Az ihlet súlya

Fehérborral teli poharával egyensúlyoz, vele szemben mosolyog a két magyar, mögötte a száznál is több berlini csodálja a képeket. Zsófi és Endre doktoranduszhallgatók, leendő kurátorok, boldog ösztöndíjasok, akik azóta várják, hogy összeismerkedjenek a köztudottan Berlinben élő művésznővel, hogy tavaly szeptemberben Ferihegyen becsekkoltak a Wizz Air Budapest–Berlin járatára. Hány megnyitón és fogadáson jártak az elmúlt öt hónapban? Már nem is számolják. Arra viszont nem számítottak, hogy éppen ma, éppen ennek a Katarina Würtenberg nevű bajor tájképfestőnek a kiállításmegnyitóján fog a nyakukba borulni. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek, ő lépett oda hozzájuk. Ekkor még józan volt, a fején kalap, a kalapján egy plüss virágcserép, oldalán a férj, Bastian, felállított gallérú zakóban és szarukeretes szemüvegben.

— Nekem egy bajom van az életben — szögezi le Juhász Erzsébet performanszművész, és elnézést kér, ha egyszerűnek tűnik, amit mond. — Nem vagyok szabad. Ez a bajom.

Fehérborral teli poharával egyensúlyoz, vele szemben mosolyog a két magyar, mögötte a száznál is több berlini csodálja a képeket. Zsófi és Endre doktoranduszhallgatók, leendő kurátorok, boldog ösztöndíjasok, akik azóta várják, hogy összeismerkedjenek a köztudottan Berlinben élő művésznővel, hogy tavaly szeptemberben Ferihegyen becsekkoltak a Wizz Air Budapest–Berlin járatára. Hány megnyitón és fogadáson jártak az elmúlt öt hónapban? Már nem is számolják. Arra viszont nem számítottak, hogy éppen ma, éppen ennek a Katarina Würtenberg nevű bajor tájképfestőnek a kiállításmegnyitóján fog a nyakukba borulni. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek, ő lépett oda hozzájuk. Ekkor még józan volt, a fején kalap, a kalapján egy plüss virágcserép, oldalán a férj, Bastian, felállított gallérú zakóban és szarukeretes szemüvegben.

— Évek óta sok itt a magyar. Talán a sugárutak teszik és ez a néhány falmaradvány. Egyből úgy érzik, mintha otthon lennének. Ti is otthon érzitek magatokat? — kérdezi, és legyint. — Katarina a tanítványom volt. Mint a termálvíz, elemi erővel bugyog fel belőle valami múlt századi tehetség. Mégis számon tartott szakmabeliek gondolják, hogy gyengeelméjű, csak azért, mert tájképeket fest. Az apja egyébként filozófus, és Katarina is elvégezte a filozófia szakot. Bastian azt mondja, le volt elé terítve a vörös szőnyeg. Csupán néhány évtized, és a Kant-társaság is tagjai közé fogadta volna. Talán az lett volna neki a legjobb.

Erzsébet nem mond rosszat senkiről, évekkel ezelőtt leszokott a károgásról, ezért nem fűzi hozzá az előzőekhez, hogy irritálónak tartja Katarina művészetét. Hiába rendkívül tehetséges, ha azt, amire a tájképfestés lehetőséget ad, nem használja ki maradéktalanul, és leginkább azért nem, mert szépeleg, a szépelgés csapdájába esik, ez látszik a képein, mint ahogy azon is, amit a testével művel. Kihívó ruhákba csomagolja magát, a magazinok címlaplányainak szépségét hajszolja, és mivel az adottságai ezen a területen megfelelőek, azt hiheti, működik a dolog. Zéró reflexió. Úgy tesz, mintha csak a művészet lenne az, amit magával hoz és megmutat, valójában a művészet csupán megtámasztja rongyokkal és masnikkal díszített egóját. Magas sarkú cipőjének kopogása, festett hajának dobálása üres jel — zéró reflexió! —, mégis sokakat becsap vele, mindenekelőtt saját magát, mert hagyja, hogy az emberek a szépsége előtt hajtsanak fejet, és ámuljanak az ártatlan hajfürtökön, a romlatlan pupillán, a kismadár alakú Katarina Würtenbergen. (Disobedient Body)

