen ma, éppen ennek a Katarina Würtenberg nevű bajor tájképfestőnek a kiállításmegnyitóján fog a nyakukba borulni. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek, ő lépett oda hozzájuk. Ekkor még józan volt, a fején kalap, a kalapján egy plüss virágcserép, oldalán a férj, Bastian, felállított gallérú zakóban és szarukeretes szemüvegben.
Ezeket a nőket távolítsa el valaki a fejemből. Ezt üvöltöttem bele a víztükör felett gomolygó ködbe azon a reggelen. Vártam, hogy előbukkanjon valaki, és úgy szakítsa ki az orromon keresztül őket, ahogyan az árvizet tépi ki az álmodóból az ébredés.
