München, 2007 ősze.
A valóságosnak ható tér és idő, amikor együttléteik során Johann Seemandl Nagyszerelme egyfajta ősállapotot keres. Amikor az ahhoz való visszatérésen fáradozik. Nemi kapcsolatuk, melyről nem állítható, hogy azonos alapokra épült volna, a férfi megelégedésére beteljesedni és működni látszik. A férfi néha mégis megretten a nőben lakó őserőtől, amely, minthogy az esetek többségében a nő egyáltalán nincsen öntudatánál, a behatolást mindig ugyanabban a pózban követeli. A férfi kivételes nemi adottsága révén a nő szinte végtelenített orgazmusvölgyben leledzik, szinte egybeforrva a szomjazott állapottal.
Amikor Nagyszerelmére néz, és ezt azokban az első napokban, hetekben rendkívül gyakran teszi, egészen biztos benne, hogy a magyarok messze keletről érkeztek a Kárpát-medencébe. Mindehhez azt is megtudja, Nagyszerelme székely felmenőkkel büszkélkedik.
Tudományosan közelít.
Már az egyik első müncheni éjszakán előkeresi az emberrendszertani könyvét. Igen, jól feltételezte: a típus antropológiai értelemben átmenet a mongoloid nagyrassz felé. Az arc kissé széles, a járomtáj lapos, s habár az orr viszonylag kicsi, és az ajkak középszélesek, kivételesen egzotikus látványt nyújt. A valóban kicsiny, ám annál élénkebb szemek sötéten csillognak. Miközben csak úgy nyelik a fényt. Hogy azt feltételezhetően a pompás, szinte tökéletes testalkat pórusaiba közvetítsék.
Nem várt gyorsasággal játszódik le az egész: a Párizs–München gyorsvasúton történő száguldás és néhány hét csendes együttlét után költözés a müncheni Leopold utcába. Nevezett sugárúton vásárolnak meg egy lakást, a szociális alapon szerveződő, úgynevezett generációs házak egyikében.
A ház lapostetős, helikopter-leszállóval rendelkezik.
A férfi, mint valami XXI. századi assisi szent tűnik fel Nagyszerelme előtt: az igénytelenség látszatát keltve áldoz fel minden anyagi és szellemi tőkét a hatalmas, társadalmi szolidaritás nevű oltáron. A nő romantikus alkat, ennél fogva nyitott az elképzelésre. Emellett azonban meglehetősen szeszélyes. Adott esetben is kusza, hullámzó érzelmei vezették nagy horderejű döntéseiben: kilépni a társulatból, elutazni (jóformán elszökni) a férfival, egy feledhetetlen vacsora után néhány nappal hozzámenni feleségül, végül pedig beköltözni a szociális rezidenciába.
Nem bonyolították túl. A nő menyasszonyi ruhája mindenkori álmainak megfelelően hófehér volt, meghívottak nem voltak, azonnal gyereket szerettek volna. A megkötése pillanatában nyilvánvalóan öröknek képzelt szövetség szálai mégis hamar szétzilálódtak.
Néhány évvel találkozásuk után, amikor besétálnak a müncheni Szent Kereszt templomba, már igen rá vannak szorulva az őrzőangyalok segítségére. Az esküvőjük évfordulóján térnek be, és azt látják, hogy a templom falait a mennyezetig felállványozták — éppen renoválják. A munkálatok idején viszont egy igazán érdekes installációnak ad helyet: körbe-körbe az állványzaton aranyszínű angyalkák üldögélnek, több száz darab. Mintha őket, a betérőket studíroznák. Ölükbe fektetett bal karjukon könyökölve állukat támasztják, szárnyaikat kiterjesztik, és egyenesen a jövőbe néznek.
Őrzőangyalok München felett.
Ők ufó alakú babakocsit tolnak — a földi járműben a gyerek lebeg. A Fiuk, Werner, aki az Északi-tengeren látta meg a napvilágot. A Fiuk, Werner, aki egy hosszú, viszontagságos út gyümölcse volt. És akit, mint a Seemandl család egyetlen leszármazottját, a gondviselés szülöttjének is lehetne nevezni. És aki fölött, talán éppen ezért, angyalok üldögélnek és vigyáznak. Több száz aranyozott angyalka.