— Néhány éve valaki azt a tanácsot adta neki, hogy fessen nagyobb méretben. Gigantikus méretben, hogy szemüveg nélkül is látni lehessen. Ennek köszönhető, hogy most itt vagyunk — mondja Erzsébet, és elhallgatja, hogy a tanácsot ő adta. Katarina Würtenberg felé pillant, aki most két festménye között pózol egy fényképezőgépnek, hátával a falnak simul, széttárja a karját, barna kalapja alól kétoldalt leomlik a hosszú szőke haj, csillognak a hanyagul ráaggatott díszek, és ahogy levegőt vesz, a mellei felemelik a bársonyzakóját.

— Ilyen az, amikor valaki kisajátítja magának az érzékiséget — mutat Katarinára Erzsébet. —  Nem kíván osztozkodni.

— Azért a tájképfestészet nem magától értetődő ügy — mondja Endre, belekortyol a borba és megmozgatja a szájában. Erzsébet elfordul, hányingere lesz ettől az intellektuális öblögetéstől. Majdnem belekezd egy monológba arról, mit gondol ő tájképfestészetről, egész pontosan magáról a tájkép megfestésének aktusáról, amit önmagában is lehet performanszként művelni, de a szeme sarkából meglátja a férjét, amint elmélyülten hallgat valakit a Falusi látkép 40 kilométerre Bayreuth-tól című festmény előtt állva, és eszébe jut, hogy neki ma az elmélyült hallgatás aktusát kell gyakorolnia, ahogyan ezen a héten és ebben a hónapban, valamint ebben az évben. Bastiannak elképesztő tehetsége volt a hallgatáshoz, néha meg sem mozdul, alig lélegzik, csak nyeli a szavakat, felszívja őket, minden sejtjén átengedi őket, jobban megérti a másikat, mint ő saját magát. (Ocean Breathing)

— Egész életemben csak beszéltem. Még akkor is, amikor hallgattam, például amikor a Nők a szalag mögöttet csináltam, két hónapig egy szót se szóltam, mégis folyamatosan dumáltam, nem is engedtem mást megszólalni.

— Ne haragudj, de nem értek egyet — mondta Zsófi. — Nem magától értetődő, hogy az ember nőként egyáltalán képes a megszólalásra. Aki tud beszélni, annak beszélnie kell. Ráadásul a te művészetedben nagyon fontosak a szavak, a beszéd.

Honnan tanulta ezt a lassú, kimért beszédet ez a lány, töpreng Erzsébet. Honnan veszi hozzá az önbizalmat? Valahogy így beszélt az évtizedekkel ezelőtti értelmiségi, így olvasta fel a rádióban a verseit a költő. Ez a szokatlan lassúság és ez a mély hang együtt magnetikus erejű, állapítja meg Erzsébet, és egy-két mondatot keres, hogy kipróbálja.

— Húsz évig kínoztam magam. Testileg és szellemileg egyaránt. Amivel dolgozom, a felismert és reflektált nőiségben, valamint elnyomásban gyökerezik. Negyvenéves koromra lettem világhírű, és elmondhatom, akkor ez már úgy kellett, mint púp a hátamra. Erről szólt a Madonna.

Zsófi és Endre bólintanak, ismerik a művet, bár nem tartják számon Juhász Erzsébet legjobb öt performansza között.

— Az a baj, hogy agresszív vagyok. Olykor, ha magamra nézek, egy tankot látok, ami mindenkin és mindenen átgázol — mondja. Az igazság az, hogy napok óta küzd a melankóliával, mely satuba fogta a szívét. Időnként arra eszmél, hogy hosszú másodpercek telnek el két, egyébként is sekély és felületes levegővétele között. Endrét kéri, hozzon még egy pohárral a fehérborból. Szerencsére nem kell sokat innia, hogy jobban érezze magát, hogy elképzelje, milyen lenne az, ha egyszerűen hazamenne Magyarországra.

