Ezeket a nőket távolítsa el valaki a fejemből. Ezt üvöltöttem bele a víztükör felett gomolygó ködbe azon a reggelen. Vártam, hogy előbukkanjon valaki, és úgy szakítsa ki az orromon keresztül őket, ahogyan az árvizet tépi ki az álmodóból az ébredés.
Elfogásom körülményeit ismerheti a jegyzőkönyvekből meg a korabeli cikkekből, hiszen maga író, gondolom, nem érkezett felkészületlenül, már ha baráti szándékkal valóban a portrémat jött megrajzolni. Ezzel együtt azt is tudja bizonyára, hogy minden idők legintenzívebb kihallgatása volt ez, tekintve sokkal inkább a módszert, mintsem a végeredményt.
Hol a test, egyre csak ezt kérdezte a kihallgatótiszt, én meg csak ráztam a fejem, ő pedig lendületet adott ennek a fejrázásnak, egyre csak ütött, balról jobbra, jobbról balra, vízzel teli lavórt toltak az arcom alá, és én nem szóltam egy szót sem, csak mosolyogtam, és nem azért mosolyogtam, mert holttest hiányában elítélni soha nem tudnak. Tudtam, hogy mindenki azt vallja majd, hogy egész este velem látták a lányt, ahogyan utoljára is, és azt is tudtam, hogy a pletykát a bűntettől csak a holttest választja el, és ahol pletyka van, ott bűnös is. Igazából azért mosolyogtam, mert tudtam, hogy ahol pofozás, ott szenvedély, ahol szenvedély, ott előbb-utóbb vér is.
Benyitott egy fiatal egyenruhás, és csalódottan közölte, hogy a búvárok sem találtak semmit. A kihallgatótiszt tehetetlen dühében végre olyan erővel ütött meg, hogy eleredt a vér az orromból. Megbabonázva néztem, ahogyan a vércseppek pipaccsá nyílnak a vízben.
Tudja, nem magát a vért csodálom, hanem azt, ahogyan különböző alakokat felvéve válik semlegessé az élet. Hogy akkor miért nem nőket és pipacsokat festek naphosszat? Nem dobnak fel a formák, nincsen bennük robbanás.
Azt tudta, hogy ütőérből a vászonra fröcskölő vér hasonlatos az akciófestészet technikájához? Vásznakra locsolták a festéket, spriccelt a tudatalatti, sehol a művészi szorongásból született bénulás, spermát és vért kevertek a festékhez, hogy a robbanás ne csak a festmény formájában, hanem velejében is lüktessen, szakítsa át a vásznat, ne legyen benne semmi tudatos, csak az ősi ösztön munkáljon.
Nézze csak ezeket a sirályokat. Táncuk kecses, mégis gyilkos. Tippeljen, hogy melyik fog lecsapni elsőként. Látom, elgondolkodott. Elárulom, hogy nincs egyik és nincs másik. Nézze őket egységben. Az éhség rendezte kompozícióvá ezeket a madarakat, és ettől izgató ez a tánc. Nincs udvariaskodás, csak a másiknál élesebb szem, a másiknál lüktetőbb éhség, az áldozat meg csak úszik, nem érzékel semmit abból, ami a víztükör felett ellene készülődik. Amikor meg lecsap, akinél az ösztönök a megfelelő pillanatban sűrűsödtek cselekvéssé, jobb esetben felsérti áldozatának bőrét, a megsebzett hal tovaúszik, húzza maga után a vért, merül egyre mélyebbre, ahol már biztosan nem érheti semmi baj. A vér pedig kezd füstté válni, kezd tovaszállni a vízben, és ezek a sirályok nem is tudják, hogy a vér a zene az ő táncukhoz.
Tudja, hogy mi kevert bajba? Szabadulni akartam egy képtől mindenáron. Pontosabban egy tánctól. Lecsapni rá a lehető legpontosabban, rögzíteni mindent a megfelelő pillanatban, és ha kész van, nem tenni mást, mint hátradőlni, hiszen minden részlet éles, minden részlet a helyén, és ekkor már a legkézenfekvőbb megnyugodni a tudatban, hogy ezután már mindig ott lesz velem. Csak éppen lehetetlen biztos kézzel fogni az ecsetet, ha a modell olyan tempót diktál, hogy képtelenség rögzíteni bármit is olyan pontossággal, hogy az, ha nem is a teljes szabaduláshoz, de legalább a pillanatnyi fellélegzéshez elég legyen.
Kéjgyilkos, szatír, le kellene vágni a faszát az ilyennek, ilyeneket kiabáltak utánam, de csak akkor, amikor már biztosak voltak abban, hogy esélye sem lehet annak, hogy akár egyet is elkapjak közülük. Persze addig mindenki hallgatott, míg meg nem bilincseltek, és be nem tuszkoltak az autóba, és ha meg is szólalt valaki, csak halkan súgott valamit a mellette álló fülébe. Nem néztek a szemembe, csak a rajtam lógó véres lepedőt bámulták, és nem érdekelte őket, hogy kinek a vére van a lepedőn. Nem az áldozatot látták az anyagba száradó vérben, hanem a bűnöst, és nem eltávolítani akarták a vért, meg nem történtté tenni az esetleges borzalmakat. Az én véremet akarták annak a vérnek a helyére, és semmi más nem érdekelte őket belőlem, csak a faszom, amit le akartak vágni azonnal.
