1
Hajoljon előre, és érintse meg a földet! — mondta a doki. — Nem fog fájni — fűzte kajánul hozzá. — Aztán belenézett a valagamba. De nem láthatott benne semmi extrát, mert tovább küldött a következő sorba.
A túróba — tojtam be —, a vérvételt nem fogom ennyivel megúszni! Mindig összecsuklom, ha vért vesznek tőlem. Az is lehet, hogy meg sem várom. Időnként elég, ha csak beleélem magam. Csuklásban verhetetlen vagyok, és kész, ezen nem lehet változtatni. De azért mantrázni kezdtem, hátha bejön, „Nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda néznem, nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda…”
— Rosszul van? — szakította félbe egy felcser. — Mire hozzá értem, kivert a víz, és elbizonytalanodott a járásom. — Semmi — feleltem —, csak egy kis szédülés. – Na, mutassa a karját — biztatott —, levesszük hamar! Hát ez gyönyörű! — lelkesedett a vénám láttán. — Most szorítsa ökölbe a kezét, a másikkal meg fogja ezt a csövet! — És már döfött is.
Nem fájt, csak olyan furán lüktetett. Mintha ki akarna törni. Sőt… teljesen elárasztani.
— Rossz…? — kérdezte volna újra, de nem vártam meg. Akkor már zuhantam.
Csak úgy rezgett alattam az ágy, ahogy feldobtam magam.
Erre riadtam fel. Egy merő csatak volt a nyakam meg a hátam, a homlokom sajgott, és valami nedves ragacs csípte, ami húzta a hajam. Kitapogattam a kapcsolót és felkattintottam. Egyből kiszúrtam a párnámon szétkenődött vért. Egészen megalvadt már. Egy csík az ágy támlájáról csordult le, azt fejelhettem le az éjjel. De ez a legkevesebb. Ahogy szétnéztem, durvább látvány várt. A szekrényben jóval nagyobb pusztítást rendeztem. Kiszórtam belőle egy rakás iratot, fényképet és levelet, mintha valami kincs után kutattam volna. Vagy mintha…
Mi a szart kerestem?
Nyilván megint elkalkuláltam magam az altatómmal…
Mindig ez van, ha nem fekszem le utána időben. Kirámolok, lerámolok, török, zúzok, vagy valami halál kínos levélre ragadtatom magam. Mint aki totál bebaszott. Aztán másnap magyarázkodhatok. Tök ciki. Ahhoz képest most egészen jól megúsztam. Leápolom a homlokomat, berámolok a szekrénybe, és annyi. Csak előbb még benyomok egy kávét, és bekapcsolom a gépet — gondoltam. Hátha kiderül közben…
Felhúztam a redőnyt, de mögötte csak a szokásos szürkeség. Valamikor munkásszálló volt, aztán szálloda lett belőle, de így is ugyanaz a döglött beton maradt. És nem úgy festett, hogy bármi reményt fűzhessek hozzá. Talán egyszer majd lelépek innen, csak ahhoz nem ártana az a kincs — álmodoztam.
Amíg a víz forrt, bevettem a reggeli gyógyszereket, és beizzítottam a számítógépet, hogy képben legyek. Na, nézzük csak! Már nyolc óra múlt, és még nem randalíroztak nácik a hírekben. Kezdetnek nem rossz. A tej sem savanyodott meg a hűtőben. Összekavartam három kanál kávéval és két kanál cukorral, hadd szóljon. Már-már egészen magamhoz tértem. Csekkolhattam, hogy áll a Nagy Farokpörgetési Verseny a Való Világban.
Szoros küzdelemről számolt be az Index. VV Hektor éppen megelőzte VV Titánt, de VV Arész is a nyomukban lihegett. Közben a villa hölgylakói papásmamásba kezdtek. A terhességen még éjszaka túlestek, hajnalban Világra jöttek a babák. VV Helénnek sajnos nem jutott pár, neki egyedül kellett vállalnia, de így is a szokott formáját hozta. Tiszta apja! — fakadt ki, mielőtt a VV Vénusz nevet adta neki.
Hiába, tudnak élni.
