A takaró egy aprócska domborulata finoman, de folyamatosan mocorgott, amiből arra következtettem, hogy Csuri még őszinteségi rohama közepette is a farkát bögyörgeti: félfüllel hallgattam, azon morfondírozva, hogy most már ideje lenne felkelni, és kitoloncolni a vendéget, miközben mindinkább csiklandozott a vágy, hogy egy óvatlan pillanatban az ágyékára vágjak, vagy tréfásan rámarkoljak a takarón keresztül.
— Miért nem koccolsz le otthonról? — kérdeztem lustán, hanyatt dobva magam, inkább ne is lássam.
Hogy gondolom, mégis miből, meg hová, vagy ha meg is húzná magát például a Keksz Matyiéknál vagy a Porzsáék legendás kecójában, ahol minden szoba vendégszoba és minden ágy vendégágy, beleértve a lábtörlőt is, alvás, az viszont ritkán van, hát abban nem lenne köszönet. Nekem könnyű, én már diplomás vagyok, na, ne idegesítsem azzal, hogy csak alapképzés, rendes, polgári melóm van (e jelzőket mindig áhítatos nyomatékkal ejtette ki), megélek abból, amit keresek. (Ez utóbbi azért nem volt egészen igaz, de jobb szerettem tökéletesen önálló fiatal üstökösként, mint a szüleim hosszabb távú befektetéseként lefesteni magam.)
— Valaki mindig keresztbe tesz, amikor már azt hiszem, hogy alaposan beküldtem magam józansággal, az az ártatlan Hajnika is, ilyen ezotér kis bula, de éltanuló a Pázmányon, meg a segge is kurvajó, vettem neki ajándékba könyvet, valami hamvasbélás szart, az ilyeneket szereti, meg elvittem színházba, löktem neki az entellektüel dumát, erre összejött azzal a goás hippi trógerrel, én meg ilyenkor fekszem az ágyban, apám a szomszédban rémálmodik és néha felüvölt a Zyprexától, és próbálok valami magasztosról ábrándozni, és akkor elönt a víz, de rájövök, hogy nem is a csaj miatt, hanem már a faszom kivan ezzel a sok elmésséggel, hogy mondani kell mindenféle okosat a kultúrprogramra, meg választékosan vakerálni, miközben mennék, pofáznék, szúrnám neki a gecibe, kenném magam a Ricsikéékkel az Ordas klotyójába’.
Elnéztem Csurit, hogy lehet ilyen szép arca egy ekkora tirpáknak, és arra gondoltam, azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az a rózsalelkű szendeség, aki aktuálisan ürügyet szolgáltat a mindennapos elkárhozásra. Valóban nem állt túl rendezetten a szénája: egy-egy munkát, ha talált olykor, de általában addig mahinált a műtőshavertól intézett szedatív bogyókkal („tudod, ki adta volna leljebb öt Frontinnál, geci, csökig úsztam a stresszben, a lelkemet is kirágták”), míg lapátra nem került, mostanában pedig valami OKJ-s kommunikációs — vagy inkább kamunikációs — tanfolyamra járt, ha épp járt, de hantázási és vetítési képességeit inkább a csepeli dizájnerkotyvasztók körében kamatosította, majd otthon, ahol úgy kellett tennie, mintha a fáradtságos tanulás cibálta volna meg tikelő arcvonásait. Dobozlakás megtört emberekkel és egy túlkoros gyerekkel, akiben, ha éjjelente sutyiban a vidéki rokonok házipálinkáját csapolja, megbotlik a gyűrött arccal vécére botorkáló szülő, de a papírvékony falakon átszűrődő netpornót aláfestő permanens fitymaleffegés már el sem jut túlórázástól agyontiport tudatáig.
— Szedd össze magad, és költözz ide — vetettem oda mintegy mellesleg, mondhatni, játékból, kísérletképpen, erre vajon mit lép. Hüledezve könyökölt fel a párnán: ezt nyilván nem gondoltam komolyan. Valóban nem gondoltam, de mentől élénkebb színekkel pacsmagolta elém szintetikus pszichózisok benzinével táplált poklunk tüzét, annál inkább beleéltem magam az ötletbe, s a magam számára is meglepő vehemenciával kezdtem bizonygatni logikusságát.
— Aztán tejelned kéne rendesen, ne félj, leverem rajtad minden hónapban. Legalább volna miért pénzt keresned.