Elég lesz ez vajon az üdvösséghez?
*
A megpróbáltatások ösvényén valamiképp el is kellett indulni. A férfi megtette. Adott viszonyok, és itt leginkább az önmagához való viszonyra kell gondolnia, már évekkel a fia születése előtt megkerülhetetlen, egyben fájdalmakkal járó szembenézésre késztették. Mindez azonban még viszonylag könnyen túlélhetőnek bizonyult számára.
A keserűség, nagy általánosságban, mint üstökös tűnt fel a férfi egyébként jól megszokott közönyösségének egén: hamar továbbállt, néhány pillanattal eltűnése után felbukkanása már egyenesen meg nem történtnek tűnt. Így is van rendjén, gondolta, hisz képtelenség volna huzamosabb ideig elbírni az üstökös magjának fényerejét. Egyszóval, szerencsére, mindig hamar eltűnik. Ami utána marad, az már nem a fájdalom, csupán az ő, a férfi fájdalomra való vágyakozása. Mert a fájdalom illúziója, minden ésszerűnek hitt feltételezése ellenére, különösen megnyugtatta. Kézen fogta és visszavezette egyedül hagyott és elfelejtett önmagához. Megkönyörült tudatlanságából fakadó tévelygésein. Végre-valahára ólomsúlyt kulcsolt bokájára a létezés mindaddig kibírhatatlan pillesége.
Az angyalok viszont minden eshetőség szerint másképp működnek.
De kik azok az angyalok?
És ha már az angyaloknál vagyunk, hogyan fogant meg a Madonna, kinek csodás alakja évszázadok óta a város főtere felett lebeg.
Mindig aktuális kérdések, hallgatózik a sötét szobában a férfi, miközben néhány centiméterre tőle Nagyszerelme alszik.
A jelenet, amely Mária házában játszódhatott, egy pillanat műve volt, mégis örökké tartó hatással bír. A titkos benső idő. Ami voltaképpen örök lenne? Mária teste és lelke igent mondott, időtlenséget szabva a drámának, amely épp az időtlenségről tesz fel megválaszolhatatlan kérdéseket. És mégis: mindnyájan pusztán a belső időnkben érezhetjük magunkat igazán otthon. Abban az időben, amihez nincsen szükség térre, amiben csak rejtjeles hangok szükségeltetnek, amelyek tér nélkül is terjedhetnek (ettől volnának rejtjelesek), és amelyeket mégis érteni vagyunk képesek. Hisz ki ne értené a saját őrangyalának keserűségtől és bizonytalanságtól átitatott szavát…
A férfinak, aki mindezen elmereng, mialatt minden vég nélkülinek tűnő éjszaka a mellette alvó Nagyszerelme szuszogását hallgatja, apja szavai jutnak eszébe.
„Igen fiam, akik hisznek az angyalokban, azoknak az angyalok hozzák a karácsonyfát.”
Ilyen egyszerű volna? Vajon komolyan gondolta, vagy csak ugratta, mint általában? És miért gondol ő egyáltalán a Megváltó családfájára? Erre az álkérdésre viszont azonnal felismeri a választ.
Nehéz szívvel veszi szemügyre dilemmáját.
Privát helyzete, családi állapota minden, a hivatásában, az orvostudományban elért sikere ellenére kezd elviselhetetlenné válni számára. Sajnálatos tény: Nagyszerelme az ősállapothoz való gyakori visszatalálása ellenére képtelen megfoganni. Már a mézeshetek alatt körvonalazódni kezdett a férfi kivételes adottsága. Ugyanaz történt, ami akkor, amikor még érintetlen volt és számtanból korrepetálta az egyik szomszéd kislányt. Ami után viszont a kislány próbálkozott nála a korrepetálással, emlékei szerint nem sok sikerrel. „Kivételes adottságom, a végtelenségig tartó lankadatlan állapot, mely csupán a legritkább esetekben képes bármiféle nyomot hagyni” — így jellemzi.
