ez egy júliusi vasárnap, nincs konkrét feladat, ütemterv, a gyerekek a mamánál, te kimentél a tóhoz egész napra horgászni, egyedül vagyok. Hagyom, alakuljon ez a nap, ahogy akar. Nincs más dolgom, figyelek, hátha másképp látok valamit, mint eddig. [Azt akarom látni, ami az orrom előtt van.]
A valóságosnak ható tér és idő, amikor együttléteik során Johann Seemandl Nagyszerelme egyfajta ősállapotot keres. Amikor az ahhoz való visszatérésen fáradozik. Nemi kapcsolatuk, melyről nem állítható, hogy azonos alapokra épült volna, a férfi megelégedésére beteljesedni és működni látszik. A férfi néha mégis megretten a nőben lakó őserőtől, amely, minthogy az esetek többségében a nő egyáltalán nincsen öntudatánál, a behatolást mindig ugyanabban a pózban követeli. A férfi kivételes nemi adottsága révén a nő szinte végtelenített orgazmusvölgyben leledzik, szinte egybeforrva a szomjazott állapottal.
Vannak nehéz, sötét és kellemetlen kérdések. Olyanok, amiket nem illik feltenni, mert már maga a kérdésfeltevés aktusa is fájdalmat okoz annak, akitől kérdezünk. A válasz pedig (mi magunk is jóelőre tudjuk): meglelhetetlen. Felderíthetetlen, kibogozhatatlan. A válasz így tehát csak: zavart nézés, szemöldökráncolás, esetleg csüggedt fejlehajtás. Halk sóhaj, a feszült csend továbbredőzése. A válasz: maga a megválaszolhatatlanság, a kapitulálás. Megannyi színlelésből, tettetett gondolkodásból és szerepek egymásrahalmozódásából szőtt életünk átmeneti kizökkenése, bevált taktikáink, életmódszereink hasznavehetetlensége, tétlen, ideges vergődésünk. Mert hogy vannak dolgok, amikre valóban kártékony rákérdezni.
Tehát nem. Most nem segít, hogy szorítod a mellemet — gondolta. ,,Már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor istenhozzád nélkül elrohan.” Nem rohant el. Hiába vágta az ágy széle a talpa húsába magát. Az erek már vastagon dudorodtak ki a lábfején. Nem tudott felállni. Ahogy akkor sem tudott felállni, amikor erősen fogták a combját, a zongora pedig úgy terült el előtte, mint a rendezői díványon a színésznők. Most csak figyelte, ahogy a nő arcán a kráterekben megül a tegnapi sminkje. Ahogy két ember sosem fordul egymás felé. Engem zavar, hogy ők tudnak aludni — gondolta. Lassan leszállt az ágy széléről, és kiment az utcára. Mezítláb állt az aszfalton, közel ahhoz a ponthoz, ahol néhány nappal ezelőtt egy macskát elütöttek. Majd egy busz is áthajtott az állaton, és az állkapcsát fél méterrel arrébb söpörte. Már eltakarították. Biztos rombolta az utca esztétikáját. Nem baj, lefotóztam — mondta.
Mintha képen vágtak volna, úgy keltem fel az ágyamból. Csak álom volt — állapítottam meg. A rémképek, akár egy villám, úgy illantak el az emlékezetemből. Remegve, ziláltan ültem fel a sokktól. Most már nem a képek, hanem azok hiánya tartott terrorban. Az ismeretlen, mint hűvös szellő járta körül a testem. Vacogtam.
Rajtam ne kérjenek számon semmit. Ne várják, hogy egyszer csak jelentkezem, nincs barátom, apám, gyerek, vége. Megszűntem létezni a szeretőknek. Ülök a pulpituson, ahová feltessékeltek, és próbálom kitalálni, hova alakul ez az új élet. Az Árvácskára annyiban hasonlítok, hogy a szememben egyszerre van remény és félelem. Humphrey, így hívják mellettem a fickót, mert sajnos olyan nincs, hogy egy szituban egyedül vagyunk, mindig van hozzánk hasonló. Pedig most tényleg azt szerettem volna, ha csak rám figyelnek.
Aznap, amikor Polanski Rosemary gyermeke című filmjét bemutatják (1962. június 12-én), E. kap egy nyolc színből álló pasztellkréta-készletet és egy kifestőkönyvet az Albert nevű tigris dzsungelbéli kalandjairól. Ez az első alkalom, hogy színeket használ. A szülei később majd erre az ajándékra vezetik vissza lányuk vonzalmát a művészetek és a kreativitás iránt. És ugyan ekkor még egyikük sem sejti, hogy milyen hatással lesz rá a pasztellkréta-készlet — hetekig le sem teszi a kezéből, ha csak nem kérik meg rá —, kifejezetten örülnek annak, hogy E. ilyen korán kedvét leli a rajzolásban.
Azt mondja nekem: a tőzsde szárnyal, a pokolba az iskolákkal, éljen a pénzpiac! Untatja a nyomor, a józan ész, a halálfélelem, a nemzeti himnusz. A cél világos, operát írni a legmagasabb címletű bankjegyekről. Mintha angyal fogná a kezét!
A túróba — tojtam be —, a vérvételt nem fogom ennyivel megúszni! Mindig összecsuklom, ha vért vesznek tőlem. Az is lehet, hogy meg sem várom. Időnként elég, ha csak beleélem magam. Csuklásban verhetetlen vagyok, és kész, ezen nem lehet változtatni. De azért mantrázni kezdtem, hátha bejön, „Nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda néznem, nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda…”
Csak azért csinálom, mert muszáj. Én is csak életben akarok maradni, mint mindenki más. Ettől persze még vannak rossz döntéseim. De onnantól kezdve, hogy három hónapja megszöktem, erősen újra kell gondolnom, melyik döntés az, ami tényleg rossz, és melyik az, ami csupán szükséges. Teljesen üres kézzel megszökni pokolian rossz döntés volt — majdnem megfagytam. Ebből következik, hogy kabátot lopni viszont szükséges volt.