Persze engem sem kell félteni. Egyetlen kattintással a Facebookra váltottam. „Valahányszor bejelentkezel, gondolj arra, hogy valakinek megdobban a szíve érted!” — várt egy rózsaszín szív az oldalamon. — Azért ez mindjárt más! — villanyozódtam fel. De hiába összpontosítottam, nem éreztem semmi extra dobbanást. Úgyhogy továbbálltam. A következő levélben két maci ölelkezett. „Idővel rájössz, hogy kinek vagy pótlék, kinek vagy játék, és kinek vagy fontos” — jelezték, de erre már rájöttem. Sőt egyenesen a gyerekkoromat juttatta eszembe. Épp ilyen üzeneteket írtunk az emlékkönyvekbe. Én ugyan nem írtam, mert nagyon ronda volt az írásom, inkább rajzoltattam valamit az anyámmal. Többnyire egy üveget és egy felborult poharat rajzolt, körötte kis tócsával. Ki is színezte szépen. „Ha mindenki elhagyott, igyál két deci konyakot!” — írta alá. Úgy emlékszem, jobban örültem volna, ha ő is a Micimackóból idéz, de nem volt meg nekünk. És hát egy üveg jobban a kezére állt. Na de hagyjuk azt az időt! Lássuk, hogy milyen felkéréseket kaptam!
A régi tanítványaim hívtak játszani. Egy féltucatnyian. Pepper Panic Saga, Puzzle Charms, Pudding Pop, Bubble With Saga, Criminal Case, Pet Rescue Saga. — Mély nyomot hagytam bennük ezek szerint… Hirtelen valami rémisztő tanácstalanság tört rám.
Inkább essünk túl azon a szekrényen! — döntöttem.
2
Ha lehajolok, abból mindig baj van, az könnyen végződhet úgy, mint egy vérvétel. Biztosabbnak tűnt, ha a szekrény elé fekszem. Odahúztam a szőnyeget, és elterültem rajta. Lássuk, miből élünk…
A fényképekkel kezdtem. Az rögtön kitűnt, hogy még az előző életemben készültek. Az előző életem a hatvanas években kezdődött, kábé húsz évig tartott, és főleg az jellemezte, hogy nagyon hasonlított a mostanira. Ezért is süllyesztettem a szekrény mélyére.
A kupac tetején az anyám hevert a macskájával. 
ANYÁM POLDIVAL. Az ötvenes évek elején, amikor a nővérem apja lekapta őket, még sehol sem voltam. Anyám sokat mesélt róluk, de mire megszülettem, már sem a macskája, sem az első férje nem élt. Most mit tehettem volna, félretoltam őket. Jöhet a következő!
Azon a pontos dátum is szerepelt, 1952. január. ANYÁM SZOPTAT. Nagy kár, hogy csak a pólya látszott a nővéremből. Viszont a nővéremről meg rólam készült egy egészen meghitt felvétel, nyilván a Budapest Táncpalotában, ahol a fater dolgozott. KÉZ A KÉZBEN. Otthon nem volt fényképezőgép, és nem is merült fel soha, hogy családi portrét csináltassunk. Valahogy nem olyan család voltunk. A faterról is csak ez az egy maradt.
FATER HABLEÁNNYAL.
A Hableány Balatonszéplak legendás étterme volt, esténként vad bulikkal. 1964-től ő vezette, májustól szeptemberig. Ennek köszönhettem kamaszkorom viharos nyarait. Ott pörögtek zenés-táncos, mámoros-szerelmes filmjeim. Néhány éve látni akartam újra, de már rég lebontották. A Tátika utcára sem ismertem rá. Kivetett magából a múlt. És akkor már a fater is…
Ha rá gondolok, rögtön valami földöntúli ragyogás fog el. Elvégre a cáfolatát jelentette mindannak, amit „emberinek” szokás tartani. Az egyetlen „igaz férfiú” volt, akit ismertem. Mint akiben a harminchatok talmudi legendája testesült meg. Pokoli sorsú és angyali mosolyú. Sajnos ezen a képen sem a Hableányt, sem őt nem látni rendesen. Bár mondjuk, így jelképes…
Hiába feküdtem, mégis elfogott a rosszullét. A túróba — bosszankodtam —, nem lesz ennek így jó vége! Jobban járok, ha nem bolygatom a családi albumot. Áttérek inkább a művészetek terepére, az legalább mulatságos. És meg sem álltam a Dohány utcáig.