Amint látja, nem használok ecsetet. Nem pontos. A sirály csőrét is az ösztönök mozgatják, mégis célzottan csap le, ezzel együtt az ecset sem küszöbölheti ki azt, hogy akármennyire is a tudatalatti teleszkópja akar lenni, ne programozottan marjon a vászonba. A sirályok hibáznak, ahogyan a festő is. Sokszor gyorsabb a megállítani vágyott, mint a képesség a megállításra. Igaz, nüansznyi a különbség, hiszen megérinti, sőt belemar, de ez mégsem elég. Az étvágy megmarad, sőt a kudarccal egyre égetőbb lesz, és akkor a sirály továbbáll, tánca idegesebb lesz, kutat először az aktuális, majd a következő áldozat után ugyanazzal a csőrrel. Ezzel szemben a festőnek a kezében ott a lehetőség, hogy eldobja az ecsetet, ha nem tudja kimerevíteni a képet olyan pontossággal, hogy az az étvágyát csillapítsa.
Örülök, hogy eljött hozzám. Nem sok nő merne így a vásznam elé ülni. Biztosan megfordult a fejében, hogy mi van akkor, ha egyszer csak merevedésem lesz a nagy visszaemlékezésben, és ez a merevedés a kérdezőből egyik pillanatról a másikra modellt farag, és akkor az már nem is fogja érdekelni, hogy egyetlen értelmes választ sem hall tőlem, csak az éhségemet érzi, és nem tudván azt, hogy igazak- e az egykori hírek, és a máig aktuális pletykák, csak az fogja érdekelni, hogy ebben a segélykiáltás szempontjából kedvezőtlen széljárásban terjed-e olyan erővel a sikoly, hogy áthatoljon ezen a ködön.
Sikíthatna, talán tényleg ez volna a legkézenfekvőbb, de a sikítás pillanatában bizonyára megbánná, hogy megtette, hiszen két lehetőség van. Azelőtt jönne a segítség, hogy legalább egy kicsit magáévá tett volna abból, amitől az adott pillanatban menekülni akart, feleslegesen hagyná elszakítani magától azt, amit keresni érkezett, és válasz híján nem maradna más, csak a megismerés elszalasztásából fakadó feszültég, amitől szabadulni akar mindenáron.
Most hallgat, de tudom, hogy az érdekli, mi a másik lehetőség. A másik lehetőség az is lehetne akár, hogy az egyik pillanatban még ilyen nyugodtan beszélgetünk, a másikban pedig már nekem is esett ezzel a késsel.
Sikítson nyugodtan vagy támadjon rám, ha úgy látja célszerűnek, netán életszerűnek, bár az, hogy megjegyezte pár perccel ezelőtt, mintegy félvállról idebökte, hogy miről beszélek, nincs is köd, tisztán látni mindent a horizontig, akár azt is feltételezhetné, hogy nem fél, már ha köd alatt nem kizárólag azt érti, amit lát, hanem azt is, ami nem engedi tisztán látni. De látja, milyen gyorsan le tud szállni a köd. Egyik pillanatról a másikra üres vászonnal borít mindent, és már nem is lát tovább az orránál.
Hallgassa csak ezeket a sirályokat. Milyen izgatott a sikolyuk. Ebben az izgatottságban nincs benne az éles látás elvesztésétől való félelem, nincs benne a menekülés kényszere, ahogy a maradásé sem. Megnyugtat, hogy tudom, ezek az éhség hangjai, semmi kötelesség, csak az éhség vezérelte szenvedély, és tudom, hogy ezek a sikolyok mögött ott van a tánc, melynek ez a hangzavarnak tűnő izgatottság előjátéka csupán. A zene, és nem a táncért járó fizetség követelése ez.
Tudja, hogy miért keltette fel az érdeklődésemet? Maga olyan türelmes, mint a sirályaim. Sőt a szenvedélyt érzem az érkezésében, ahogyan a maradásában is. Nem sürget, nem támad rám, hogy mi lesz, mondd már, te szerencsétlen, hogy mi történt azon éjjelen. Ez a türelem arra enged következtetni, hogy szenvedélyből keresett meg, nem kötelességből, vagy rutinból, és sokkal inkább a kíváncsiság hajtja, mint a határidő, ám könnyelműség volna a jelenléte felett érzett izgatottságomon túl figyelmen kívül hagynom, hogy igazából azért keresett meg, hogy, ha nem is a szó klasszikus értelmében, de én táncoljak magának. Bizonyára felmerül magában a kérdés, hogy vagyok-e annyira úriember, hogy zenét, és ne fizetséget kérjek mindezért.
Hozott egy üveg bort, ráadásul vöröset. Ez kedves magától, a kedvencem. És tudja, hogy mi az, ami feledteti azt, hogy kardigánjának szorosabbra húzásával azt jelezte felém, hogy egy ilyen figuránál kiegyenlíteni bármilyen cehhet kizárólag hússal lehet? Az, hogy tudom, ezzel az üveg vörössel nem kifizetni, hanem a visszaemlékezésemnek lendületet adni érkezett.