Légyott
A dohos asztalból újra pókok szöktek fel. Menekülő családként szaladtak ki útlevél nélkül az asztal deszkáinak határain át. A bútor festéke mint seb száradt le, s úgy tetszett, mintha mindig sóhajtana, amint az ember rákönyököl.
A dohos asztalból újra pókok szöktek fel. Menekülő családként szaladtak ki útlevél nélkül az asztal deszkáinak határain át. A bútor festéke mint seb száradt le, s úgy tetszett, mintha mindig sóhajtana, amint az ember rákönyököl.
Nem ismerek rá, de az az én biciklim, a könyvespolcnak támasztották, én egy pici íróasztalnál varrok, a biciklit nem érinthetem, pedig közel van, még öt napig, tudom, itt kell maradnom, míg ebből a sok rongyból ruha nem lesz. Egy férfi, mindig is ott volt, gumilövedékeket dobál ki puszta kézzel az ablakon a térre, majd feladja, összetúrja a különféle szöveteket, keresgélni kezd a polcokon, a könyveket lesepri a földre, a biciklimet egyetlen rugással felborítja, letöri a pedálját, letépi a kormányát, a csengőjét, s kész is a gépfegyver. Minek ijesztgessem a nyestkutyákat, mondja, és rám irányítja. Azonnal elalszom.
Kimész a fürdőbe. Útközben mondod, hogy franciapirítóst ennél, mert van valami a tükörtojás sercegésében a végtelenből. Meg hogy minden tükörtojás egy mandala. Talán nem ezt mondod, mert csorgatod odabent a vizet, de ezt értem. Tükörtojás. Sercegés. Végtelen. Mandala. Ezt rakom össze, miközben az ágyban a lepedőgyűrődések domborzati térképét vizsgálom, a kanyonokat, fennsíkokat, dombokat, majd arra gondolok, hogy a Pilis is talán egy ilyen nagy, régi gyűrődés egy óriási, emberi léptékkel fel nem fogható lepedőn. Eszembe jut néhány éjjeli mozdulatod, melyekkel átalakítottad a lepedő aktuális domborzati viszonyait. Minden reggel új országban ébredünk, minden éjjel új világot hozunk létre, új és új geológiát egy azonos ideológia mentén. Egyszer akartam ezt normálisan elmondani, te a bal melledre tetted a kezem, finom célzásként, majd behunytad szemed. Szempillarobajlás.
Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz.
Kinyitod a szemed.
És a domboldalról a királyság felé mutatott, ahonnan látni lehetett a piacot, csíkokban a karavánok vonalát, és a templom büszke tornyát. A nép a kapu elé tömörült; a gyerekek apjuk nyakába ülve integettek, az árusok otthagyták portékáikat. Messziről egy hangyabolynak tűnt, ami bolondul zsong uralkodója nélkül.
Bibikov felmászott a hegyre, ott elgondolkodott, és leesett róla. A csecsenek megfogták Bibikovot, és ismét visszatették a hegyre. Bibikov megköszönte a csecseneknek a segítséget, és ismét hátraesett a lejtőn. Ezúttal nyoma sem maradt.
Havas eső esik. Nem nagyon halad el senki. Semmi látni való. Semmi mondani való. Semmi gondolni való. Semmi megélni való. Egyfolytában fingok. Neliné fuszulykájától. Kivilágíthatnám az egész tömbházat csak a bélgázaimmal. A pénz a zsebemben van. 2300 dolcsi. 200-at odaadtam neki, hogy vegyen magának egy új pongyolát. És bugyit. És kúpos melltartót. És egy jobb parfümöt, hogy én is jól érezzem magam, amikor dugunk. Kezdem megszokni ezt a nőt. Jön, teszi a dolgát, távozik. Olyan, mint egy reggeli álom — azonnal elfelejted.

Jön a tél. Winter’s coming, vagy mi a rosseb, valami sorozatból van ez is, ilyen népszerű mondás, mostanában ezen röhögnek a jobban értesültek. Én még nem láttam, de hát elég nehéz is így az utcán lépést tartani. Azért nem kell lenézni minket, sok mindent fel lehet csipegetni, annyi lapot meg könyvet dobálnak ki, meg hát amit itt-ott hallani lehet, egész félműveltséget össze lehet szedni, azt meg ugye senki sem hiszi, hogy mások ennél mélyebbre látnak a világ dolgaiban. Olvastam pár éve valami regényt, hát jó, nem az egészet, Parti Nagy volt asszem, elég igazságtalan volt, nem tetszett, abbahagytam. De hát érted, ott vagyunk egész nap az utcán, mit lehet csinálni, olvasunk amit csak kidobnak, mindent, tőzsdehírt, regényt, napilapot, mikor mi akad. Az unalom a legrosszabb az egészben.

Van egy képvers, lettrista költemény, Hules Béla: föltenni az i-re a pontot. Úgy emlékeztem, hogy a Napút folyóiratban láttam, de itthon nem találtam rá, és a folyóirat honlapján sem. Egy antikvárium internetes adatbázisa szerint megjelent a szerző Aki A-t mond mondjon B-t is című, 2001-es könyvében. Ha vizuális memóriám nem csal meg, fekete alapon fehér i betűről van szó, a képmezőhöz viszonyítva szerény méretű betűtest fölött hozzá képest irdatlan nagyságúnak feltűnő ékezettel (ponttal). Összhangban az élettapasztalattal: az i-re föl kell tenni a pontot, kellene, jó lenne talán, de nehéz, sőt nehezebb, mint a „betű” többi részének megrajzolása, legalábbis annak látszik, aztán ha mégis sikerül, lehet, hogy túllövünk vele a célon, túlrajzolunk, túlírunk, a befejezés gondja nincs arányban a mű készségének értékével, de az is lehet, hogy a míves befejezés épphogy fölértékeli az egészet, anélkül meg sem állna, sőt akár az egész értelme vagy lényege maga az ékezet. Az ábra összességében az instabilitás, benne a „pont” a súlyosság benyomását keltheti: mint egy roppant vasgolyó, mely ha legördül vagy -esik, agyonnyomhatja az alá hajlót. A gravitáció láthatatlan láncával lehet napkorong is — az ékezet, a befejezés körül kering, arra vagy abba zuhan a betű, az egész (sőt fekete nap?, időnként negatívjába vált bennem a kép).

Végtelen számokat gondolok véredényekbe, az ágyékba sorjázó energiákat képzelem izgatottságom helyébe.
Hogyan tudnék ennek megfelelően létezni a térben, az átbillenés határán, ahol az élet alakzatát, a meddőséget egy új ürességgel kerülném meg.