Felőlem nézve jobbra ül. Unatkozik, amire hamar ráismerni, ilyenkor unos-örömest adja magát; úgymond affektál. Belevedlik egyes szerepekbe, még nem dőlt el, most éppen mifélébe. A hüllő imént hántotta le előző bőrét, ha úgy tetszik, a szó egyenes értelmében, de most már látom, unatkozó lányt csinál, olyast, aki öt perce felvágta egy borotvával magát, diagnosztice a bal Achilles-inát, azt játssza, hogy agonizál. Abból tudom mindjár’, hogy nem valólag, amiért illatos, mint egy pipacs mellett a szappan, máskülönben bűzlik, hogy csak az ottfelejtett szennyes a por alatt. Ha saját megnyilatkozásával élek, azt mondanám, depressziós, szakszóval ripacs.
Alacsony, földbe süppedt a ház, ferde fedelű és homokkő kockákból épült. Az ablakok az óceánra néztek. A rozsdaszínű, gömbölyű agyagcserepek mintegy egymásból kitolódva, szorosan hajoltak rá a tetőre. A homokkő kockák illeszkedő élei között gyér moha élt. A vaspántokkal összefogott ablaktáblák ki voltak támasztva, az ablakok tárva-nyitva… Odabent egyetlen szoba volt: a nappali.
Ha nappali ügyeletben voltam, legelőször a felkelésnél és a reggelinél kellett segítenem. Ami némelyik betegnél, akik önállóan ellátták magukat, csak annyit jelentett, hogy a szolgálati kocsin kiautóztam a tanyájukra, beköszöntem, megnéztem, nem történt-e bajuk az éjszaka és beveszik-e rendesen a reggeli gyógyszerüket. Ha nem történt semmi és bevették, néhány szót váltottam velük az időjárásról vagy arról, hogy kislánykorukban hogyan hordták a lefejt tejet nagy kannákban a hegyi legelőről a faluba.
Odakint van valahol. A kezem mozgásától leszakad a hamu a cigim végéről, nekiütközik az erkély korlátjának, de mégsem hasad tovább, hanem megpattan, a széltől billeg egy kicsit, végül lefordul a peremnél, vitorlázik és zuhan egyszerre, töredékmásodpercek alatt eltűnve a sötétségben. Leszívom a füstöt és végignézek a meredező tömbházakon: a neonfények épphogy kirajzolják a kontúrjaikat, vastagabbnak és hosszabbnak tűnnek, mint valójában.
Tudta, hogy otthon van felesége meg a gyerekek, és azt is tudta, hogy tudja, hogy ő keresi. Előző nap beszélt vele, békülni akar, jön, akár Canossát is jár érte. És most nem engedi be. Hátrébb lépett, nézte fent az ablakaikat, mintha meglebbent volna a függöny. Szóval nézi őt az asszony. Fázott. Jó lett volna fent lenni, ülni a melegben, pirítóst enni forró teával, nézni, ahogy a tetőablakot belepi a hó, s a rászálló varjak csipketerítőt taposnak rá. Visszament a lépcsőház elé, levette a bakancsát, belerakta a zoknijait. A bakancsot az ajtó mellé, a sarokba rakta.
Tegnap elvitte a házat. Felpakolta, a tejúthoz szögelte és már vitte is. Nem nézett ránk. Onnantól csak őt láttuk. Tőle kértünk, és az ő nyomaihoz nyomtuk az arcunk. Hátha meglátjuk a kezeit. Elképzeltem, hogy rácsapok, majd megcsókolom a kézfején. Nehéz elfelejteni hinni. Nehéz hittel gyűlölni. Pedig egy zsák maradt csak. Abban is koszos rongyok, szétesett könyvek. A mondatok lassan hagytak el. Ahogy a vágy és a türelem is. Nézegettem este a szétfoltozott emlékkel teli eget. Üres volt. Értelmetlenül magas. Nem lakhat ott senki. Gyűlölhetem. Úgysem varr össze, nincs is keze. Csak háta van és lába. Azzal hordja messze a kacataink. A csillagokba rejti, aztán már nem emlékszik, melyik Apa vagy Anya, és melyik az otthon. Szétfolyó pontok úsznak a szemhéján. Nem nyitja ki. Nem mer ránk nézni. Nem nézhet le ránk.
Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.
Madridba utazom. Úgy döntöttem, színes ruhákat viszek, feketét nem. Pedig szeretem a fekete nadrágomat, kinyúlt színes pólóval és fehér zsabós inggel is jó, de mielőtt elindulnék, átöltözöm, a kék farmert veszem fel inkább. Előkeresem a szekrényből a derékig érő barna dzsekit és a bordó bőrtáskát, így fogom járni a várost. A készülődés legutolsó pillanatában kilakkozom a körmömet vörösre. A piros színt szereted, feltűnő, illik hozzád, van egy nagyon piros bakancsod, az a kedvenced, mondod, mutatod is, lefotóztad, de veszel majd egy ugyanolyan citromsárgát.
Az első intésre otthagyta a pasiját, amikor a kocsmai szemkontaktust követően jeleztem a fejemmel az ajtó felé. Elmentünk a bárba, ahol pár éve zenéltünk. Útközben hazaugrottam pénzért. Talán bejött volna velem, ha hívom, de nem hívtam, anyáméknál laktam akkor. Ittunk a bárban. Sosem láttam még olyan bársonyos bőrt. Aztán megjelent pár haver és elcipelték mellőlem a közeli építkezésre és megerőszakolták. Másnap megtudtam, hogy engem akart feljelenteni: látta, hol lakom. Adtak neki pénzt, sokat, hogy hallgasson. De úgy érzem, mintha én is megdugtam volna akkor éjjel. És gyötör a bűntudat.
Ezerhold királya egy kígyónak ígéri a lánya kezét, s mikor rájön, hogy egy szépséges daliával van dolga, fogja a bőrét, és a tűzre veti. Az ifjú menekülni próbál előle, kiveti magát az ablakon, ám a nyakát szegi, amin immár semmilyen gyógyír nem segít. Ekkor a királylány elhagyja az atyai házat, s miután egy rókától megorrontja, hogy igenis van gyógymód a szerelme bajára, ügyes csellel megöli a rókát, majd a vérével, továbbá holmi madarakéval bekeni a sérült ifjút, akiről idő közben az is kiderül, hogy hercegi ivadék, így a királylány végre férjhez mehet.
