Részlet a Gyámoltalanság című, készülő regényből.
— mondta Feri.
— És mi az?
— Semmi — mondta Feri.
— Na, legalább ezt mondd el, légy szíves. Mi az a régi nagy igazság? — érdeklődött Krisztina.
— Hát… hogy az egész világ bekaphatja a faszt — mondta Feri.
(Hazai Attila: Budapesti skizo)
A képernyő bal oldaláról érkezik, feromontól sugárzón és észbontóan szexin. Homokszínű kisnadrág van rajta, hófehér, merészen kigombolt blúzára ugyancsak homokszínű (bézs?) mellényke simul, melynek széléről egy-egy selyemszalag iramodik alá, hogy a vérlázító dekoltázs alatt összegubancolódva kedvünkre fityeghessen. A kis mocskok. A napbarnított, tükörsima, izmos combok csak a megérkezéskor hangsúlyosak, a végtagok szereposztásában csinos statiszták csupán a karok évtizedes munkával begyakorolt, engedelmes, megbízható szolgálatához képest. Kedvesen, munkára kész energikussággal üdvözöl, ahogy szinte mindig. Még nem tudhatjuk, mára milyen prognózist rejteget a tarsolyában, de arcán és lénye egész magabiztosságán átsugárzik annak öröme, hogy semmi aggodalomra okot adót nem tartogat ma estére, nyugodtan rábízhatjuk magunkat arra a másfél percre, amit ismét közösen fogunk eltölteni. Tudja, hogy már vártunk rá, látszik rajta. Részben ezért is kellett sietnie. Másrészt a jólneveltsége is azt diktálja, hogy ne ajtóstul rontson a házba. Az érkezésnek koreográfiája van, ahogy nyilvánvalóan a távozásnak is az lesz majd, és a kettő között eltelt idő tartalmát éppen az ilyen apró figyelmességek szervezik rendezett egésszé, amelyben a megérkezés dinamikájának is kulcsfontossága lesz: az elénk táruló látvány befogadásának gyorsaságára figyelmeztet. Amíg én megérkezem és nekikezdek a ma esti mondókámnak, addig ti is szedjétek össze magatokat gyorsan, nincsen sok időnk, minden pillanatot ki kell használnunk. De mire is?
Az, hogy Gaál Noémi kifejezetten csinos és hogy kihívóbb, mint bármikor, önmagában még nem válasz, hiszen dekorativitása eddig sem árult zsákbamacskát. Egész televíziós pályafutása arra a nézőkkel kötött alkura épül, hogy a szakmai hitelességet helyettesítő dekorativitásának egy érett, felelős, becsületes személyiség az aranyfedezete. A dekorativitás ugyan ingadozhat szélső értékek között, az extravagánstól akár a slamposan hétköznapiasig, de a nézők iránti szakmai alázat nem hagyhat alább egy pillanatra sem. Azt az egyhangúságot, amelyet a szerep megkövetel tőle, úgy kell a megjelenésével folyamatosan korrigálnia, hogy az ne legyen túlságosan feltűnő vagy túlságosan is direkt. Végül is az időjárásnál úgyis mindenkit jobban érdekel az, hogy ma éppen milyen ruhát adtak rá az öltőzőben, hiszen az ő időjárás-jelentésének ez adja meg a tulajdonképpeni tartalmát. A néző különben sem az időjárásra kíváncsi, hanem annak az ízlésnek az alakulástörténetére, amelyet a tévé előtt ülve kénytelen napról napra, hétről hétre nyomon követni, teljesen függetlenül attól, hogy akarja ezt egyáltalán vagy sem. Gaál Noémi éppoly magától értetődő jelenséggé szervesült az idők folyamán, mint az időjárás, amiről periodikus rendszerességgel tájékoztatást ad. Ahogyan az időjárás sem okozhat olyan meglepetést, amelyre egészséges érzékszervekkel ne lehetne még idejében felkészülni, úgy az időjárás-jelentő sem rukkolhat elő olyasmivel, ami túlnő a társadalmi szerepén. Lehet nagyon csinos, kifejezetten attraktív, még diszkréten kurvás is akár, de mindezt soha nem annak a bizalomnak a rovására, amelyre szerepe kötelezi. Gaál Noéminek ugyanis egy élhető, létező, valóságos (sat.) világ várható időjárásáról kell tájékoztatnia a nézőket. Benne kell maradnia abban a keretben, amit a folytatásra ítélt hétköznapiság közmegegyezése rajzol köré, és amelyben a dekorativitás maga is legfeljebb csak amolyan kellék csupán, tűnjön bár üres szemfényvesztésnek vagy elérhetetlen, vérbőségre ítélt ígéretnek. A mából kell szavatolnia a holnapi és a rákövetkező napok valóságát. És ez nem is olyan könnyű mesterség.