Bizonyos szempontból persze megfelelő szeretőnek bizonyul most is. Nagyszerelmét egy este többször képes boldoggá tenni. Kivételes adottsága az utódnemzéshez viszont édeskevés. Ekkor erőt vesz magán, és úgy, mint vagy tíz évvel ezelőtt, egyszerű és egyenes vizsgálatnak veti alá magát. Negyven évesen onanizál. Egy szakorvos barátjának tanácsára megpróbálja magához téríteni libidóját, amely csak az A kimondására képes. Ám ő most B-t szeretne mondatni vele. Orvosi kísérlet. Végül is… Miért ne? Eleinte bizakodó. És mintha a tréning meghozná a kívánt hatást. Később azonban elkeseredve tapasztalja, hogy mégis eredménytelen. Hiszen a továbbiakban immár összetett orvosi vizsgálatok egyértelműen bizonyítják: „spermája az országos átlag alatt tartalmaz életképes sejteket.” Más megoldás jut eszébe.
Amikor segítséget kér a testvérétől, Bohnsohn azt ajánlja számára, hogy forgassa sűrűbben a Bibliát. Nem lepi meg a válasz, tudomása, emlékei vannak róla, hogy Bohnsohn megtért. Neki azonban nem nincsenek ilyen tervei. Már maga a szó: megtérés is értelmezhetetlen számára. Dacára annak, hogy amióta a gyöngéd fogantatással intenzíven foglalkozni kezdett, egyre inkább megnyílt benne a tér valami felérhetetlen erő és törvényszerűség iránt. A teret nemes egyszerűséggel a delfinek nyitották meg benne.
Össze lehet egyeztetni ezeket a dolgokat egyáltalán? Kihez forduljon? Ki volna abban a megbízható távolságban?
Kénytelen megállapítani: minden illúzió ellenére nyomorúságosan egyedül van.
*
Hosszú és részletes levélben tárja fel dilemmáját barátjának, kollégájának, a New Yorkban élő Krzysztof Preisnernek. Hiszen mégiscsak ki kell adnia magából… Johann Seemandl még soha nem beszélt ennyire őszintén gyerekkora óta észlelt, különös (vagy zűrzavaros) nemi adottságáról, ami a tények olvasatában a két orvosnak egyszerre tűnik a genetika és az epigenetika következményének. Mindenesetre legjobb lesz, ha az állapotot mindennemű, a tudatában vagy a tudatalattijában eleddig elraktározódott és onnan általában kiszámíthatatlanul előtörő elképzelés és gátlás nélkül elfogadja. Ezt javasolja Krzysztof, noha ezt Johann is nagyon jól tudja. Más kérdés azonban, hogy ezt az elfogadást őszintén és legbelülről átélni, más szóval a kellemetlen körülményt egyszerűen elengedni, mint azt a test és az elme kiegyensúlyozottságának szolgálatában tennie kellene, na erre az utóbbi időben szinte teljesen képtelen. Ami csak fokozza a bajt. És mindezen tényezők épp az örök szerelembe vetett hitének megrendülését, s az ebből fakadó önbizalomhiányt okozzák. Az állapot viszont még éppen kezelhetőnek tűnik.
Sosem gondolta (vagyis talán csak egyszer), hogy végül neki is a meddőségkezelés látszik az egyedüli útnak. De úgy volt. Úgy van.
Egy évig próbálkoznak — kétszer vesznek részt a „delfines kurzuson”, és egyetlen pillanatig sem látszanak feladni. Még tart a másik ember iránti, mindent megadó és megbocsátó és szerelmes és önzetlen tisztelet, ami aztán lassacskán mégis elhamvadni látszik. Amikor egy év elteltével először beszélgetnek a hogyan továbbról, a nő hozzáállása a férfi törékeny, nagy nehézségek által felépített elhatározását kapásból megingatja és romba dönti. Az addig alkalmazott kezelés lényege, hogy a meddő párok önmagukat gyógyítják, a nő véleménye szerint alapvető tévút, és már egyáltalán nem hisz benne.
Netán máris késő volna? Hát nem érti? Kérdezi ő, a férfi.
