Meleg nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa. A nap most kel fel, a szobában minden narancssárga. Meztelenül fekszünk egymás mellett a férjemmel. Feltápászkodom az ágyból, hogy odaálljak a tükör elé. Nem ijedek meg, pedig ő néz vissza rám. Barna hajam izzadtan tapad a homlokomra, az állam csapott, az orrom pisze. Kis gombszememmel gyanakodva figyelem magam egy darabig, aztán visszafekszem. Remélem, hogy a férjem elfogad így, ezzel a gondolattal alszom el.
Az Avarban ültem egy nyári délutánon, talán emlékszel az Avarra, a Hegyalja úton volt, nem tudom, ott van-e még, de tudod, miről beszélek. Téged vártalak, vagy apámat, már nem emlékszem, de amikor a fröccsöt hozta a pincér, mosolygott, és úgy tette elém, – ma apa-nap van –, mondta, és nem tudtam, ez azt jelenti-e, hogy nem kell fizetnem érte.
A versike alatt nyíl és felirat igazította útba az embert: második emelet 2., a lifttől balra. Ne vigyorogj, szólt rá Gyégyégyé a férjére, igenis jó tudni az ilyesmit. Ezek után nehéz volt véletlennek minősíteni, hogy Gyégyének aznap éjszaka elkezdett lüktetni, majd hasogatni a bölcsességfoga. Ezt annyira személyes sértésként fogta fel, hogy még veszekedett is a fogával, azért csinálod, ugye, mert olyan közel rendel az az Apsay, azt gondolod, végre lehet fájni, nem kell szolidárisnak lenned velem, akinek a szájában laksz. Az ám, csakhogy a múltkor elárultad magad, nyavalyás, mert mikor a hurcolkodás miatt nem tudhattam kezelésre járni, képes voltál rá, hogy ne gyulladj be — akkor most miért nem bírsz magaddal? Dolgom most is van elég, fogorvosi várószoba helyett a könyvtárban kéne ücsörögnöm! Az egész attól van, csitítgatta Gyégyégyé, hogy szinte júniusi a meleg.
Csónakkivágású, kék santungruhát, fehér bőrövet és fehér papucscipőt vett fel, vállán könnyű sportszatyor, benne fürdőruha, kardigán s egy könyv: Thomas Mann: József és testvérei, vékony, aranyszegélyes, szürke bőr díszkötésben, bibliofil papíron. Nehéz a könyv, de a vonaton jól kihasználható az idő. Első osztályra vett jegyet, szerette a bordó plüssüléseket és a fejrészen a mindig tiszta fehér huzatokat, mert így nem szúrta a bőrét a szálkásra nyírt anyag. Nem gondolt Gerőre, a hídverőre, inkább másra gondolt, arra, hogy vajon ki adhatta parancsba, hogy minden fülkét az Ásító inas vagy a Siralomház című Munkácsy-reprodukciók díszítsenek. Margit legtöbbször a Siralomház társaságában utazott egészen Siófokig. Úgy tudta, hogy Munkácsy is bitumenszármazékkal alapozta a vásznat, ami idővel mind jobban sötétült. Jól ismerte már a festmény minden apró részletét, mégis, olvasás közben oda-odanézett a nyomatra, és a halálraítélt férjének, kisgyerekének hátat fordító asszony vonzotta a leginkább a tekintetét. Sarokba állította őt a festő, de miért, kérdezte magában. Férje, a vad betyár mindjárt holt lesz, majd hős, de ő? A szégyen, a düh, a bánat, a félelem, mi az, mi az, amit elrejt, a fejét kezébe temetve? Mert ezen a képen nincs más, csak kitárulkozás, kinyilvánítás, egyedül ez a nő olyan bátor, hogy hátat fordít életnek és halálnak.
A felső szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska. Nem teketóriázott. Jött velem az udvarba, majdnem a tornác lépcsőjéig. Ott megállt farkát felfelé kunkorítva, és rám szegezte tekintetét. Kinyitottam az ajtót, félrehajtottam a függönyt. Az egyik fél kezemmel kivettem a hűtőből a bort, majd a vizet, és egyúttal a másik fél kezemmel az apró halakat. Lassan kortyoltam a bevandát. A még alig teli pohárral a kőasztalhoz telepedtem. A macska kitartóan leste a lépcső és a székem között ülve, mit teszek.
Még szokatlan, fulladással küszködő, visítással elegy, rekedt nyivogás rontott rám a ház másik, vízszinten nyugvó oldaláról. A bejárati ajtó előtti kicsiny tornácra csörtettem. Három lépcsőfokkal alant, közepén az udvarnak, tűző napon egy macska. Mikor észrevett, még hangosabban hallatta fülsértő hangját. Ekképpen esengett.
...valamicske egy dalmát sziget éppeni világából – I. rész.
A smároló gyilkos unatkozik, micsoda cím, el voltam ragadtatva. Amikor olvastam, szinte semmit nem tudtam Hazairól, csak ezt a gyilkost. Aztán bemutatták, babzsákon ült, inkább feküdt, félkönyékre emelkedett, hogy kezet foghassunk, és rögtön visszadőlt. Nézett tovább fölfelé a plafonon túl. Lányosan szelíd kék szeme volt, folyton igazított a haján, betűri a füle mögé, kisöpri a szeméből, előre húzza. Hallgat, néha becsukja a szemét, valaki felolvas, Műhely kör, mindenki sorban, mindenkinek azt mondja, jó lesz, ebben van valami, mosolyog, és babrálni kezd egy hajszállal. Nekem meg eszembe jut a gyilkosból egy mondat, tessék, itt van élőben, én pedig még a befejezetlen vagy elrontott műveknek is tudok örülni, ha van bennük egy pici olyasmi, ami nincs másutt.
Emlékezés Hazai Attilára.
A képernyő bal oldaláról érkezik, feromontól sugárzón és észbontóan szexin. Homokszínű kisnadrág van rajta, hófehér, merészen kigombolt blúzára ugyancsak homokszínű (bézs?) mellényke simul, melynek széléről egy-egy selyemszalag iramodik alá, hogy a vérlázító dekoltázs alatt összegubancolódva kedvünkre fityeghessen. A kis mocskok. A napbarnított, tükörsima, izmos combok csak a megérkezéskor hangsúlyosak, a végtagok szereposztásában csinos statiszták csupán a karok évtizedes munkával begyakorolt, engedelmes, megbízható szolgálatához képest. Kedvesen, munkára kész energikussággal üdvözöl, ahogy szinte mindig.