De ha eddig, ennyi éven keresztül utálta, akkor most mi változott? Diplomatacsalád gyereke, nem titok, elkényeztették. A nyolcvanas évek elején még zongoristának készült, de az apja párizsi kiküldetése alkalmával — ekkor volt tizenhét, és magántanár verte a fejébe a magyar tananyagot — egy amerikai pasassal hozta össze a sors. Erzsébet életében ő volt az első performanszművész.

Egy dohos lebujban lépett fel ez a John Palmer nevű illető, és az egyik bécsi akcionista, Arnulf Rainer után szabadon grimaszokat vágott. A szoba közepén egy csupasz villanykörte lógott az alacsony plafonról, alatta ült az amerikai, körülötte a sötétségbe burkolózó franciák, egymás fejétől alig láttak, de mindenki hallotta az arcizmok mozgatásával járó hangokat, a cuppogást, a szipogást és prüszkölést. Tetszett neki a sötétség, a különös helyzet, az érthetetlen szituáció és az a csodálkozó, talán ijedt figyelem, ahogy a párizsiak nézték az amerikait, akinek épp olyan feje volt, mint James Deannek. Erzsébet úgy látta, nem is a lámpa világított, hanem maga a férfi. Olyanná lett a performansz által, akár egy szent. Erzsébetnek a torkában dobogott a szíve, és azt ismételgette magában, hogy ez itt a modern istentisztelet, ez lesz az ő közeledése Istenhez, noha addigi élete folyamán egy percig sem foglalkoztatták vallási kérdések. (A Ticket to God — Exercises)

John Palmer semmiben sem hasonlított a hülye franciákhoz, a hülye magyarokhoz meg pláne nem. Erzsébet összeszedte minden bátorságát, és a performansz után odalépett hozzá. Olyan egyszerűen ment minden. Ittak, beszélgettek, és másfél óra múlva már egy ház falának dőlve csókolóztak. Késő éjszaka ért haza, órákkal azután, ahogy ígérte magát. Az anyja a konyhában ült az egyik antik bútordarabon, keresztrejtvényt fejtett és cigarettázott.

— Ez egyáltalán nincs rendben — mondta, amikor meglátta a lányát.

— Elért az első szerelem — hangzott a válasz. Az arckifejezése komoly volt, mint aki halálhírt közöl.

— Az más — válaszolta az anyja. — Az első szerelem.

— Annyi emberi hulladék után végre valaki — zárta le a beszélgetést Erzsébet, és visszavonult a szobájába.

Mint kiderült, John Palmer ekkor már többé-kevésbé maga mögött hagyta a performansznak szentelt éveket. Éppen a harminchatot töltötte, néhány éve már Európában élt, és csak ritkán hiányzott neki New York, ahol a hetvenes évek végén még ő is Andy Warhol udvartartásához tartozott. Egy idő után szűknek érezte ezt a közösséget, és a kontinensre költözött azzal a céllal, hogy új, nyers nyelvet tanuljon. Fél-egy éveket töltött a különböző nyugati országokban, Ausztriában kétszer is tartózkodott hosszabb ideig, és ha időnként úgy alakult, akkor ő is bemutatott valamit, de sokkal jobban érdekelte, hogy az itteniek mit csinálnak. Hónapokkal azután, hogy összejöttek, Erzsébet megdöbbenve ébredt rá, hogy John Palmer szereti az embereket, a napsütést, az életet. (Dark Side of the Other)

Egy évvel később lett vége a párizsi kiküldetésnek, és John velük tartott a vasfüggöny keleti oldalára. Erzsébet nem sejtette, hogy Magyarországon a performansznak bármilyen hagyománya lehet, ezért arra készült, hogy ő fogja majd felrázni a szerencsétlen magyarokat. Sokat tudott a New York-i művészekről és néhány európairól, az osztrákokról, akikről John lenyűgöző részletességgel mesélt. Tele volt ötletekkel, aludni is alig tudott, olyan izgalomban tartották a tervei.