A HŐSNEK HŰLT HELYE. A Metró Színpadon ezzel a címmel játszottuk Tadeusz Różewicz Kartoték című darabját Mészáros Tamás rendezésében. 1972 tavaszán jelentkeztem a hirdetésükre, és fel is vettek rögtön, mert szépen szavaltam és söprögettem. Az úgy volt, hogy már vagy két órával korábban ott dekkoltam, így mire sor került a Kései siratóra, már rég beépültem. És ez még semmi. Nem kellett sok, hogy a hős főszerepét is megkapjam. Mintha ma lenne…
Az viszont tényleg a napokban történt, hogy Różewicznek is hűlt helye támadt. Talán a halálhírére kerestem elő ezt a két képet; de erre nem tennék fel két złotyt sem. Ami biztos: Olga gyanánt Schurecz Juli fekszik alattam, kétoldalt meg Fekete Laci és Tahi Jóska szobrozik, mint aggastyánok kara. Az a szőke lány pedig Kristóf Kati. — Erre jártam, és hallottam, hogy hívsz — keltett fel Olga. — Én téged? — kételkedtem. — Tizenöt éve, hogy elmentél hazulról. Nem hagytad meg a címed. — Nem volt címem. — Azt mondtad, cigarettáért mész. — Vettem is cigarettát. — Tizenöt éve nem láttalak. Mondj valamit! — Innék egy teát. — Teát, amikor én arra szomjazom, hogy számot adj egész életedről? Csalódtam benned. Disznó vagy és szélhámos! — Nincs kedvem tovább fecsegni! — intettem le, és ezzel eldőltem, majd újra elaludtam. Lényegében alvással töltöttem az egész darabot, csak időnként megzavartak közben. De azzal együtt, nagyot alakítottam ebben a szerepben. Már a próbákon is. Kedden, csütörtökön és pénteken próbáltunk, aztán hétfőn jöhetett az előadás. „Erre jártam, és hallottam, hogy hívsz” — kezdte mindig Olga. De a többi jelenetet is kívülről fújom. Csak azokhoz nincs képem.
A Metró Színpadnak köszönhettem Bass barátomat is, a társulat háziszerzőjét, aki a mentorom lett. Más kérdés, hogy nem annyira a színház kötött össze minket, mint az ábrándozás. Többek közt arról, hogy egy igazi rockkoncertet adjunk. És ennek a fele sem volt tréfa. A Metró Klubban ugyanis adott volt hozzá a felszerelés, nekünk csak zenekart kellett alapítanunk. Hogy Bass fog énekelni, és én leszek a dobos, az egy pillanatig sem volt vitás. És úgy gondoltuk, hogy ha kerítünk még két-két zenészt, a többi menni fog magától. Bass a Ganz Műszergyár vállalati gitárosait hívta, én pedig a fatertól egy bárzongoristát és a gimnáziumból egy country-hegedűst. Jobbnak láttuk, ha nem próbálunk, hanem a spontán improvizáció varázsára bízzuk az eseményt. Anélkül, hogy elapróznánk, addig nyomjuk, amíg el nem menekül az utolsó ember — döntöttünk.
Éppen a G. A. ÚR X.-BEN című Déry-regényt olvastam akkor, úgyhogy ez lett a nevünk. G. A. urat a nagyanyám zöld kalapja testesítette meg — akinek a fejére szállt, annak kellett szólóznia. Bass ezzel nyitott az elején: „G. A. úr jött el, hogy a félelmét megmutassa nektek. Évek óta készülődött rá, de egyre zsugorodott és szótlanabb lett. G. A. úrnak már nincs teste, nincs lelke, és hangja is alig maradt. Talán meg sem hallják soha. Ha üvölt, ha sikít, akkor sem. De most akkor is együtt kell üvölteni vele. Mert nincs több, mint G. A. úr testetlen teste, lelketlen lelke, nincs több, mint az artikulátlan G. A.-hang.” Ne kelljen mondanom, garantált volt a hatás… Én pedig furulyáztam és kongáztam. Közel hetven perc kellett, hogy kiürüljön a terem. Bass ettől úgy elragadtatta magát, hogy felvetette, ismételjük meg. Persze nem… De azért még szép számmal adódott alkalom, hogy hülyét csináljunk magunkból.
