Kategória Próza

Furcsa egy ősz volt, szeptemberben még végig strandidő, októberben meg néha már havazott. Ezen az őszön nemcsak az időjárás, de Palotai Csanád sem találta a helyét. Júliusban lett negyvenéves, a felesége meglepetéspartit rendezett, kibérelte az egész Rózsadomb éttermet. Csanád kiválóan érezte magát, hajnalig bulizott a vendégekkel, a legtöbbje családtag vagy kolléga volt. A problémák csak a születésnap után jöttek. Kedvetlen, álmos, szomorkás lett, öregnek érezte magát, használtnak, lassúnak és feleslegesnek. Pedig a felesége, a gyermekei és a szülei mind ugyanúgy szerették és számítottak rá, mint azelőtt. Csanád szoftvermérnökként működött egy holland multinál, ő tartotta el az egész családot, saját magán kívül még öt embert, ezen kívül az apósáékat is támogatta anyagilag.

A külső ajtó után a belső ajtónál is megvártuk a berregő hangot. Az ajtó kinyílt, bejutottunk az irodaközpontba. Több százan dolgoznak itt, mindenki a maga munkaállomásán. Egy helyiségre tíz állomás jut, és a helyiségeket üvegfalak választják el egymástól. Keskeny folyosók keresztezik az épületet csillag alakban, s a középpontban metszik egymást. Az épületből négy irányba vezet út, a két fő folyosó végén található kiléptető ajtós átjáróknál. Az egyik oldalon, ahol beléptünk, a belső udvar található, ez a tulajdonképpeni kijárat. Szemben vele, a főfolyosó túlsó oldalán van a kantin, itt ebédelnek a dolgozók. Tízes csoportokban, munkahelyiségenként mennek enni, a csoportok ötpercenként indulnak. Amint az egyik csoport tagjai elfoglalják a helyüket az asztaloknál, indulhat a következő csoport. A másik főfolyosó egyik végénél a hálókörzetekbe lehet átmenni, ugyanígy tízes csoportokban, a másik végénél pedig a könyvtárba. A középpontban található a felügyelői állomás. Az épület nagyon világos, ez megkönnyíti a munkát, de a munkatársak nem láthatnak ki, ugyanis a falaknak csak a tető alatti felső harmada készült üvegből, illetve a tető felső része is.

Egy törzsvendéget temettünk, mondta a kocsmáros, de közben rám se nézett, törölgette tovább a söntéspultot narancssárga mikroszálas rongyával, mintha elejét akarná venni minden további kérdésnek, vagy, és ezt utána is sokkal valószínűbbnek éreztem, most meg, ahogy az egész jelenetre visszagondolok, már szinte biztos vagyok benne, egyszerűen nem akarta mutatni előttem a megrendülését, pedig senki nem volt még a kocsmában, kilenc óra alig múlt, én voltam az első vendég, jószerivel az orrom előtt nyitotta ki az utcai kaput, és álmos szemekkel maga elé tuszkolt, intett, hogy menjek csak, aztán láttam, hogy bent nincs még senki, még be sincs gyújtva a kályhába.

A mozival kezdődött. Már napok óta meg szerettem volna nézni azt a filmet — egy angol filmdrámát, már nem emlékszem pontosan a címére —, de nem sikerült rábeszélnem egyetlen ismerősömet sem, hogy eljöjjön velem. Addig-addig halogattam, hogy egyáltalán elmenjek és megnézzem, míg majdnem lemaradtam róla: épp az utolsó pillanatban értem a kasszához, sikerült jegyet váltanom, kissé bosszankodtam is, hogy miért nem neten rendeltem meg, majd beléptem a moziterembe. Egyedül voltam; még nem kezdődött el a vetítés, a fények már kezdtek kialudni, eszembe jutottak Buñuel szavai a moziról, a mozivászonról, mely olyan, mintha nyugovóra térnénk, lehunynánk szemünket, lassan elalszunk, és azután következik a film, az egész egy álom… Miután vége lett a filmnek, akkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a teremben. A bejárat melletti sarokban ült, épp a ruháját igazgatta, majd a kezében szorított táskából emelt ki egy kistükröt meg valami műanyagtubust, és ahogy lassan-lassan felgyulladtak a lámpák, eltávolodtam a filmtől, azt figyeltem, ahogy rúzsozza ajkát, ahogy vékony gyűrűsujjával végigsimít szemöldökén vagy ahogy könnyedén végigsiklik a műanyag székek mellett, és magamra hagy a pocsék filmzene pocsék dallamai között.

FADE IN KÜLSŐ-BELSŐ. KERTES HÁZ, RUZSINSZŐLŐ,TÉLI HAJNAL, HETVENES ÉVEK Szubjektívból követjük, ahogy valaki a sáros hóban lépked. Még nem virradt meg; körülötte fekete csuklyás alakok rendezett oszlopokban. Van, akinél fáklya, van, akinél füstölő. Mintha valami mély, monoton, vissza-vissza térő dallamot…

A dohos asztalból újra pókok szöktek fel. Menekülő családként szaladtak ki útlevél nélkül az asztal deszkáinak határain át. A bútor festéke mint seb száradt le, s úgy tetszett, mintha mindig sóhajtana, amint az ember rákönyököl.

Nem ismerek rá, de az az én biciklim, a könyvespolcnak támasztották, én egy pici íróasztalnál varrok, a biciklit nem érinthetem, pedig közel van, még öt napig, tudom, itt kell maradnom, míg ebből a sok rongyból ruha nem lesz. Egy férfi, mindig is ott volt, gumilövedékeket dobál ki puszta kézzel az ablakon a térre, majd feladja, összetúrja a különféle szöveteket, keresgélni kezd a polcokon, a könyveket lesepri a földre, a biciklimet egyetlen rugással felborítja, letöri a pedálját, letépi a kormányát, a csengőjét, s kész is a gépfegyver. Minek ijesztgessem a nyestkutyákat, mondja, és rám irányítja. Azonnal elalszom.

Kimész a fürdőbe. Útközben mondod, hogy franciapirítóst ennél, mert van valami a tükörtojás sercegésében a végtelenből. Meg hogy minden tükörtojás egy mandala. Talán nem ezt mondod, mert csorgatod odabent a vizet, de ezt értem. Tükörtojás. Sercegés. Végtelen. Mandala. Ezt rakom össze, miközben az ágyban a lepedőgyűrődések domborzati térképét vizsgálom, a kanyonokat, fennsíkokat, dombokat, majd arra gondolok, hogy a Pilis is talán egy ilyen nagy, régi gyűrődés egy óriási, emberi léptékkel fel nem fogható lepedőn. Eszembe jut néhány éjjeli mozdulatod, melyekkel átalakítottad a lepedő aktuális domborzati viszonyait. Minden reggel új országban ébredünk, minden éjjel új világot hozunk létre, új és új geológiát egy azonos ideológia mentén. Egyszer akartam ezt normálisan elmondani, te a bal melledre tetted a kezem, finom célzásként, majd behunytad szemed. Szempillarobajlás.

Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz. Kinyitod a szemed.