De a nő pontosan érti, hogy a módszer elsősorban a páciensek biológiai működésének egészséges funkcióit igyekszik visszaállítani — ezzel engedve optimális teret a megtermékenyítés természetes folyamatának. Csakhogy nála mindig rendben volt minden, ezt mondja. Leszámítva talán az önmagába, vagy leginkább a partnereibe vetett hitet. Ám ez a férfival kapcsolatosan egyáltalán nem így van, és nem volt így. Benne feltétel nélkül hitt mindeddig, ámde most már kénytelen megvallani, hogy az utóbbi időben elvesztette a hitét. Aminek talán a módszer is az okozója. Mert az még rendben van, hogy azokkal a pompás tengeri emlősökkel egy medencében kell szeretkezni, de a hétköznapok számára most már elviselhetetlenül hiteltelenek. Szeret ugyan együtt lenni Johann-nal, de nem hisz a jövőben. Nem hisz a változásban, a gyógyulásában.
Hogy miért?
Most akkor ő tudná azt mondani, hogy megint csak azok a környezeti hatások. Tehát az epigenetika. Ő ugyanis így szocializálódott. Mint előbb szenvedélyes, később azonban már hűvös hangon meséli, a kilencvenes években Magyarországon sokan elvesztették a hitüket (talán még többen, mint a kommunista diktatúra idején), és ezzel így voltak az ő szülei is. És ő is csak dacból jutott oda, ahová. A kitörési, kiemelkedési vágyat a szülei mintegy beleverték. Később aztán a budapesti balettintézet tanárai fájdalmasan az alakjára hajlították. Hinni viszont nem tanították meg. Egyszóval tulajdonképpen képtelen hinni bármiben is.
Egy megoldást lát. Ezt mondja végül. Próbálkozzanak ők is az in vitróval. Nem lesz semmi baj, ismeri ugyan Johann ellenérzéseit, de mindezt mégis eltúlzottnak találja. Ha gyereket akarnak, csak így hajlandó tovább próbálkozni.
Ő bólogat. Azonnal.
A nő könyörtelen pillantásokkal kíséri a férfi kapkodó fejmozdulatait, ahogyan annak koponyája zavarában le-föl mozog, mintha a rosszallást függőleges irányú fejmozdulatokkal is ki lehetne fejezni.
*
A tudományos kutatások a férfiak nemzőképtelenségének több argumentumát taglalják. Szakterületek, kutatási objektek szerint jelennek meg cikkek a tudományos magazinok oldalain. Johann ismer minden elképzelést. A fogamzásgátló tabletták végtermékének talajvizekbe kerülésétől a női nemi hormont tartalmazó rovarirtó vegyszerek végzetes hatásán át az orvosi kontraszelekció minden létező problémájáig. Ez persze nem vigasztalja. Minthogy az a tény is elkeseríti, hogy a természetes kiválasztódás jótékony, a jövő generációjára nézve mindenképp előrébbmutató jelenségét senki nem tekinti megóvandó struktúrának. De mit motyog mindezekért éppen ő, akinek, ha már a megelőzés nem vezetett eredményre, úgy látszik, szintén nem marad más, mint a gyógyítás.
És miként lehetne itt megelőzésről beszélni, amikor ő mindig is a genetikára gyanakodott. Nem bombázhatja le saját láncolatait — bár volt, hogy felrémlett előtte ez a megoldás is. Vagy amennyiben a sejtbiológiát a geográfia útján próbálná szemléltetni: nem indíthat támadást sejtje, a Föld ellen, nem semmisítheti meg országát, a kromoszómát, nem ágyúzhatja a tartományt, a kromoszóma-töredéket, nem zárhatja körbe a várost, a gént, hogy aztán elpusztítsa a DNS-t, az ott lakó embereket. Ő békében szeretetne élni élettörténete gerincével, melyet, jól tudja, genetikai öröksége határoz meg, úgy látszik, kérlelhetetlenül. Legalább mégis van valami, ami összeköti őseivel, ha már ilyen ziláltra korlátozódott az ezúttal nem never ending (hanem feltétlen ending) történet. Ezt mondja magában. Mialatt kurzust tart a szülésre készülő nőknek. És mialatt hihetetlen részletességgel teszi mikroszkóp alá az őseitől örökölt genetikai információt, amely a körülmények által kozmetikázva egyedi tulajdonságaiban mutatkozik meg. Mint általában mindenki más esetében.
A témával és főként a megoldással kapcsolatban ekkor jut eszébe először az ikertestvére.