Időjárás-jelentőnek lenni élethivatás. Még ennél is valószínűbbnek tűnik, hogy — mint oly sok mindenre az életben — erre is inkább születni kell, semmint szorgalmasan beletanulni. Evidenciává kell válni a nap egy előre meghatározott percében minden egyes tévénéző számára. A társadalmi hasznosságnak egy olyan magától értetődő természetes garanciájává kell válni, amely nem tűr meg kérdőjeleket maga mellett. Főleg nem az úgynevezett esti Híradó után. Főleg a TV2-n. A híradó egy posztwittgensteini világnarratíva vizuális médiuma csupán, ne kerteljünk már állandóan! Ludwig Wittgenstein azt mondja, írja, hogy a világ tények és nem dolgok összessége. A híradók viszont aszondják, hogy a világ tények és! dolgok összessége. Tények! A TV2-n, az előbb rosszul írtam. Sőt tény és dolog egykutya, és különben is, majd mi eldöntjük, hogy melyikkel maratjuk halálra a néző világképét. A hírműsor legelején még valóban tényekkel, eddig még rendben is volna, ezeket azonban gyógyíthatatlan kényszerességgel unos-untalan felkonferálják a bejátszások előtt, hogy mire a szóbanforgó — mintha csak a saját sírjában forgó — tény végre adásba kerülne, már csak dolog maradjon belőle, drabális dologiság, aminek már csak a dolgok álláshoz van némi köze legfeljebb, jóakarattal, a világhoz viszont, annak fennállásához pedig szinte már semmi. Az a tény, hogy a magyar híradókban minden egyes kibaszott tényt kétszer-háromszor-négyszer, legyen ötször: ötször is elismételnek a hírolvasók, azon enyhe bőrpírral a púder fedezéke alatt, amely a lélek utószinkronjaként tán valamelyest enyhíthetne ezen a hidegvérrel elkövetett verbális aljasságon, arról már nem is beszélve, hogy az ekképp felkonferált bejátszáson belül pedig dettó, és ráadásul az esetek többségében még ott is csaknem szóról szóra, a kurva anyjukat, a kurva anyjukat, a kurva anyjukat, a kurva anyjukat, a kurva anyjukat, nos, ez nemcsak a világról rántja le a tények szövetét, felmutatva mintegy az események és a bennük résztvevők dologi árvaságát, de a nézőket is afféle zsémbes kukkolókká zülleszti le, akik már nem is annyira a világra, mint inkább a világ hiányára akarnak legalább egy kicsikét ráizgulni a nap végén. Undorító perverz népesség, de most komolyan! Mert azt már nem akarják tudni, nem is tűnik fel, a tévéknél se, senkinek, hogy tényeket nem lehet kettőzni, attól tény basszus, hogy egy van belőle. Egy nyomorult darab. Attól, hogy permutáljuk a drágákat, attól még… mindegy. Dolgokat viszont a végtelenségig lehet permutálni, és ez az ismétlésgyár a híradó. Az a hely, ahol a világból