Csuri dúltan távozott, mint egyébként mindig, ha ágyamból kikászálódva szembesülnie kellett az új nappal, különösen pedig a hátunk mögé hajított, alaposan kifacsart éjszaka emlékcafatjaival: búcsúzáskor már olyan idegesen kapkodta magát, mintha tulajdon lelkiismerete döfödné vasvillával az ülepét, hazáig nem hagyva neki békét. Ám úgy egy hét elteltével, épp, mire kezdett elpárologni a fejemből a felvetés, izgatottan hívott, hogy rájött ő sokmindenre, például, hogy voltaképp a szülei miatt nincs munkája, miért is lenne, ha állandóan azt hallgatja, hogy fiam, te semmire se vagy jó, fiam, téged utcaseprőnek se vennének fel, hát ő most mindent egészen új színben lát, és vadul hajtja az álláshirdetéseket, hogy mielőbb kifizethesse a kauciót. Nem kellett sokáig kételkednem a szavaiban: a legkülönfélébb alkalmi munkákat vállalta el a fűnyírástól az ablakpucolásig, néhányszor még egy csípőficamos öregasszony paneltacskóját is levitte sétálni, a spórolás jegyében pedig leszokott a dohányzásról, vagy legföljebb az anyja cigijét húzta stikában.
A szülők aggodalma nőttön nőtt, a költözés váratlan tervét és a kifogyhatatlan energiákat egy, az eddigieknél alattomosabb narkó felbukkanásával magyarázták, s csak azzal lehetett leszerelni őket, ha új barátnői minőségben családi ebédre látogattam hozzájuk. Kitettek magukért, úgyhogy én sem sokat teketóriáztam: nagyot csobbant a levesben a diplomám, mindenkinek jutott belőle, azt szopogatták mohón a csont helyett, a második fogást munkatapasztalataimmal hintettem meg, s mire a desszertig jutottunk, ugyan elteltünk valamennyien, de láttam, tejszínhabos művészi ambícióimból még egy repetát is elfogadtak volna. Csuri ragyogó tekintettel ugyemegmondtamozott, azt sem bánva, ha ilyenkor a szülők szinte gépiesen visszabezzegeznek, hogy példát vehetne rólam, sőt, alázatosan bólogatott és fogadkozott. Nem volt nehéz megjátszania magát, hisz állandóan azt csinálta. Szeretet, hála, rajongás és érdekkajtatás erői különben is egymásba gabalyodtak lelkében, így tulajdonképpen lényegtelen, milyen indíttatásból küldött felém olvatag pillantásokat: helyette a cseppfolyósra dolgozott szülők csordogáltak le a székről.
— Nagy voltál, gecó, kérsz egy jutalompáleszt? — bökdösött oldalba suttogva, míg segítettünk asztalt bontani.
— Viselkedj már, te paraszt — suttogtam vissza —, épp azt játsszuk, hogy a barátnőd vagyok, adhatnál egy kicsit a romantikának.
— Tényleg — vihogta —, mindig elfelejtem, hogy nő vagy! — Ez a csúsztatás afféle hagyomány volt nálunk, egymás kedélyes szekírozásának és pocskondiázásának sikamlós talaja. Hazugságaink most valóságos korcsolyapályává fagytak össze, s mi a sikertől gondtalanul csúszkáltunk rajta. A ferdített jégtükör akaratlanul siklatta félre gondolataimat: talán tényleg kegyes hazugság ez, talán, ha Csuri látja, hogy nemcsak magas vérnyomással és kiszáradt reményekkel lehet hajtani a mókuskereket, mely különben is pusztán egy hatalmas, dörzsölt mókus kerekének egy alig-alig látható fogaskereke, hanem az ember a társadalmilag hasznosnak nyilvánítottban is meglelheti a maga gyarló, hedonista rítusait, akkor nem fogja többé hagyni, hogy a munkahelyek emészthetetlen csujbókként okádják ki magukból. Meg aztán, bármily olcsón szerzett siker, mégiscsak szereti az ember, ha két oldalról vakargatják a füle tövét valós, illetve gyöngéden megfotosoppolt érdemeiért. Hasznos dolog olyanokkal cimborálni, akik úgyis mindenben ügyefogyottabbak nálad: jót tesz az önbecsülésnek, ha pedig kellően elragad a fantáziád, egy rövid és mámorosan önhitt futam erejéig még azt is el tudod hitetni magaddal, hogy megmentő vagy, aki felkarolja csetlő-botló társát.