Azóta is jókat tudunk röhögni azon, hogy mennyire gátlástalanok voltunk, de ha mélyebben belegondolok, azért rögtön leizzadok. — Gátlástalanul dilettánsak — kell pontosítanom.
A CSALÁD HÜLYÉJE című performanszunk Bass kollázsainak a kiállítását súlyosbította, és Leroy Jenkins Trio néven követtük el. „Jaj, mama, én vagyok a család hülyéje” — hajtogatta Bass, míg én egy Jerome Cooper-lemezre doboltam. Kicsit elmosódott, de azért mély nyomot hagyott bennem ez a felvétel. Ám a 
BIRTHDAY PARTY még ennél is súlyosabb volt. A harmincadik születésnapomra rendeztük, haláltortát készítve a testemből. Bassnak a festő Dusza Tibi haverunk asszisztált. Körbetekertek gyolccsal, megpakoltak piskótával, aztán csokoládékrémet és tejszínhabot nyomtak rám, hogy elfogyaszthasson az ünneplő közönség. Miközben kedvencem, a Birthday Party szolgáltatott guszta háttérzenét.
Arra az időre esett a
MÁGIA is. Az más tészta volt, arra majdnem rámentünk. És amilyen igaz volt, épp olyan mágikus. Egy egész sorozat készült róla, furcsa, hogy ezt a két életlen képet emeltem ki. Lehet, hogy újra kellett az írógépem? „A színpad egy lerobbant albérlet — pötyögtem. Éjszaka van. Fekszünk az ágyon. Az egyikünk néma, a másiknak is csak egyetlen szó a szerepe: szeretlek. Évek telnek el. S hogy kimondod-e másnak újra, nem tudom. De most a színpadra gépelem azt az éjszakát, és a szádra a szót, hogy ki kelljen mondanod megint.” Emlékszem, egyszer arra gondoltam, hogy aMágia szövegétmajd szerepeltetni fogom minden könyvemben. Csak akkor még élt az a színésznő, akivel eljátszottam…
Életlen kép… gyerünk tovább!
Ez pedigA HÁROM NŐVÉR. Régi vágyunk volt Bass-sal és Pusztai Nyuszival, hogy a magunkévá tegyük Csehovot, és meg is adtuk a módját a Kozák téri Közösségi Házban. Kikölcsönöztük a legszebb menyegzői viseletet, és teleraktuk az asztalt a legfinomabb ételekkel. Meg italokkal. Főleg az utóbbi hatott, egyszóval alaposan bebasztunk, miközben felolvastuk a dráma legdögösebb részeit. Olga nekem jutott a végén. „A katonazene olyan vidáman, tüzesen pattog, és úgy szeretnék élni! Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk! És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, hogy miért élünk, miért szenvedünk… Csak tudnánk, hogy miért, csak tudnánk, hogy miért?!”
Hát, nem tudom… A katonaság zenéjéről viszont csupa szép emlékem van. Nem olyan, mint álmomban. Valójában kedélyesen telt a szolgálatom a szombathelyi Garasin Rudolf Laktanyában. Nap közben a parancsnokom kiképzési terveit írtam, este pedig Gödrös barátom „műtermében” dekkoltam. Ezt az elszállt képet is ott csinálta rólam.
Gödrös faszobrász volt, és ennek megfelelő feladatot kapott: százával faraghatta a BMP 1 gyalogsági harcjárművek makettjét, ágyústól. Ő látta el a berlini Fegyverbarátság 80 nemzetközi hadgyakorlat vezérkarát ajándékkal. Biztosítottak ehhez egy jól zárható helyiséget a zászlóalj épületében, amit egyből a képünkre formáltunk. Ott tartottam az írógépemet és a magnómat egy rakás kazettával, de az osztrák rádió is kitett magáért. Folyton aWalk On The Wild Side és a Boat On The River szólt, úgyhogy nekem ez jelenti a KATONAZENÉt.
Hát így.
