Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.
A legfelső emeleten, a bőrosztályon kezelnek hónapok óta. Szemben velünk az elmebetegek folyosója. Rémülettel töltenek el az onnan kiszűrődő hírek és hangok. Menekülök a nyolcadikról, amikor csak tehetem. Segítek például a liftes néninek. Rosszul vagyok, sajnos, a folytonos liftezéstől, az ágyamat telehányom paradicsomlevessel. A doktor bácsi haragszik rám, a további segítést megtiltja.
A következő lakó a Tépő. Ő is egy zsákot vonszol, elfogadja a segítségem. A Tépő a gondnok a házban. Itt gyakran elromlanak a dolgok, bejáratos a lakásokba. Börtönben is volt, ezért a lakók mindig mögötte állnak, amikor szerel, viszont szeretik, hogy keveset beszél, és nem érdekli, milyen a bútorzat másoknál. Ő is a tévé előtt ülve gondolkodik, közben sört iszik és a melegítőjén a csíkokat nézi. Ilyenkor szeret sötétben lenni, teljesen kizárni a fényeket az éjszakából. Néha én is mellette ülök, például amikor a férjem reggelig a munkahelyén marad. Átmegy rajtunk a tévé villódzása, így beszélgetünk. Nappal gyakran jön fel a lakásba, hiszen sokszor kell megjavítani, ami elromlott. Üveges sört iszunk, az éjszakai beszélgetést próbáljuk meg kimondani, időről meg hibákról beszélünk, minél többet, annál rosszabbul. A férjem nem szereti a Tépőt, de ez nem meglepő, mert a férjem senkit sem szeret a lakók közül. Egyszer az egyikük, egy angolkóros idióta, egy kilinccsel a férjemre támadt, de ez a lakó azóta már meghalt, a többiek pedig nem ennyire elszántak. A Tépőt sem szeretik a börtön miatt, és azt hiszem, engem sem szeretnek. A vakondék mindig az odújukba menekülnek, amikor meglátnak, és gyakran rendezik úgy a lábtörlőket, hogy az ember elessen bennük.
Johann Seemandl, a Pápaszemes egy nappal a doktorrá avatási ünnepség előtt kapja meg a borítékot, amiben a mágneses magrezonancia-hullámok segítségével készített fényképfelvételek lapulnak. Egy müncheni postán veszi át, expressz és ajánlva adták fel Budapesten. A fotókon emberi agyak látszanak, a képek sarkában jórészt latinul kitöltött adathasáb, a következő tartalommal: Név: kisatírozva. Nem: férfi. Születési idő: 1968. 06. 11. Születési hely: Berlin. Vércsoport: A–Rh. pozitív. Vizsgálat oka: hullámzó, részleges afáziára utaló tünetek. Vizsgálati diagnosztika: a bal halántéklebenyen található, 3,45 cm. átmérőjű, enyhén tojásdad alakú elváltozás.
Izzadtan ült az ágy szélén, erre ébredt hajnalban Andi. Odakint mentőautó robogott egyik irányból a másikba, és a szirénázást hallva gyorsan lekopogta az éjjeliszekrényen, hogy a családjával történt valami rossz. Forró volt a szoba, a reluxa résein vörös színű fény tört be. Pólót cserélt, körbejárta a lakást, megnézte a gyerekek üres ágyacskáit, megszagolta a férje fürdőköpenyét. Azt mondta magának, örül, hogy csak holnap jönnek vissza. Az előszobai tükör előtt elhaladva a tükörképére kacsintott.
Felőlem nézve jobbra ül. Unatkozik, amire hamar ráismerni, ilyenkor unos-örömest adja magát; úgymond affektál. Belevedlik egyes szerepekbe, még nem dőlt el, most éppen mifélébe. A hüllő imént hántotta le előző bőrét, ha úgy tetszik, a szó egyenes értelmében, de most már látom, unatkozó lányt csinál, olyast, aki öt perce felvágta egy borotvával magát, diagnosztice a bal Achilles-inát, azt játssza, hogy agonizál. Abból tudom mindjár’, hogy nem valólag, amiért illatos, mint egy pipacs mellett a szappan, máskülönben bűzlik, hogy csak az ottfelejtett szennyes a por alatt. Ha saját megnyilatkozásával élek, azt mondanám, depressziós, szakszóval ripacs.
Alacsony, földbe süppedt a ház, ferde fedelű és homokkő kockákból épült. Az ablakok az óceánra néztek. A rozsdaszínű, gömbölyű agyagcserepek mintegy egymásból kitolódva, szorosan hajoltak rá a tetőre. A homokkő kockák illeszkedő élei között gyér moha élt. A vaspántokkal összefogott ablaktáblák ki voltak támasztva, az ablakok tárva-nyitva… Odabent egyetlen szoba volt: a nappali.
Ha nappali ügyeletben voltam, legelőször a felkelésnél és a reggelinél kellett segítenem. Ami némelyik betegnél, akik önállóan ellátták magukat, csak annyit jelentett, hogy a szolgálati kocsin kiautóztam a tanyájukra, beköszöntem, megnéztem, nem történt-e bajuk az éjszaka és beveszik-e rendesen a reggeli gyógyszerüket. Ha nem történt semmi és bevették, néhány szót váltottam velük az időjárásról vagy arról, hogy kislánykorukban hogyan hordták a lefejt tejet nagy kannákban a hegyi legelőről a faluba.
Odakint van valahol. A kezem mozgásától leszakad a hamu a cigim végéről, nekiütközik az erkély korlátjának, de mégsem hasad tovább, hanem megpattan, a széltől billeg egy kicsit, végül lefordul a peremnél, vitorlázik és zuhan egyszerre, töredékmásodpercek alatt eltűnve a sötétségben. Leszívom a füstöt és végignézek a meredező tömbházakon: a neonfények épphogy kirajzolják a kontúrjaikat, vastagabbnak és hosszabbnak tűnnek, mint valójában.
Tudta, hogy otthon van felesége meg a gyerekek, és azt is tudta, hogy tudja, hogy ő keresi. Előző nap beszélt vele, békülni akar, jön, akár Canossát is jár érte. És most nem engedi be. Hátrébb lépett, nézte fent az ablakaikat, mintha meglebbent volna a függöny. Szóval nézi őt az asszony. Fázott. Jó lett volna fent lenni, ülni a melegben, pirítóst enni forró teával, nézni, ahogy a tetőablakot belepi a hó, s a rászálló varjak csipketerítőt taposnak rá. Visszament a lépcsőház elé, levette a bakancsát, belerakta a zoknijait. A bakancsot az ajtó mellé, a sarokba rakta.