Ráadásul Csuri őszintén meg akart menekülni. Miután tisztességgel összegereblézte a kauciót, és birtokba vette a kihúzható pamlagot, azért ünneplésképpen elgörbítettünk egy estét; de Csuri már az elején leszögezte, hogy ezúttal „stratégikusan küldjük”, telefont ki, redőnyt le, holnaptól pedig rend és fegyelem. Annyira belepistult sztahanovista jövőképébe, hogy másnap délben, mikor én még javában egy pohárban pezsgő magnéziumtabletta előtt kókadoztam, már álláshirdetéseket böngészve kukorékolt, időnkénti fel-felrikkantásával apró repeszeket kalapálva meggyötört agyamba. Vissza is vánszorogtam a szobámba, és a fejemre húztam a paplant: az új Csuri éppoly lármás és izgága volt, mint a régi, csak most nem stimulánsoktól és rejtélyes eredetű zsizsegtetőktől, hanem a rendezett élet látomásától.
A következő hetekben lakótársam fáradhatatlanul keresett és talált, tanult, meghallgatásokra és tanfolyamra futkározott, majd mindig józanul tért haza. Feltépte a hűtőt, faldosott belőle valamit, aztán a szobámba csörtetett, és teletrombitálta napról napra változó terveivel. Az íróasztalomnál ülve, korrektúrajelek piros hálóján keresztül pislogtam fel rá. Ha épp elmefrissítő rakétázáson ért, valóságos erkölcsi prédikációra zendített:
— Van rendes, polgári melód, és ezzel a mocsokkal sztondítod magad? — gesztikulált az arcom előtt.
— Ez nem mocsok, hanem spangli. Kreatívvá tesz. Kérsz belőle?
— Ne is idegesíts, dehogy kérek. Kreatívvá, persze, bazmeg, füvesek, bármit meg tudtok magyarázni magatoknak — dohogott, és tüntetően kivonult egy második, elmélyültebb és hedonisztikusabb vacsorára. Egy kicsit zavart, hogy mind gyakrabban tűnnek el a hűtőből olyan dolgok, amiket én vásároltam, de még hozzájuk se nyúltam. Úgy látszik, míg porokkal kínálgatta magát, Csuri megfeledkezett az étkezés egyéb formáiról, s most feneketlen zsákként nyelt magába mindent, ami csak megtetszett neki, vagy az újdonság varázsával hatott rá. Tűrhetően főzött, és velem ellentétben szeretett is kotyvasztani, úgyhogy viszonylag ritkán szekáltam a torkosságáért, ám cserébe hajlamos volt ordenáré módon táplálkozni, tele szájjal orbákolni, morzsákat köpködni, lekvárral összekenni a laptopot, puszta kézzel szétbarmolni egy fél dinnyét, szeletek vágása helyett belemarcangolni a sajtba, gyakran minden étvágyamat elűzve. Felhagytam azzal is, hogy rábízzam a meggyalázott ételek pótlását: tömlős sajtkrémeket hozott, bár rendszerint, mire megtaláltam őket, leginkább szétnyomorgatott herezacskókra emlékeztettek, vagy zsírpapírba csomagolt, bosszankodásomon fanyarul vigyorgó kópépárizsit.
Az új Csuri odáig csévélte aszkétizmusát, hogy összegabalyodásainkat is kiiktatta repertoárjából — még a netpornót is igyekezte diszkréten fogyasztani —, ami azért, megvallom, sértette az önérzetem: ahelyett, hogy továbbra is a megmentőjeként istenítene — elhalkultak már az első napok hálaódái —, a leselkedő bűnnel azonosít, mintha puszta érintésem kergenarkóskórral fertőzhetné meg. Azt se bántam volna, ha, mint eddig, napközben kandúrpajtásként kezel, oldalba bökdös, tesának vagy gecajnak szólít, már-már önparódiába hajlóan mímelve, hogy a világért sem tekint nőnek, s csak a paplan alatt vedlik bagzó macskává: ki nem állhatom azokat az erőltetett bájolgásokat, azt a kétségbeesetten csapkodó, ferdítő-tódító önpromócióit, amit Csuri aktuális bálványai előtt rendez, kínosan ügyelve rá, hogy minden meggondolatlanul és kedélyesen kiröfögendő szavát pihe-puha plüssbe csomagolja, élvezhetetlenné merevítve a beszélgetést. Tudom, mert amíg nem ismert, engem is így nyefegett körül udvarlásával. Aztán, mire alkalma nyílt volna igazán megismerni, a látási viszonyok jelentősen leromlottak a porviharban, s mi végre fellélegezhettünk a körülöttünk örvénylő, otthonos káoszban, nem is keresve többé más, közösen bejárható dimenziókat sem kívül, sem egymásban. A narkó nem kihágásnak, hanem szabálynak, magától értetődő szükségszerűségnek, örökös hivatkozási alapnak kiáltatott ki köztünk. Bosszantott, hogy Csuri tisztasági fogadalma eltorlaszolja előlem a korábbi kellemes rutinokat, megveszekedett, konok ostobaságnak találtam, hogy azért kényteleníttetem megvonni a számtól lakótársam kívánatos testét — pláne így, hogy a hűtőfosztogatásból magára szedett némi húst —, mert korábban mindig megbütykölt tudatokkal érkeztünk az ágyhoz. Csuri távolságtartása és kimértsége légüres térbe taszított, a legártatlanabb utalásaimat is szigorú, megrovó pillantások alakulata verte vissza.