mint tények összességéből végül dolgok híg masszája lesz csupán, hírár, hírkollázs, undormány hírtakony, dolgok nyálkás büdi izéje: konglomerátuma, szara, sara, amit össznépileg trágyázunk magunk alá, minden áldott nyomorult éccakán. Másképp mondom: világ helyett a világ hiánya. És ennek a mesterséges és bárgyú és végtelenül obszcén kiéheztetésnek a végén jön (ha jön) csak a desszert: az időjárás-jelentés Gaál Noémivel; a szemfényvesztés magasiskolája és melegágya. A világ valóságának immáron dekoratív kisemmizése. Ezért is roppant szerencsés választás a személye. Hiszen jelentékeny érzéki kisugárzását oly természetességgel képes évek óta prognózisának helytállósága elé helyezni, hogy már fel sem merül szavainak bármiféle komolyan vétele. Itt már a pályája elején is kiöregedettnek számító másodélvonalbeli manöken kötelező verbális kűrjét látjuk csupán a jéggé dermedt világ korcsolyapályáján, ahol pusztán azért nem sikerül minduntalan el is taknyolnia, mert eleve felvételről megy adásba a produkció (micsoda mázli, istenkém!).
És komolyabb tétek hiányában valóban nem sok néznivaló akad a didkóin kívül. Még a cicijeinek van a legtöbb közük a dolgok állásához — hacsak úgy nem —, és csakis így, na jól van: a világhoz. Uraim, megismétlem: a Világhoz! Nem bántani akarom, félreértés ne essék. Gaál Noémi pontosan tudja, mit gondolnak róla a nézők. Ha nem tolerálná a véleményemet, már rég lejárt volna a szavatossága a képernyőn. Éppen az a bizonyítékom az igazamra, hogy még mindig ott van. Ahogy valószínűleg azt is pontosan tudja, hogy minden karriernek van egy csúcspontja, még az olyan antikarrieristák szakmai életében is, mint amit ő testesít meg. Hiszen ha az időjárás azért nem is, de az idő mindenképpen ellene dolgozik. Előbb vagy utóbb kiöregszik majd a szerepéből, megcsúnyul, vagy legalábbis összefonnyad, ráadásul az egész ország szeme láttára. Ami egy-másfél, lassacskán két évtizedig jól mutatott a képernyőn, arról a következő pillanatban bármikor kiderülhet, hogy a hétköznapok időjárással kapcsolatos csinos közhelygyűjteménye volt csupán, semmi több. Persze a néző soha nem lesz a könyörtelen idő cinkosa, viszont a bajtársiassága sem garantál semmit a múló idővel szemben. Gaál Noémi magánya éppoly evidencia, mint amilyen eleganciával igyekszik ezt nem az orrunkra kötni. Ha kivételesen mégis, akkor annak viszont komoly oka lehet. Ha a magányával rukkol elő, akkor ez a nő többet akar, mint időjárást jelenteni: ez a nő magának az Időnek szándékozik hadat üzenni. Nofene! Hát ezt is megértük — lássuk csak, hogyan teszi.