Az első hazai performansza, akárcsak az azt követő többi, kudarcba fulladt. Rémes körülmények, nem lehet sötétíteni, nem lehet világosítani, nem lehet hangosítani, kevés néző, azok is dumálnak, röhögnek. Erzsébet egyszerűen nem értette, mi történik. Miért nevetnek, mi a bajuk, miért élcelődnek rajta?

Miközben John belevetette magát a hazai undergroundba és szerelembe esett az összes önpusztító művésszel, Erzsébet naponta kapott idegrohamot. Johnt elbűvölték az ihletetten és ordenárén részeg, hisztérikus és depressziós magyarok, míg Erzsébet mélységesen provinciálisnak találta az egész bagázst. Ezek az emberek csak kritikátlanul másolták az általuk elképzelt Nyugatot, de a legtöbbjük még az NSZK-ban sem járt, mondta Johnnak, aki ugyanezt szépnek, esendőnek találta.

Rövidesen jöttek a névtelen levelek. Te elkényeztetett kis budai liba, kiabálták az egymás mellé felsorakozott felkiáltójelek, azt hiszed, te találtad fel a spanyolviaszt? Semmit sem tudsz! Fiatal korod leleplez! Burzsoá szarrágó vagy! Egyszer sem rúgtál még be tisztességesen! Ne pofázz bele a nagyok dolgába!

John maradt, Erzsébet ment. Családi kapcsolatait szégyentelenül kihasználva hagyta el az országot, eltöltött egy évet egy holland elitképző intézményben, onnan az Egyesült Államokba távozott, ahol páratlanul rövid idő alatt befutott. Felkeresett művészeket, akik ismerték és tisztelték Johnt, ezért az ő útját is segítették. A sok jóhiszemű New York-i! Senki sem az álmodozó, elkényeztetett kamaszt látta benne, hanem egy ihletett és vad, kelet-európai nőt, akit semmivel sem lehet megfékezni. Ehhez persze az is kellett, hogy a produkció valóban vad legyen. A performanszok alkalmával Erzsébetet hol férfiak, hol nők korbácsolták, kötözték meg, a haját húzták, csiklandozták, meleg vízzel itatták, nyers májjal etették, gyúrták, lökdösték, pöckölték, pofozták, és egyszer egy kosárlabdázó akkorát húzott be neki, hogy eltört az állkapcsa (Discipline & Punish #1–#27). Ugyanekkor zajlottak Kelet-Európában a rendszerváltások. Talán ez is kellett ahhoz, hogy Erzsébet elképesztő röppályára kerüljön. A lyukakba már nem fértek be a nézők.

Utólag úgy látja, akkor romlott el minden, amikor hozzáment ahhoz a zongoristához. Az apjára hasonlított, és ez sok mindent megmagyaráz. Így hagyta el New Yorkot és költözött Buenos Airesbe, ami nem tartott hosszú ideig, ahogyan maga a kapcsolat sem. Ezután áttette a székhelyét Londonba. Ekkor születtek a nagyszabású produkciói, a Victims of Mind Control; a The Hungarian Sky; a Shameless Symbolism; az Other Exercizes; a The Healer from Yugoslavia; valamint a The Rabbit Man and the Rabbit Woman.

— Mindig a nagy tudású férfiakat kerestem, akik megihletnek. Bastian kultúratudományt tanít a Freie Unin, rettentő izgalmasak a témái. Nem miatta jöttem Berlinbe, már itt ismerkedtünk össze. Fantasztikus időszak volt, amikor egymásba szerettünk — Erzsébet a pohár aljáról az utolsó cseppeket is felhörpinti, majd bólint. —  Csak mostanában érzem, hogy valami mégis hiányzik ezekből a németekből. Nevetni fogtok, ha megmondom mi az.