Hovatovább untatni kezdett a dolog, olykor eszembe jutott, hogy jobban is meggondolhattam volna ezt a Csuri-mentési kísérletet. Vállat vontam, ha társas magány, hát hadd szóljon, és nekifohászkodtam egy éve halogatott diplomamunkámnak. Vakondként fúrtam magam a szakirodalom nehéz, zsíros talajába, és senkivel sem akartam megosztani, miféle újabb alagutakat építettem ki a mélyben. Az elméleti zsargon összetorlódott göröngyei közül sandítottam fel egyszer-egyszer Csurira: ő is a tanfolyamát lezáró vizsgára készült, elapadtak körülötte a fennforgások, nem dörömböltek a postafiókjában munkaadók, alig emlékszem, mi történt vele akkoriban, és bár az én zárkózottságommal ellentétben ő szívesen locsogott vizsgadolgozata nehézségeiről, ebből nem szivárgott el több a tudatomig, mint egy csöndűzőnek bekapcsolt tévé háttérzajából. Gyakran tovább fennmaradt, mint én, és az örökké lesben álló melankólia kitörésére tartalékolt csokik raktárait dézsmálta laptopján kotolva. Mire az édesség elfogyott, Csuri döcögő sikerrel, de levizsgázott — és ekkor borította el a búskomorság.
Az OSZK-ba készültem késő délelőtt, amikor rajtamütött kifakadásával — talán hetek óta az első monológgal, amelyre felkaptam a fejem.
— Tegnapelőtt vizsgáztál le, milyen melót akarsz rögtön?
— Dehogy tegnapelőtt, egy hete, látom, nagyon odafigyelsz. Bele vagy tekeredve a saját faszságodba, ez is olyan, mint a narkó, remélem, tisztában vagy vele.
Azt hittem, kötekedni akar, bosszút állni rajtam, amiért nekem továbbra is van feladatom, neki pedig már csak a hasznosság oltárán önállóan elégetendő napjai.
— De igen, Irén, dettóra ugyanaz — metszette derékba ellenvetéseimet könyörtelenül —, tökmindegy, mire vagy épp rászáradva, melóra vagy motyóra. Rájöttem, hogy amikor fenn csapatom sokáig önerőből, csokival vagy cukorral szétküldött feketeteával stimulálom magam, és nemcsak faszverés van, hanem muszáj agyilag is produkálni valamit, akkor az olyan, mintha be lennék spurizva, de nemcsak a tetyázós, lazázós érzetek, vágod, hanem az összes pótcselekvés, paranoia, meg hogy fekszem az ágyban, kéne aludni, de kiugrik a szívem, és azon lúpolok, hogy betöltenék egy fél üveg pálinkát, csak legyen már nyugság. Meg az az üresség is, amikor lejövök róla, és tudom, hogy nincs, és kezdődik elölről az egész, hogy megint, hogy állandóan meg kell valamit oldani okosba.
Igen, mondtam, amikor az embert viszi a munka lendülete, az egy kicsit tényleg olyan. Csuri megütközött, amiért én ebben nem találok semmi kivetnivalót: ő arra számított, hogy a rendes, polgári életben a gondolatok is jólfésültebbek, büszkén tekintenek a szép jövendő felé, nem nyargalásznak űzött vadként a fejedben — de lassan kezdi úgy látni, hogy ez a józanságfless félelmetesebb, mint egész nap kenni, föléd tornyosul a világ, baszkurálnak az ingerek, hantáznod kell idegenekhez sosem volt munkatapasztalatokról, és úgy érzed, valahogy ferdén néznek rád, mintha valamit titkolnál előlük, mintha drogos lennél, amire túlrajzoltan kezded mímelni a józanságot, és végül tényleg úgy viselkedsz, mint egy ideggyenge kretén.