Természetesen rafináltan. Hiszen Nő. Avagy: természetesen, rafináltan. Bejön a bézs rövidnadrágjában, ugyancsak bézs/homokbarna falatnyi mellénykéjében, kigombolt, erősen dekoltált fehér blúzában, farkam ettől szinte egyből a torkomban dobog, mit dobog: lüktet, ácsingózik, szaporán ver a kis szívem, no tehát jön a Noémi a szexi rucijában, és rákezd a szokásos mondókájára. Egészen addig rendben is volna mindez, amíg csak az a dekoltázs hírül nem adja, hogy ez alkalommal különös ízelítőt kaphatunk a frissen(?) implantált mellek látványából, amelyek nemhogy kiszöktek volna a melltartó biztonságos fedezékéből, de a blúz hanyag kigombolásából kifolyólag eleve így lettek felkínálva az éhes szemeknek. Nem, pontosítok, a néző szeme nem éhes. Éppen ezért kell villámgyorsan kiéheztetni, ez a trükk. Az egész megjelenés ezt a nemes célt szolgálja. A néző szeme nem kalandozhat el. Akkor sem, ha már látott a képernyőn női melleket. Tudatosítani kell benne, hogy ilyeneket viszont soha többé nem fog már látni a rendelkezésére álló életidőben. Éppen a múló idő ténye kell, hogy erről meggyőzze. Ez nagyon fontos. Minthogy erre a mutatványra ő is csak egyszer fog sort keríteni az egyébként is törékeny szakmai karrierjében. Hiszen ne feledjük, meteorológiai közhely már az óvodában is, hogy az időjárás alakulása még soha nem másolta le önmagát. Ha viszont lenne egy olyan pont az időjárás történetében, amikor két időpillanat meteorológiai paraméterei megegyeznének egymással, maga az időjárás egy körben forgó ciklussá válna, és így előbb vagy utóbb érvényét vesztené az előrejelzése. Az idő ekkor valóban járás lenne, méghozzá körben járás, és már csak ennek a körnek a kerülete lenne kérdéses, de az sem sokáig. Épp ezért sem árt időnként hangsúlyozni az időjárás-jelentés műfaji szavatosságának kivételes tünékenységét, akár így is, ahogyan Gaál Noémi prezentálja most a megoldást. Amire nekünk, nézőknek, persze nem kell azonnal reflektálni. Elég csámcsognunk, szájtátva bámulnunk kifele a fejünkből. Ó, nem azért, mert váratlan ajándékot kaptunk, noha az emiatt érzett öröm igencsak jogosnak mondható, hanem azért kell ott legeltetni a tekintetünket, mert Gaál Noémi így koreografálta meg a mutatványt. És itt a lényeg. Gaál Noémi nem csupán az új melleivel dicsekszik, nem is a dekorativitásának a határáig merészkedik el, nemcsak egyszerűen profin csábít, hanem másfél percre meg is állítja voltaképpeni főnökét, a múló időt.
Amire egész addigi egzisztenciáját építette, karrierjét, honi hírnevét, életstílusát és életritmusát, az egy pillanatra, egyetlen adás erejéig legyőzendő konkurenciává lesz, riválissá. És a blúzból előtüremkedő új, harcképes állagúvá átszabott mellek hirtelen az egész eddigi, sokéves, szorgos, fáradságos, alázatos teljesítményét is beárnyékolják. Mintha nemcsak a blúzt, hanem az idő szövetét is át akarnák döfni. Mintha csak sebet akarnának rajta ejteni. Ez a műtött mell már amúgy is sebes: de az első sebet nem az implantátum miatt kellett megejteni a felületén, ez a seb sorrendben csak a második, az első sebet a könyörtelenül múló idő véste rájuk. És Gaál Noémi most ugyanezzel a részvétlen közönnyel, ugyanezzel a szenvtelen könyörtelenséggel szegezi szembe a melleit a szemünk láttára a mindeddig sebezhetetlennek tűnő idővel. A harc, természetesen, eleve reménytelen. Az időt nem lehet megsebezni. Hacsak ezekkel az idő sebét magukon viselő, az idő megpróbáltatásait kiálló kőkemény emlőkkel nem. És itt fordul egyet az eddigi logika. Ha eddig az időjárás-jelentés másfél percét az idő kérlelhetetlen múlásának illusztrálására kellett szentelni, hiszen mi fene egyéb értelme lenne azt a sok ábrát kommentálni, mint a puszta elmúlás infantilis, kisded, teljesen tét nélküli önélvezetében elmerülni, úgy ez a másfél perc most mintegy kiszakad az idő szövetéből, hogy végre megálljt parancsoljon neki. És ez a látvány az, ami kérlelhetetlenül erotikusabb, mint bármely addigi — akár strandos-bikinis — bejelentkezése is. Pedig azok se rosszak ám!