Meggyőződése, hogy az ember vércsoportja, melyet a 9-es számú kromoszóma q ágán, a 34-es kötés körül található gén határoz meg, döntően befolyásolja az ember viselkedésmódját. Több okból kifolyólag. A vércsoportot meghatározó gén mellett helyezkedik ugyanis az a gén, amely befolyást gyakorol a gyomorsavszintre. Továbbá, amennyiben a vércsoport és az agy kapcsoltára tekintünk, kitűnik, hogy a dopamin-béta-hidroxilál enzimet kódoló gén, mely noradrenalinná alakítja dopamint, pontosan a 9q34-en helyezkedik el — tehát a vércsoport-gén tetején ül. Így nem kevés köze van stressz, a mentális egészség, sőt a személyiségjegyek kapcsolatához.
A Japán nevű sejtben például a gének, vagyis az emberek hetven százaléka hisz a vércsoport és a személyiség kapcsolatában. Amiben természetesen ő is hisz.
Mindezek alapján ők az ikertestvérével A vércsoportúak, azaz a tudományos vizsgálat szerint földműves, értsd gazdálkodó típusúak. E pregnáns részlettől azért mosolyognia kell. De az az állítás, miszerint introveltáltak, azaz befelé fordulók lennének, kifejezetten stimmel. Véleménye azonban az is, hogy az emberi természet bonyolult rejtélye könnyen elveszhet e típuselemzésben. Kizárólagos jelentőséget így nem tulajdonít ennek, habár az introveltált típus további alcsoportjaiba azért bátran besorolja magukat. Ennek alapján Bohnsohn a „visszahúzódó-nyugodt”, ő pedig a „szorongásra hajló” kategóriába kerül, míg mindketten súrolják a „mások szükségletire érzékeny” fogalomkört.
Persze súrolni vagy nem súrolni…
A dopamin fontosságával azonban igencsak tisztában van. Hogy ugyanis azok közé az anyagok közé tartozik, melyek meghatározó szerepet játszanak a magasabb rendű gondolkodásban. Hogy mélyen az agyban termelődik, a Subtantia Nigra nevű tartományban. Hogy inkább csak a homloklebenyre van hatással, ahonnan a legtöbb elvont gondolkozással kapcsolatos funkció indul. Hogy a ritkán kokain, és a gyakorta alkohol főképp a dopamin kibocsátását serkentő tulajdonságaik miatt váltanak ki nála jutalmazó hatást. (Ó, ezt de szépen gondolta!) Hogy a dopamin természetszerűleg az ő esetében is hozzájárul a gyönyörérzethez, így szabályozni képes a testi fájdalmát. És azt is tudta, hogy a túl sok dopaminnal vigyáznia kell. Minthogy skizofréniát is kiválthat a túlzott dopamin-stimuláció.
Szóval ilyen és még más ismeretekkel fog Fia készítéséhez.
Amely kérdésben a nő erőszakosabbnak látszik, mint valaha. Előbb kíméletlenül, később empatikusabb harcmodorral (nem szúrt, csupán ütött sebekkel) próbálja rábeszélni a férfit, hogy a szokásos módszerek alapján válasszanak ki egy donort. De mi számít szokásos módszernek? Kérdezi a férfi. Kicsippenteni a néhány sejtből álló (élő) embrióból az egyiket, és azon vizsgálatokat végezni? Rákeresni a kromoszómahibára? Az emberi génállományokkal kapcsolatos jelenlegi ismeretek birtokában szelektálva a majdani embriókat? Tökéletes gyereket alkotni? Szőkét? Kék szeműt? Mintegy belelátva a jövőbe? Ilyesmikre gondolna a nő?
Szerencsére nem. A nő (akinek valójában fogalma sincsen ezekről a lehetőségekről) egy egészséges, ám vakon kiválasztott donort részesítene előnyben.
Johann-nak viszont…!
Johann-nak viszont más elképzelése van.
Néhány nap múlva telefonál, és a telefonban egy korszakalkotó, az ikrek fogantatására új ablakot nyitó tudományos kísérletsorozatra hivatkozik. Eszébe se jut elárulni szokatlan kérése valós okát, és attól kiváltképp tartózkodik, hogy a dolgot bárki más hozzátartozójával megossza.
Így kezdődik.
A steril küldemény a budapesti intézet közvetítésével néhány nap múlva rendben megérkezik Münchenbe. Ez volna a gyöngéd fogantatás? Nem pont ebben hitt valamikor. De most most van.