— Ezeket beképzeled magadnak — legyintettem. — Megszoktad, hogy be vagy állva, és állandóan taktikáznod kell.
— Józanul is állandóan taktikáznom kell, csak a motyótól legalább relatíve jól érzem magam — mondta Csuri sötéten. — Miért, főszmóker, nem ismerős ez valahonnan?
Jól van, nyugtáztam, a beszélgetés a szokott forgatókönyv szerint halad, Csuri észrevétlenül általános érvényűvé emeli saját vergődéseit, majd lecsap a beszélgetőpartnerre, hogy aztán a „ne is tagadd, nyomorult, gyarló függő vagy” axiómánál kössünk ki. Nem ártana megpattanni, mielőtt rázendítene „tőről metszett drogosok vagyunk” kezdetű slágerére.
Lopva sandítgattam oldalvást a könyvtárban: a többieknek nincs fészkelődhetnékjük? nem zavarja őket, amint a fejük felett a könyvszállító kocsi át- meg átgörög a csenden? Zötyögősen ment a koncentráció is. Csuri elfelejti, morfondíroztam, hogy nem kell patyolattisztának lenni, ejthetünk azért egy-egy foltot a szöveten, ha bírjuk a mosást, hány meg hány fenyegető leadási határidejű munka menekült meg a szpíd áldomásos hatása folytán, amikor napokat ragasztottam egymáshoz, és szerkesztőrobot-üzemmódba kapcsolva ereszkedtem a szöveg mezejére, rideg közönnyel gépfegyverezve halomra minden felesleges kötőszót és létigét, félmondatokat tépve ki a helyükből, a szószátyár bekezdéseknél ízlésfasiszta mészárlást rendezve, s csörtetve félnapokat egyhuzamban, a teljes egyedüllét parázslóan koncentrált tudatállapotában — ilyesmit ne volna szabad tenni, ha másért nem, hát a minőségi munkáért? Bűn az, ha egy kicsit bőségesebben olajozza meg az ember a dolgok működését? E filozofikus gondolatok szárnyára kelve végül azon prózai kérdésnél landoltam, miszerint nem volna-e jó ötlet vásárolni egy falatnyi fehéret, persze szigorúan szakdolgozat-íráshoz, Csurinak inkább meg se mondjuk — természetesen kizárólag az ő érdekében —, jó, esetleg a végét befelezhetjük vele.
Míg pro és kontra érvek ütköztek meg a fejemben, ujjaim serényen tárcsázták Sansz telefonszámát, hangom tárgyalt vele, lábaim pedig hozzá röpítettek: épp mire a döntés meghozathatott volna, egy tasaknyi por landolt a zsebemben. Kellemes zsibongás járt át, fuvallatnyi előérzet; ma éjjel, törik-szakad, titokban felfényesedünk, ha kell, lábujjhegyen táncoltatjuk meg az intellektusunkat.
Gondtalanul nyitottam be a lakásba, és egy rémületes pillanatig kifordult önmagammal néztem farkasszemet, amint felém trappolva egy lángoló tárggyal hadonászik tébolyult női Néró gyanánt, s azt már csak homályosan észleltem, hogy az őrült uralkodót valóságos légió övezi. Mielőtt azonban kettéhasadt tudatom sötétebbik odala nekem ronthatott volna, a kép átalakult, és vonásaim a sátánian hahotázó Csuri ábrázatává rendeződtek, aki üdvözlésemre csörtetett felém, csak a mancsában felejtette a mirelit-csevapcsicsáktól lángoló serpenyőt.
— Csinálunk neked vacsorát, geci! Gondoltunk ám rád — vihogta, szájában egy savanyított dinnye, mellyel most vízköpőként lőtt arcon.
— Ne basszad má’ rommá azt a teflont, Csurka, há’ ezt ugatom — szólt közbe az egyik tettestárs öblösen atyai hangon, mint aki máson sem fáradozott mostanáig, mint Csuri megfékezésén. Engem ugyan nem kenyerezhettek le ilyesmivel: ellentmondást nem tűrve zavartam Csurit a mosogatóhoz, hogy azonnal forrázza le az elszenesedett maradványokat, és egyáltalán, mi folyik a lakásomban, ami, tegyük hozzá, már csak azért sem tekinthető közösnek, mert a kaució kiperkálásának dicsőséges napja óta egyetlen vasat sem láttam Csuritól, ő viszont annál többet tőlem.
