Mintha képen vágtak volna, úgy keltem fel az ágyamból. Csak álom volt — állapítottam meg. A rémképek, akár egy villám, úgy illantak el az emlékezetemből. Remegve, ziláltan ültem fel a sokktól. Most már nem a képek, hanem azok hiánya tartott terrorban. Az ismeretlen, mint hűvös szellő járta körül a testem. Vacogtam.
Bebugyoláltam magam a takaróval, mint egy kisgyerek, és védőburkom szorításában törni kezdtem a fejem. Hátha elcsípek még egy foszlányt, bármit, ami segítséget nyújt félelmem megértéséhez. Hiába. Minél jobban nyújtózkodtam, annál távolabb, elérhetetlen mélységekbe merültek álomképeim.
Már egy ideje rémálmok gyötörnek, de sosem emlékszem rájuk. Mindössze élénk hatásuk az, ami azt súgja, kell valaminek lennie. Ha füstöt látsz, tűzre asszociálsz.
Egy tompa puffanás szakította félbe elmélkedésemet. A nappali felől jött. Mivel egyedül éltem, felettébb rémisztőnek találtam e hangot. Ösztönösen az ember talán arra gondolna, hogy egy betörővel van dolga, engem azonban sokkal hátborzongatóbb érzés fogott el. Nem tudtam megmagyarázni. Talán tudat alatt felismertem valamit a rémálomból? Lehámoztam magamról a takarót és kikeltem az ágyból.
A következő pillanatban már a folyosón lépkedtem a hang irányába, kíváncsiság és félelem által vezérelve. Megpróbáltam ügyelni, hogy ne csapjak zajt, de ez kevésbé sikerült. A sötétben nekimentem a bejárat mellett elhelyezett cipőtartónak, óriási koppanást előidézve. Összerezzentem, de a hangra nem jött válasz. Ekkor fedeztem fel a nappaliból, az ajtó alatti résen kiszűrődő fényt. Kékes színű volt, amilyet a televízió világító képcsöve áraszt. Bizonyos voltam, hogy nem hagytam bekapcsolva. Verejtékezni kezdtem, mégis paradox módon egyfajta nyugodtság ült lelkemre. A sötétségtől jobban tartottam.
Megközelítettem az ajtót és mivel nem szűrődött ki hang, nem haboztam sokáig. Óvatosan benyitottam. A tévé valóban ment, bár csak a sarkát láttam. Kitakarta a fotel, és egy alak, aki rajta kuporgott. Nem mozdult, ahogy beléptem, mintha meg se hallott volna. Teljes transzban bámulta a képernyőt. Nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem. Idegesen kezdtem araszolni felé. Útközben magamhoz ragadtam a dohányzóasztalról egy vaskosabb könyvet. Talán abban reménykedtem, hogy ezzel megvédhetem magam. Mögé léptem, egyik kezemben a rögtönzött fegyvert szorongatva, másikkal pedig megkocogtattam a vállát. Hirtelen hátrafordult, és a látványtól annyira megijedtem, hogy azonmód arcon csaptam a könyvvel. Az alak az ütés hatására kibukott a fotelből, és elterült a padlón. Saját magam ismertem fel benne.
Még fel sem tudtam eszmélni a sokkból, amikor hirtelen egy koppanást hallottam a folyosóról. Elnéztem az irányába, és mire visszatekintettem, a testnek már hűlt helye volt. Ekkor figyeltem fel a tévére, amin egy alvó férfi látszott. Leültem a fotelba és közel hajoltam, mire elfogott a felismerés: a saját szobám volt a monitoron. Hirtelen hallottam, ahogy kinyílik mögöttem az ajtó és valaki belép a szobába. Rettegés fogott el, nem mertem megfordulni. A léptek egyre közeledtek és egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. Hátranéztem, de már csak egy könyvet láttam közelíteni az arcomhoz.
Mintha képen vágtak volna, úgy keltem fel az ágyamból.