Szendi Nóra

Szendi Nóra

(1988) író, szerkesztő, kritikus, biciklis futár. Első regényét (Zárványok, Apokrif--FISz, 2015) maga illusztrálta. Második regényével (Természetes lustaság, Kalligram, 2018) elnyerte az Írók Boltja Könyvösztöndíját próza kategóriában. Jelenleg Van ilyen. című harmadik regényén dolgozik, amelynek terve Móricz-ösztöndíjban részesült.

Mi, vesések

Miután ez a Misu valahogy kiszagolta, hogy ő is, ezt a szót használta, vesés, rászállt valamelyik vacsora után. Vagyis hát a Pali bácsiék klubja, amit a Misu is előszeretettel látogatott, de mások is, például az a bajuszos figura, akiről egy szimpla uzsonnászacskó lógott, tele vérrel, valahogy a pizsamanadrágjához tűzve, mert azt mondta, már nagyon húz, szóval ez a klub pont az ő ágya mellett ülésezett már jóval az érkezése előtt is. Pontosabban a Pali bácsi és az ő ágya, vagy a Náci bácsi és az ő ágya közti szakasz mellett, de az ő szempontjából ez mindegy volt. Még értette is, beletörődve, hogy egyes embereknek lételeme a pofázás.

Mintha

Natasha Candyben az volt a különleges, hogy nem volt semmi különös. Eléggé picike volt, picike a melle, picike a segge, még a haja is rövid, bár lehet, hogy ezek nem is függtek össze. Nem lehetett megállapítani, hogy szimplán kislány, vagy csak olyan kislányoid alkat. Nem volt macskafarka, nem hordott elbaszott jelmezeket sem, amelyek izgatóak hivatottak volna lenni. Bikafaszú négerek sem trancsírozták föl. Egy-két kivételtől eltekintve egyedül volt. Ezeket a kivételeket nem is nagyon forszírozta.

Valahogy odakeveredtünk

Vannak ezek a történetek, amelyek úgy kezdődnek, hogy de hát én nem csináltam semmit. Innen tudható, hogy csináltál, és elég sok mindent. Ilyenek, hogy te tényleg aludni szerettél volna, és mit tesz isten, pont egy orozva ágaskodó faszra feküdtél rá gyanútlanul. Hogy került oda? Valójában persze ott volt mindvégig. Már akkor ott volt, amikor ráálltál, hogy vegyetek egy pezsgőt. Már akkor ott volt, amikor a tulajdonosa exnőjéről nyünyögött neked a Gödörnél. Már akkor ott volt, amikor sétálni indultatok, és hallgatólagosan lekésted az utolsó buszodat. Ott volt, és növekedett, amikor mintegy mellesleg feléjük vettétek az irányt. És akkor lett a legnagyobb, amikor közölted, hogy te most már fáradt vagy, kérnél egy alvósboxert meg -pólót. Akkora nagy lett, majd’ kidöfi a szemed. Aztán mégis ámuldozol. Ez valahogy része a sztorinak.

Magától értetődő

Ilyenkor minden mást jelent. Ez nem baj, mert egyúttal szinte takarosan logikusak a dolgok, talán épp most kattannak a helyükre, összecsúszik felület és mögöttes tartalom. Laci bizonyos tűporról okoskodik, ősz óta ezen van rajta (és nyolcadik napja talpon, azért az nem gyenge, sieti már vagy ötödjére közberikoltozni Csuri), valahová elrakott pár cöpit, ha csak az Edinka (bármiféle mimikára képtelennek látszó, adidaszmelegítős, kanapén flegmázó csaj) fel nem ütötte, nem lesz vele tré. Hallom érdeklődni magam, mit csináljunk (Edina kussol, de én amúgy bármit kinéznék belőle), amennyiben mégis lesz.

Átváltozások és szétkenődések

A takaró egy aprócska domborulata finoman, de folyamatosan mocorgott, amiből arra következtettem, hogy Csuri még őszinteségi rohama közepette is a farkát bögyörgeti: félfüllel hallgattam, azon morfondírozva, hogy most már ideje lenne felkelni, és kitoloncolni a vendéget, miközben mindinkább csiklandozott a vágy, hogy egy óvatlan pillanatban az ágyékára vágjak, vagy tréfásan rámarkoljak a takarón keresztül.