— Ne legyél már ideges, Irén — próbálkozott Csuri egyik kedvelt stratégiájával, az alázatos intonációval, de hanglejtése hamar felmondta a szolgálatot, a pimasz bumburnyákság árkába zuttyant, s már onnan fújta tovább, hogy semmi tré, csak egy kicsit a lovak közé hajította a gyeplőt, nagyon ráfért már, valamikor azért ki kell ereszteni a gőzt, szóval átugrott a Keksz Matyiékhoz, azoknak olyan kontaktjuk van, kész nekivadulás, most lóg a Ricsikének, de mindegy, mert közben viszont találkozott a Palával — itt az öblös hangú, asszonyverős tettestársra mutatott —, aki úgyis tartozik neki, és olyan diszkont karikát intézett, hogy jobb is, ha természetben perkál, szóval áthívott pár papeszt, de nem lesz balhé, egy csettintésemre mindenki kotródik. Itt egy pillanatra megpróbált visszaevickélni legalább a tisztelettudás hangszínéig, de nem nagyon erőltette meg magát, nyilván pontosan tudva, úgysem fogok csettinteni. Túlhandabandázva ellenvetéseimet, szelíd erőszakkal az asztalhoz tolt, na, csak egy csíkot, aztán majd eldönthetem, akarok-e tanulni. Lemondóan tudomásul vettem, hogy az ihlettuningolásra szánt gyorsot előbb-utóbb önként fogom előrántani a tarsolyomból: nesze, örüljél, Csurika, most jól lebuktam. A háttérben kérlelhetetlenül puttyogott a minimálteknó.
— Egy csík nem csík — böktem bele a jóleső szörcsögések pillanatnyi csendjébe.
— Ez az, gecaj, ezt szeretem benned, te is akkora tirpák vagy, mint mi! — hujjogatott Csuri. Érdekes, ködlött fel bennem, mintha mostanáig ez elől menekült volna. Helyben vagyunk.
A többit nem érdemes részletezni. Amikor az ember búcsút int a lineáris időnek, és egymásba turmixolt napok kulimászába veti magát, történnek ugyan dolgok, sőt, girbegurba sínpárjain fáradhatatlanul zakatol a történések vasútja, ám nem fut sehová, pályája pedig nyomtalanul porlad el mögötte. Időnként végigméred az önmagát felforgácsoló történet szereplőit — egyáltalán kik ezek, és mi közöd hozzájuk? —, a darabokra hulló kulisszákat — bele sem merve gondolni, hogy ez a saját lakásod —, a párbeszédeket, melyek fonalvesztetten hálózzák be a díszletet, aztán legyintesz, hogy kár is benne értelmet keresni, és te is gyúanyagot vetsz a közös kárhozat parazsára. És lőn este és lőn reggel, majd reggel és megint este, de a Teremtő még egyre az első napnál vesztegelt, műve a kezei közül szivornyázta vissza önmagát lucskos zajjal.
A paplan alatt fekete rózsákká nyíltak Csuri szembogarai. Nem voltam többé tesa és gecó, éhesen furakodott ölelésembe: ő csak egy szegény, megtört lélek, aki szeretetre és becézésre vágyik, te jó isten, mióta próbálja visszafogni magát, én pedig egészen elérzékenyülve pisszegtem le, hogy egy szót se, mindent értek. Szintetikus szentimentalizmus csirizétől ragacsosan, izomgörcsöktől bénázva futottunk neki újra és újra, fittyet hányva pajorrá és ráncoktól morcos erszénnyé töppedt nemi szerveink siralmas állapotára.
Az ember elhiszi, hogy soha többé nem fog aludni, és pupilláját a végeláthatatlan jelenre peckeli. A fáradtság képtelen figurákkal népesíti be a lakásod, már követni se tudod, melyikük volt jelen az elejétől fogva, és melyikük érkezett néhány perce. Észrevétlenül kezdtek oszolni, mint a kísértetek, amikor lejár a földön tölthető idejük, s hívja őket Denevérország: a legtöbbet ki sem kellett engednem, talán tényleg a falon keresztül távoztak, amit ennyi kristály felfalása mellett nem is csodálok. Laposakat pislantva méricskéltem a tükörben arcom, melyről kövér cseppekben olvadtak le a vonások: elkenődtem, elmosódtam, eltöröltettem a realitásból. Beszélgettem még valakivel, akiről közben kiderült, hogy egy állólámpa, majd Csuri keresésére indultam.