Nem az nyűgőz le bennünket, hogy Gaál Noémi mennyire csinos, ezt eddig is tudtuk, eddig is sejtettük, láthattuk, nem is az a kvázi-retorikai teljesítmény, hogy még mindig képes megőrizni a komolyságát, miközben mondandója immár minden hitelét óhatatlanul elveszítette, hanem az az erotikán túli, mégis csúcserotikus szenzáció ejt rabul, hogy ennek a nőnek tényleg sikerült megállítania másfél percre az időt. Nemcsak hogy egyenrangú lett a kenyéradójával, hanem egyszeriben sokkal fontosabb is lett nála, sokkal érdekesebb, rejtélyesebb, izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb, előrejelezhetetlenebb. Éppen az időjárás-jelentéssel kerekedik fölébe. Megmutatja az időt a maga csupasz fantáziátlanságában, szelvényekre trancsírozva, tessék, itt az a híres életidőtök, nézegessétek csak, lúzerek. Csakhogy ekkor már senkit sem érdekel az idő, sem az ő járása. Női sárkányölő Szent György(i)ként döfi le az időt a csöcseivel, teketória és melltartó nélkül, hidegvérrel. Már nem is hogy jelenti az időjárást, hanem feljelenti. Nevetségessé teszi. Botrányosan üressé. És közben egy hajszálnyit sem ad alább a szakmai rátermettségéből, sőt most bizonyítja be csak igazán, hogy erre a hivatásra született.
Illetve hülyeségeket beszélek, talán mégiscsak van rajta melltartó, mert amikor viszont jobbra fordul, a blúza takarásából a látvány kifecsegi ezt a titkot is, balról nézve viszont már megint olyan, mintha nem lenne rajta. És ettől még az is kérdésessé válik, hogy akkor mi az a fehér pamacs ott a jobb melle alatt. Nyilván a melltartó illúziójának maradéka — és itt meg is érkeztünk az alapproblémához, ahhoz a kérdéshez, hogy voltaképpen miről is szól ez a történet. Aki azt mondja, azt merészeli, hogy Gaál Noémi melleiről, az nem ért az egészből semmit, takarodjon, takarodjon, takarodjon innét. A látvány kétségtelenül róluk szól, őket sztárolja a tulajdonosa és a néző tekintete egyaránt, de a történet miről szól? Ahogyan nyilvánvalóan nem az időjárásról, éppúgy nem is a csini emlők látványáról. Hanem miről? A csábításról? De ilyen alapon bármelyik Gaál Noémi-időjárásjelentés arról szólhatna, miért pont ez lenne kitüntetett mezőnyverő ebből a szempontból? Mert többet mutat meg magából a szokásosnál? Ez tény, de Gaál Noémi erotikus potenciálja mindig is a hangjában rejlett, nem a pőre látványában. Ahogy a jelenés egyik kommentelője írja a YouTube-on: van Gaál Noémi didaktikus szenvtelenségében amolyan magyartanárnős jelleg, a távolságtartásnak valami olyan konstans minősége, amely a látványt mindig is megfosztja a közvetlenség varázsától, és miközben elidegenít tőle, azért a figyelmet igenis szigorúan megköveteli a beszélőnek. Már kívülről fújjuk a tananyagot, de még mindig nem vakarhatjuk le róla a tekintetünket, végig kell hallgatnunk az egész kiselőadást. És pontosan erről van szó, úgy van, a monotonitásról.