Zsófi és Endre elmosolyodnak, de a válasz egyelőre elmarad. Bastian zavarja meg őket, jön, hogy felnyalábolja a feleségét. Nem, nem mennek még haza, a fogadást házibuli követi az egyik kurátornál, Carlánál. Németül invitálja a fiatalokat Bastian, akik természetesen örömmel jönnek.

Tizenvalahányan indulnak egyszerre a Warschauer Straße felé a neuköllni csatornapartról. Néhányan kifejezetten gyalogolni akarnak. Sötétkék az éjszakai égbolt, havas a járda, sárgán világítanak az utcai lámpák. Sonnenalle, Sonnenalle, énekli az egyik szemüveges férfi, pedig ő nem is részeg, de talán azt hiszi, be kell kapcsolódnia a közös óbégatásba. Katarina mégsem akar gyalog menni, a menet élén veszekszik egy irhabundás lánnyal, mintha ő lenne a felelős azért, hogy nem szállnak se metróba, se taxiba. Pedig csak az a bűne, hogy ő is inkább gyaloglást választaná ahelyett, hogy Katarinának társaságot nyújt a Warschauer Straßéig. Emberek, tél van, hideg van, mi a francért gyalogolunk, fordul most a többiekhez Katarina. Nem csoda, hogy fázik, gondolja Erzsébet, ebben a lyukacsos harisnyanadrágban még egy medve is fázna. Az egyik nő megörül a teliholdnak. Legalább hatvanéves, de ő is mintha egy magazinból lépett volna elő, aszimmetrikus, vörös frizura fölött kucsma, alatta türkiz bundácska és égig érő csizmák, viseli mindezt olyan eleganciával, hogy egy konferencián is előadhatna Brüsszelben.

Erzsébet a fiatalokba karol, és rég kimondott, rég nem használt magyar szavakat sugdos a fülükbe, amelyek most egyre-másra eszébe jutnak. Meg kell állni, meg kell igazítani a plüss virágcserepet, és talán hosszabban toporognak, mert valaki az elől haladó szekcióból hátrakiált, hogy igyekezzenek. Katarina leint egy taxit, beesik a hátsó ülésre, magával rántva a galéria igazgatóját is. Tschüss, Katarina, kiabálják utána a többiek, ő letekeri az ablakot, és már távolodik az autó, amikor kidugja a fejét. Ott találkozunk, kiabálja, a szél lesodorja róla a barna bársonykalapot, de ő nem állítja meg a taxit. A kalapot a Sonnenallét éneklő férfi veszi fel aztán a fölről.

— Arra van a Rathaus Neukölln, ott lakunk. Gyakran sétálunk a régi repülőtér felé, keresztül a parkon, körülöttünk mindenhol biciklisek. Elegem van Berlinből, el akarok menni legalább Potsdamba. Hallod Bastian, legalább Potsdamig menjünk el innen!

— Ért magyarul? — kérdezi Endre, és Erzsébet a fejét rázza, dehogy ért, egy szót se tud.

— A szenvedély hiányzik belőlük. Sótlanok, mint a krumpli. És a szofisztikált humorérzék, az is hiányzik. Jellemkomikum meg helyzetkomikum kell nekik. Valaki egy asztal alá szorul, és véletlenül meghallja, hogy róla beszélnek. Ennél viccesebb nincs a világon. (Cultural Infantilia)

Zsófi felröhög.

— Túlzásnak hangzik, amit mondasz — mondja. — Berlin nagyszerű hely. Annyit kaptam már ettől a várostól és az itt élőktől, felvilágosultak és frissek.

— Igen, igen — mondja Endre, bár a bólogatása fáradtabbnak, fázósabbnak tűnik.

