Havas eső esik. Nem nagyon halad el senki. Semmi látni való. Semmi mondani való. Semmi gondolni való. Semmi megélni való. Egyfolytában fingok. Neliné fuszulykájától. Kivilágíthatnám az egész tömbházat csak a bélgázaimmal. A pénz a zsebemben van. 2300 dolcsi. 200-at odaadtam neki, hogy vegyen magának egy új pongyolát. És bugyit. És kúpos melltartót. És egy jobb parfümöt, hogy én is jól érezzem magam, amikor dugunk. Kezdem megszokni ezt a nőt. Jön, teszi a dolgát, távozik. Olyan, mint egy reggeli álom — azonnal elfelejted.
Jön a tél. Winter’s coming, vagy mi a rosseb, valami sorozatból van ez is, ilyen népszerű mondás, mostanában ezen röhögnek a jobban értesültek. Én még nem láttam, de hát elég nehéz is így az utcán lépést tartani. Azért nem kell lenézni minket, sok mindent fel lehet csipegetni, annyi lapot meg könyvet dobálnak ki, meg hát amit itt-ott hallani lehet, egész félműveltséget össze lehet szedni, azt meg ugye senki sem hiszi, hogy mások ennél mélyebbre látnak a világ dolgaiban. Olvastam pár éve valami regényt, hát jó, nem az egészet, Parti Nagy volt asszem, elég igazságtalan volt, nem tetszett, abbahagytam. De hát érted, ott vagyunk egész nap az utcán, mit lehet csinálni, olvasunk amit csak kidobnak, mindent, tőzsdehírt, regényt, napilapot, mikor mi akad. Az unalom a legrosszabb az egészben.
Van egy képvers, lettrista költemény, Hules Béla: föltenni az i-re a pontot. Úgy emlékeztem, hogy a Napút folyóiratban láttam, de itthon nem találtam rá, és a folyóirat honlapján sem. Egy antikvárium internetes adatbázisa szerint megjelent a szerző Aki A-t mond mondjon B-t is című, 2001-es könyvében. Ha vizuális memóriám nem csal meg, fekete alapon fehér i betűről van szó, a képmezőhöz viszonyítva szerény méretű betűtest fölött hozzá képest irdatlan nagyságúnak feltűnő ékezettel (ponttal). Összhangban az élettapasztalattal: az i-re föl kell tenni a pontot, kellene, jó lenne talán, de nehéz, sőt nehezebb, mint a „betű” többi részének megrajzolása, legalábbis annak látszik, aztán ha mégis sikerül, lehet, hogy túllövünk vele a célon, túlrajzolunk, túlírunk, a befejezés gondja nincs arányban a mű készségének értékével, de az is lehet, hogy a míves befejezés épphogy fölértékeli az egészet, anélkül meg sem állna, sőt akár az egész értelme vagy lényege maga az ékezet. Az ábra összességében az instabilitás, benne a „pont” a súlyosság benyomását keltheti: mint egy roppant vasgolyó, mely ha legördül vagy -esik, agyonnyomhatja az alá hajlót. A gravitáció láthatatlan láncával lehet napkorong is — az ékezet, a befejezés körül kering, arra vagy abba zuhan a betű, az egész (sőt fekete nap?, időnként negatívjába vált bennem a kép).
Végtelen számokat gondolok véredényekbe, az ágyékba sorjázó energiákat képzelem izgatottságom helyébe.
Hogyan tudnék ennek megfelelően létezni a térben, az átbillenés határán, ahol az élet alakzatát, a meddőséget egy új ürességgel kerülném meg.
A papíron egymás mellé kerülő két betű két párhuzamos, egymás mellett haladó, egymással sosem érintkező tartomány része.
Miért kerülnek egymás mellé, ha sosem érintkeznek?
A jojó egy igen népszerű, alapvetően olcsó és egyszerű játék. Két, többnyire fából, esetleg fémből vagy műanyagból készült korongot egy tengely köt össze, amelyre egy vékony zsineget tekernek. A zsineg szabad végén az ujjunkra húzható hurok van.
Célunk: egy(etlen aprócska) Tandori-mű értelmezése.
Végcélunk (természetesen): Tandori értelmezése.
Az emlékek nem következetesek, csapongó a képzetkapcsolatuk. Efféle járt az eszében, mikor a félórás ebédszünet után a hivatalába igyekezett. Fogalma se volt róla, miért tolakodnak belé ilyen gondolatfoszlányok. Ám egye a fene. Sietett. Csapkodta arcát az eső, a vállát és egyáltalán: akárha verdesné a lépteit is, olyan erővel és szomorúsággal, amelytől akkor is ázott volna a betegségig, ha nem szalad végig a ködös utcákon, elnehezülve az ebédtől, állott ízekkel a szájában.
Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.
A legfelső emeleten, a bőrosztályon kezelnek hónapok óta. Szemben velünk az elmebetegek folyosója. Rémülettel töltenek el az onnan kiszűrődő hírek és hangok. Menekülök a nyolcadikról, amikor csak tehetem. Segítek például a liftes néninek. Rosszul vagyok, sajnos, a folytonos liftezéstől, az ágyamat telehányom paradicsomlevessel. A doktor bácsi haragszik rám, a további segítést megtiltja.