Félhomályos szobámban, az ágyamon heverve találtam rá, geometrikus hallucinációk pókfonál-szövedéke alkotott fölötte baldachint. Szólongattam, lefejtettem róla a takarót. Fél keze mezítelen ágyékán pihent, szemgolyói meg-megiramodtak a héjak alatt, mélyen szuszogott: úgy látszik, elrepült valahová a kristályhegyeken túlra, cseppfolyós álmok téren és időn kívül csörgedező patakjába merült. Nem volt szívem tovább költögetni: az alvók gyermeki ártatlansága ömlött szét arcán megszépítő cukormázként. Saját kubista pofázmányom ködlött fel bennem, és rusnya kis űrlénynek éreztem magam mellette, mindinkább beleszédülve már-már földöntúli békét sugárzó, szimmetrikussá rendeződő vonásaiba.
Csodáltam közelebbről és távolabbról, és minél tovább néztem, annál lélegzetelállítóbb metamorfózisokon ment keresztül, már nem is egészen Csuri volt, hanem esztétikai tárgy, valóságos műalkotás, testfelszíne önálló életre kelt, virágok nyíltak és törzsi motívumok tekeregtek rajta. Időnként összerázkódva riadtam rá, hogy szoborként vagy formatervezett bútorként simogatom, és igyekeztem visszarángatni magam, ha nem is valóság partjaira — erről már letettem —, de legalább azon tény jelzőbójájáig, hogy ez mégiscsak Csuri, egy emberi lény. E felismeréstől aztán újra és újra könnyekig hatódtam, Csuri máskor nevetségesnek tűnő figurája most felmagasztosult, szeretettől málladoztam minden eszembe idézett gyarló hülyesége felett, és arra gondoltam, Csuri szenvedő bohóc, narkóskarikatúra, aki mindannyiunk balhéit elviszi, minden potenciális kisiklásunkat megvalósítja helyettünk is.
Ábrándos vízióimban Csuri jelleme belülről hozzáidomult szépségéhez, sőt, csapott belém a döbbenet, ez a szépség dereng át a bőrön, mindig is ilyen volt, csak — és éppen ez a szerencsétlensége — természetévé vált, hogy másnak füllentse magát. Szegény Csuri, gondoltam, mit gondoltam, egyenesen gügyögtem lelki ajkaimmal, már egészen elfeledtük, hogy a megmentésedre szerződtünk, látod, én itt vagyok, én értelek téged. Valahol egy tiszta és önmagában is elegendő, egyszerű világban lebegett alattunk az ágy, sziget az óceán közepén, gyümölcsöket szakajtottam a fákról, és feldíszítettem velük Csuri tengervíztől sós testét. Szívem összedobbant az övével, együtt morajlott a hullámokkal, amint lassan átmosódtam az öntudatlanságba.
A telefonom tapintatlanul bárgyú dallamocskája vert fel. Kábán matattam utána, majd látva, hogy a szüleim keresnek, hangos nyekkenéssel landoltam az ébrenlét keményre döngölt talaján, és kibotladoztam az előtérbe. Csupán érdeklődnek, mi van velem, rég jártam otthon, nem úgy volt, hogy vasárnapi ebédre jövök? Ők tegnap is kerestek, de nem vettem fel. Lepuskáztam a falinaptárról, hogy vasárnap van, illetve az óráról, hogy még ebéd előtt járunk, és azt feleltem, igyekezve könnyedséget színlelni, hogy persze, már épp készülődöm, és ne haragudjanak, ha nem vettem fel, tegnap egészen belecsavarodtam a szakdolgozat-írásba. Szitkozódás dörrent a szoba felől, úgyhogy jobbnak láttam rövid úton lerázni őket.
— Mi a faszom kínja ez a sok szemét? — süvöltötte Csuri méltatlankodva, paplanba csavart altesttel, mellkasán egy szétlapult barack maradványaival. Hitetlenkedve meredtem rá és a háttérül szolgáló, gyümölcstetemektől borított ágyra: tehát mégsem álom volt. Azt hebegtem, hogy ez nem szemét, és fogalmam sincs, ami tulajdonképpen nem járt messze az igazságtól, mire Csuri türelmetlenül leugatott, hogy az agyára megyek a baromságaimmal, és tudjam mit, inkább el se magyarázzam, csak még jobban felhúzná magát. De, mégiscsak álom volt, helyesbítettem magamban.