Valóban nem rövid az út a Warschauer Straßéig. Újra esni kezd a hó, narancssárgán világítanak az ablakok. Akadozik a hangja, ő is fázik, és az a rémes víziója támad, hogy már egyszer itthagyta Berlint és hazament Budapestre. Mikor, kérdezi Zsófi. Vele jött Bastian is, de nem bírta Pestet, büdösnek találta. Miután Bastian otthagyta, Erzsébet első dolga volt, hogy elmenjen egy megnyitóra. Mindenki köszönt neki, mindenki ismerte, de csak Berlinről akartak vele beszélni.

— Olyan marhaságokat kérdeztek tőlem, hogy melyik Berlinben a legjobb kerület.

Pedig ő nem üres kézzel ment haza, egy nagyon komoly anyagon dolgozott. Valami szakrális, rituális dolgot tervezett, egy sorozatot, ami az önmaga valódi személyiségétől elidegenedett embert visszavezethetné. Hogy hova? Hát valahova. Heves éneklő- és légzőgyakorlatok, ez volt a munkacíme. Közben Szofit hívogatta, aki nem vette föl a telefont.

— Szofit? — kérdezi most Endre.

— A kishúgom. Akkor csúszott be, amikor visszaköltöztünk Budapestre. Pedig azt hittem, örökre egyke maradok. Anyám teljesen kifordult önmagából, annyira rajongott a bébiért. Úgy hívják, mint téged — mondja Zsófinak — csak Sophie-nak van anyakönyvezve. Szofika. Kicsi maradt, mint egy szilvás gombóc. Most már a harminchoz közeledik. Mindig hálóingben van, már el sem tudom képzelni másban. A haja majdnem a derekáig ér. Szép lány, csak autista.

— Autista? — kérdezi Endre, mire Zsófi oldalba böki, mintha udvariatlan lett volna. Éppen a hídon haladnak, a többiek visonganak, jajgatnak, mert fújja őket a szél.

— Egy ugyanilyen hideg téli estén kerestem fel őt a Gyáli úti telepen. Egy régi, megbarnult lakásban él, ami még a nagymamánké volt. Csöngetek, és úgy nyit ajtót, mintha tegnap látott volna utoljára. Szia, mondja, és már szalad is vissza a szobába, az ajtót nekem kell becsuknom. Félhomály van, és kevés a hely, mert mindent elfoglalnak ezek a nagy nejlonzsákok. Akkorák, mint én, és tele vannak cuccokkal. Tele van velük az előszoba, a konyha és még a szobába is jut néhány. Mik ezek, kérdem tőle, de nem válaszol. Az ágyában ül, a számítógépes asztal ott van közvetlenül mellette, és a monitoron egy kínai gyerek magyaráz valamit. Csetelünk, mondja. Kérdem, miért nem hagyod abba? Elsőre nem érti, hogy mit kérdezek. Könyörögni kell neki, hogy kapcsolja ki. Utána amilyen nyomorúsággal néz rám. Faggatom, hogy mi van vele, mi ez az egész, és lassan kiderül, hogy a húgom szenvedélye a videócsetelés. Ez az addikciója. Hogy idegen emberekkel cseteljen. Egy este legalább tízzel, különben nem tud elaludni. Nem tudja, hogy miért ilyen, de ilyen. Más nem érdekli.

A híd közepén járnak. A németek ugrándoznak, énekelnek, hógolyóznak. Bastian kezében vörösboros üveg, a galériából hozhatta magával, eddig talán a szövetkabátja hosszú belső zsebében tárolta.

— És aztán? — kérdezi Zsófi. — Mi volt a húgoddal?

Erzsébet egyáltalán nem biztos benne, hogy mindez valóban megtörtént.

