Marton László Távolodó

Az erkélyen kezdtem a napot, hátha magamhoz térek a friss levegőn. De nem volt friss, épp olyan nyomott volt, mint én. A tócsákból ítélve leszakadhatott az ég éjszaka. Szegény muskátlik roggyantan kornyadoztak, alighanem egy életre elment a kedvük ettől a nyártól. Leszedegettem róluk a halott leveleket, és hagytam, hogy vigye őket a maradék szél. Repüljenek innen minél messzebbre. Én már letettem a messzeségről.

A túróba — tojtam be —, a vérvételt nem fogom ennyivel megúszni! Mindig összecsuklom, ha vért vesznek tőlem. Az is lehet, hogy meg sem várom. Időnként elég, ha csak beleélem magam. Csuklásban verhetetlen vagyok, és kész, ezen nem lehet változtatni. De azért mantrázni kezdtem, hátha bejön, „Nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda néznem, nem szabad erre gondolnom, nem szabad oda…”