Csuri az önostorozás köreit kezdte róni, üstökét túrva cirkált a lakásban, újabb és újabb bűnjeleken borzadt el, és szinte mechanikusan szajkózta, mint egykor a szülei a bezzegeket, hogy ő megmondta előre. Nem sokáig bírtam idegszaggató szirénázását, mely szokás szerint minden konstruktívnak szánt közbevetésemet túlvijjogta, és türelmemet vesztve csattantam fel, hogy fejezze már be a károgást, ugyanolyan másnapos vagyok, mint ő, ráadásul családi ebédre kell rohannom, nem érek rá a bűneinkért vezekelni. Csuri kapott a témán, és rázendített, hogy úristen, a család, egészen megfeledkezett róluk, talán már őt is keresték, és mindenre rájöttek, vagy ha még nem, rá fognak. A fürdőszobából hallottam nyargalászását, amint a lakás különböző pontjairól kapkodja össze a cókmókját.
A villamoson egymás pillantását és megzúzott arcának látványát kerülgetve, némaságba burkolózva utaztunk a Moszkváig. Csuri motyogott valamit búcsúzáskor, hogy most muszáj pár napig otthon ribútolnia, de halványan sejtettem, hogy beláthatatlan ideig elhúzódó hírzárlatra készül. Túléltem a családi ebédet, keddig forró teával kúráltam kimarjult torkomat, és csöndes tevékenységekbe merülve, nagyanyói hangon győzködtem magam, milyen csodálatos és lelkesítő dolgoktól hemzseg a világ.
Titkon abban reménykedtem, hogy kis lakásom rendbe teszi önmagát fogadásomra, de csalódnom kellett: továbbra is úgy hevert darabjaiban, mint egy túlvágott narkós, napokig eltartott, mire úgy-ahogy józanságra pofoztam. Csurit csak később, talán egy hét elteltével kezdtem hívogatni, hogy legalább a kulcsot adná vissza, ha Irén-fóbiája támadt, és ami azt illeti, valamicske zsetonnal is lóg nekem, de nem vette fel a telefont. Kezdeti tehetetlen, vagdalkozó dühöm vélt vagy valós sebeit nyalogató megbántottsággá fáradt: hát ennyit jelentett az alamuszi dögnek, hogy meghallgattam a szüttyögéseit, vagy ha ez nem is, legalább diszfunkcionáló testeink kéjkálváriájának emléke visszacsalogathatná hozzám. Arra kezdtem gyanakodni, hogy véletlenül és tudomásomon kívül belehabarodtam Csuriba, és, prózaian szólva, hiányzik. Ki kellett szakadnom magányos önsajnálatomból: ezer éve nem látott barátokkal futottam össze, akik párkapcsolati és pályakezdési problémákat osztottak meg velem, arról beszéltek, milyen filmeket láttak mostanában és mit gondolnak a kormányról, egyikükkel részt vettem egy jazzkoncerten, másikukkal egy kiállításmegnyitón, és míg a minimalista térben szétszórt, kiömlött drazsékat meg utcai hulladékot ábrázoló polaroidokat nézegettem álságos műértő pofával, hirtelen megértettem mindent. Hogy nincs itt semmiféle titok: egyszerűen csak kurvára unatkozom. Miért finomkodik körülöttem mindenki? Mintha egy kibaszott eufemizmus lenne az egész életük.
Csuri-morzsák után bóklásztam rendrakással kimiskárolt lakásomban, hátha fel lehet porszívózni őket, szippantani egy csipetnyi káoszt. A tükörképem rázott fel hiábavaló szöszmötölésemből, mégpedig szó szerint, kinyúlva keretéből, grabancon ragadva és maga felé fordítva: Csuri meredt vissza rám, szája kaján vigyorra húzódott, kezében ott lángolt a serpenyő.
— Ne félj, gecó, nincs harag! — kacsintott. — Nem tudsz olyan könnyen levakarni magadról!
— Harag — nevettem el magam —, szóval még neked áll feljebb? Jellemző. Mindegy, ne feszegessük, szent a béke.
Kezet nyújtottam, és kitartóan fürkésztem titokzatos somolygását, hátha megmondja, mi legyen a hétköznapokkal. Egy szót sem szólt többet, csak falánk csillogású tekintete sutyorgott egyet-mást a fülembe, amitől önkéntelen, belenyugvó mosoly terült szét az arcomon, s kellemes, ismerős zsongás töltötte meg a fejem. Meglátjuk, te hóhányó, holnap meglátjuk, dünnyögtem félhangosan, talán neki, talán egy kicsit magamnak is, míg finom, alig észrevehető átmenettel visszaváltozott a fogkeféjét szorongató Irénné.