— Veszekedtünk. Felment bennem a pumpa, kiabáltam, hogy ha nincs az apanázs, amit minden hónapban kap anyánktól, akkor dolgoznia kéne, és nem lenne ideje ilyesmivel foglalkozni. De nem hiszitek el, a kis barom folytatta a csetelést, csak most irkált. Úgyhogy amikor kiment pisilni, odaültem a géphez, és beleolvastam a beszélgetésbe. A húgom dominaként a legválogatottabb trágárságokkal alázta a csetpartnerét. Az illetőt úgy hívták, hogy Fazék. Ki ad magának ilyen nevet? Bezzeg a húgom! Ő stílusos nevet választott magának. holy bubble, csupa nagybetűvel. (Holy Bubble)

Zsófi és Endre hümmögnek. Szofika nem lehet autista, hiszen az autisták nem kommunikatívak, mondja Zsófi. Depressziós, mondja Endre, erre nincs más magyarázat. Vagy Asperger-szindrómás, mondja Zsófi, bár nem biztos benne, hogy az Asperger-szindróma az, amire gondol. Megjöttünk, kiabálják a németek a kaputelefonba, már ott állnak a ház előtt; hihetetlen, de megérkeztek.

— És aztán mi történt? — kérdezi Zsófi, miközben a szőnyeggel letakart lépcsőkön, a faillatú lépcsőházban másznak fel a harmadik emeletre.

— Nem sok — válaszolja Erzsébet. — Taxiba ültem, és otthon bejelentkeztem egy csetszobába. Én csak irkáltam, soha nem videóztam. Kipróbáltam néhány személyiséget, gyereket és felnőttet, férfit és nőt egyaránt. Nagyon inspiráló időszak volt. Emlékszem, két csetelés között a Múzeumkertbe jártam le sétálni, és csak tört rám az ihlet, rám ugrott a bokorból, rám vetette magát a fűszálak közül.

— És mi történt a húgoddal? — erősködik Zsófi, ekkor lépnek be a lakásba, az előszobában Carla pezsgővel fogadja őket. Ugyanazok az emberek vannak itt is, ugyanúgy beszélgetnek, ahogy a galériában tették, csak a háttérben zene szól.

A nappali, akár egy bálterem, piros-narancssárga félhomály, a hatalmas ablakok előtt nincs függöny. Az előző szám véget ér, és elkezdődik egy sláger, Zsófi és Endre minden egyes buliban hallották, amióta Berlinben vannak. Az egyik kagylófotelből felugrik Katarina, hosszú karjait a magasba emeli és táncolni kezd. Katarina, Katarina, kiabálják néhányan. Erzsébet nézi, nem veszi le róla a szemét. A bundáját ledobja egy hokedlire, a plüss virágcserepet megigazítja a fején, és finom léptekkel a tánctér felé indul. Amióta az eszét tudja, a testével dolgozott, nem lehet nem figyelni rá, ha megmozdul. Hamarosan már ide-oda dobálja magát, hirtelen megáll és megmerevedik, lefekszik, felkel, ugrik, gurul, vetődik, a falnak támad, rásimul a falra. (Moving — An Experiment)

Zsófi és Endre elkeverednek, másokkal beszélgetnek, hasznos ismeretségeket kötnek. Részeg homályban telik el a következő két-három óra, és aztán, ahogy tervezték, pont Bastiannal és Erzsébettel egyszerre sikerül elindulniuk. Jó lenne telefonszámot cserélni, valamit megbeszélni, de Erzsébet ekkor már járni sem bír. Bastian húzza le a lépcsőn, kitántorognak a ház elé, de a taxit, aki hívta, a sarokra kérte. Erzsébet kiabál a sarok felé, gyere ide, taxi, de azonnal. Zsófi és Endre kínjukban röhögnek, Bastian a fejét vakarja. Menjünk inkább a sarokra, gyerünk, mondja Bastian, és lök egyet a feleségén, de aztán elkapja a karját, és szorosan tartja. Nem akarja, hogy elessen, de az erős fogástól Erzsébet még inkább botladozik.

— Lenni valakinek! — kiabálja, és durva léptekkel tör előre a járdán. — Ilyen érzés lenni éppen valakinek! (Staying Alive)

Megjelent a Műút 2014043-as számában