Gaál Noémi olyan, mint egy gép. Egy időjárás-jelentő masina. Nemcsak a hangja teljesít mindig ugyanazon a frekvencián, de én például soha nem láttam még harisnyában időjárást jelenteni, holott!…, holott! a műfaj egyébként megengedné neki ezt a kis extremitást. De nem. A műfaj talán megengedi, ő azonban ezt nem engedheti meg magának. A mezítelen, csupasz lábszármutogatás monotóniáját törné csak meg vele, és kezdhetné elölről az egészet, igaza van, semmi értelme se lenne harisnyába öltöztetni a lábait, apró, olcsó, szexi kis trükkökkel megtörni a látvány perverz monotonitását. (Pataki Zita Rulez! — a szerk.) Éveken át ugyanazt az ostoba koreográfiát nyomja, ugyanazokkal a redukált, nyomorult terminológiai klisékkel, amikbe soha, még véletlenül se vegyül bele semmi kicsit is mellékes, semmi személyes, szeszélyes, önreflektív minőség, amivel felfedné magát, mindig a dögunalom és az érdektelenség pengeélén táncol, és éppen ettől válik olyan végtelenül hipnotikussá a megjelenése. Miért csinálja ezt? Mi a motivációja? Mi mozgatja valójában ezt a csajt ott, a monitoron jobbra, aztán meg balra? Pénzt kereshetne máshogyan is, a képernyőről kikopni sem olyan nagy szégyen, mással is előfordult már, akkor mégis micsoda?
Számomra éppen ezzel a bimbóudvar-villantó felvétellel válaszolta meg életre szólóan a kérdést. Mert ha nem a melleiről szól a történet, de nem is az időjárásról, és még csak nem is a monotonitásról, amit éppen most tör meg a szemünk láttára a dicsekvés hiú lendületével, ahogy új szerzeményét egyszeri és visszavonhatatlan önzetlenséggel mintegy átnyújtja, látványként odaajándékozza nekünk, akkor nekem nem marad más tippem, igen, erre jutottam aztán, minthogy a munkába fektetett ősi bizalomról. Hoppá. Hogy majd úgyis kisül az egészből valami maradandó, ha akar. Na és ha nem? Tenni kell a dolgunkat, aztán majd lesz valami. Nem tudni, mi a fasz lesz. Ha eljön az idő, amikor a dolog egyszer csak túlnő önmagán, akkor eljön, ha meg nem, akkor nem, végképp tegyünk rá jó magasról. Hiszen elképzelhető egy olyan forgatókönyv is, hogy semmi emlékezetes sem marad fenn abból a töméntelen műsoridőből, amit Gaál Noémi a képernyőn töltött, ahogy pl. Onyutha Juditnak is sikerült nyomtalanul eltűnnie az emlékezet süllyesztőjében. Felfalta a képernyő, anélkül, hogy bármi emlékezeteset is visszaöklendezett volna belőle. Ráadásul egy időjárás-jelentő mégis miben reménykedhetne? Legfeljebb valami bakiban, amire, lévén hogy, de ezt már mondtam, ezek előre felvett műsorszámok, technikailag sincs semmi esélye. A tegnapi időjárás-jelentés másnap pedig már szart sem ér, a mai pedig egészen holnapig csak üres prognózis marad. De ez az egyetlen felvétel mégis túl fogja élni őt. A legjobb, legérettebb, legpimaszabb formájában fogja őt archiválni a digitalizált kulturális emlékezet, és ez még hagyján, mert a felvétel minden egyes megtekintése önálló, szeparált erotikus szenzációt tartogató — nem tautológia! — időtálló klasszikussá vált. Gaál Noéminek sikerült a lehetetlen. Kifogott az időn, alázatos szolgájaként igenis túljárt az eszén, a valóságot pedig egyszer és mindenkorra zárójelbe tette. Ha tehát bármikor ezek után megjelenik a képernyőn, már nem egyszerűen csak egy dekoratív csipogó picsát kell benne látnunk, hanem egy olyan személyiséget, aki kőkeményen megdolgozott a maga másfél perces halhatatlanságáért. Le a kalappal előtte, uraim! Le a kalappal.
Ja, és dolga végeztével pedig jobbra el. Zseniális, imádom.