Az utolsó fotó Reziben készült, ahol hegyi kiképzésben részesült a századom. Ott azért nem zenéltünk annyit, de Gödrösről nem maradt más képem.
3
Ideje volt már feltápászkodnom. Az mégsem járja, hogy mindig a padlón…
Felszedtem róla a fényképeket is, és becsúsztattam egy dossziéba. Oda raktam őket, ahol a lemezeimet tartom; legyenek csak kéznél. Aztán eldőltem a kanapén. Hátha alhatok még kicsit…
De hiába, egy újabb kép úszott elő az emlékeimből. A hatvanas évek közepéről, amint épp spuriztam haza az iskolából, elcsípni a Tánczenei koktélt. Akkoriban jócskán meghatározta a napjaim ábrázatát, hogy hallhattam-e egyik-másik kedvencemet a rádióban.
— Amúgy emlékszel még rájuk? — vetettem fel. — Már nem hinném — próbáltam kibújni… De tovább forszíroztam. — Na, nem kell a duma. Kezdjük a külföldiekkel! Elég lesz belőlük huszonöt… — Huszonöt? Te jó ég!
Mindig is utáltam az ilyen listákat, de azért belevágtam.
1.The Troggs: Wild Thing; 2. Cream: White Room; 3. Julie Driscoll: This Wheel’s On Fire; 4. Arthur Brown: Fire; 5. Jimi Hendrix: Hey Joe; 6. Barry Ryan: Eloise; 7. Sam The Sham And The Pharaohs: Li’l Red Riding Hood…
Idáig simán ment, szinte egy szuszra lezavartam. Persze szívesen elidőztem volna Driscoll-lal, de folytatni kellett tovább. Ott tartottam, hogy…
8.Manfred Mann: Ha! Ha! Said The Clown; 9. Herman’s Hermits: No Milk Today; 10. The Monkees: I’m A Believer; 11. Wonderland: Moscow; 12. The Animals: Don’t Let Me Be Misunderstood; 13. The Yardbirds: Stroll On; 14. Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick and Tich: Okay!; 15. Rarebird: Sympathy; 16. Led Zeppelin: Heartbreaker; 17. The Equals: Baby, Come Back!; 18. The Spencer Davis Group: I’m A Man…
És ezzel túlestem a felén. Egyedül a Baby, Come Back! lógott ki, a többieken nem fogott az idő. Azokra vevő lennék bármikor. Mindenesetre kezdtem lelassulni. Ráadásul a Beatlest és a Stonest majdnem kifelejtettem…
19.The Beatles: Come Together; 20. The Rolling Stones: Paint It Black; 21. Joe Cocker: With A Little Help From My Friend…
De azért nem szép dolog — dohogtam közben —, hogy a magyarokat hanyagolni kell! Pedig most milyen jól jönne az Illéstől a Történet M-ről, vagy az Omegától a Nem tilthatom meg! Még szerencse, hogy már csak négy maradt! Legyen a…
22.The Kinks: You Really Got Me; 23. Fleetwood Mac: Oh Well; 24. Nancy Sinatra: These Boots Are Made For Walkin’… és a 25. Sonny & Cher: Bang Bang… — nyögtem ki végül.
Hhúúú! Csak összejött… — sóhajtottam fel. — Végül is milyen szépen összekapartam! Huszonöt Best of Sixties meg én… Töltsön egy órát kedvenceimmel! Én meg addig kipihenem a fáradalmakat… — próbálkoztam még…
„De ki töltsön?” — merült fel hirtelen. És rögtön beúszott vele egy felhő. Aztán a nyomában egy másik. „És miért?”
Egy pillanatra megakasztottak ezek a kérdések, de a kilátást azért nem sötétítették el. Sőt csak ezután világosodott meg igazán…
Izgatnak még valakit ezek a régi számok? Nem izgatnak. Egy árva lelket sem. Hiszen ma mindenki a jelenben él. Honnan tudnák, hogy inkább előre kell nézni?! A jövőbe látni! Mint én…
Ennyi kellett csak, és máris feldobódtam. Gyorsan visszaültem a géphez, hogy megosszam a Facebookon a jó hírt:
„A mennyekben én leszek a legmenőbb DJ! Már van egy haláli szettem a hatvanas évekből! Megvesznek értem az angyalok!”