Kategória Próza

A smároló gyilkos unatkozik, micsoda cím, el voltam ragadtatva. Amikor olvastam, szinte semmit nem tudtam Hazairól, csak ezt a gyilkost. Aztán bemutatták, babzsákon ült, inkább feküdt, félkönyékre emelkedett, hogy kezet foghassunk, és rögtön visszadőlt. Nézett tovább fölfelé a plafonon túl. Lányosan szelíd kék szeme volt, folyton igazított a haján, betűri a füle mögé, kisöpri a szeméből, előre húzza. Hallgat, néha becsukja a szemét, valaki felolvas, Műhely kör, mindenki sorban, mindenkinek azt mondja, jó lesz, ebben van valami, mosolyog, és babrálni kezd egy hajszállal. Nekem meg eszembe jut a gyilkosból egy mondat, tessék, itt van élőben, én pedig még a befejezetlen vagy elrontott műveknek is tudok örülni, ha van bennük egy pici olyasmi, ami nincs másutt.

Emlékezés Hazai Attilára.

A képernyő bal oldaláról érkezik, feromontól sugárzón és észbontóan szexin. Homokszínű kisnadrág van rajta, hófehér, merészen kigombolt blúzára ugyancsak homokszínű (bézs?) mellényke simul, melynek széléről egy-egy selyemszalag iramodik alá, hogy a vérlázító dekoltázs alatt összegubancolódva kedvünkre fityeghessen. A kis mocskok. A napbarnított, tükörsima, izmos combok csak a megérkezéskor hangsúlyosak, a végtagok szereposztásában csinos statiszták csupán a karok évtizedes munkával begyakorolt, engedelmes, megbízható szolgálatához képest. Kedvesen, munkára kész energikussággal üdvözöl, ahogy szinte mindig.