Hétfő délelőtt volt, amikor utoljára felmentem Vandához. A sors kegyetlen fintora, hogy Vanda már nem tartózkodott otthon, a fater nyitott ajtót. Még kegyetlenebb fintora volt a sorsnak, hogy Vanda azelőtt két héttel gyakorlatilag ott hagyott, mint a szarát a Duna-parton, amikor a Sziget fesztiválon elkapta a görcs, és én kísértem le egy üres csónakkikötőbe. Ott, a Tankcsapda-koncert előtt boldog voltam és szabad: a csajom a seggét törli előttem — senki nem állhat közénk.
Mintha mindig is csak mi ketten lettünk volna: innen nézve egyáltalán nem zavaró, hogy már egyek vagyunk. Az üstökös éjszakáján ugyanis Zed hozzám nőtt — habár szerinte én nőttem őhozzá. Karjaink — nekem a jobb, neki a bal — fonnyadt csökevényként kandikálnak a törzsünk érintkezésénél keletkezett vájatból, vállaink egyetlen csontos hústömb, hátunk bőrfodrokkal díszített, sápadt pusztaság. Koponyáink olykor összekoccannak, főleg ha túl gyorsan beszélünk, de ezt szeretik a nézők. Talán ezt a legjobban. Ha koccanást teszünk egy videóba, azt pár tucattal mindig többen nézik meg.
Hányinger. Hullámzik a szoba. Nem tud nyelni, valami van a szájában. Nyomják belé. Ég a torka. Feszít. Hirtelen éles hangok. Rémisztő hideg odabent. Imbolygó fehér alakok. Kórház? Valami bugyog. Hányinger. Szétfeszít. Fel fogok robbanni! Hányok. Kik ezek? Tartják a fejem. Hol vagyok? Mi ez a maszk? Ne tegyék rám! Nedves, csúszó fal. Zuhanás. Most nem ájulok el. Nedves minden és hideg. Üres vagyok. Teljesen üres.
A munkám időnként sivár, de talán végül is megéri. Már öt napja csinálom ezt az egészet, és ez volt az első nap, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok annyira feloldódni, hogy magamról beszéljek a kis felvevőbe. Mit is mondhatnék magamról? Nem vagyok egy érdekes figura.
A játszótéren ismerkedtem meg velük. Nem hiszek nekik. Gábor magas, hullámos hajú és folyton farmerdzsekiben van, Feri egy fejjel kisebb. Egymás mellett ülnek a padon, nem sokat beszélgetnek. Gábor néha odébb húzódik, elszív egy cigit. Labdáznak a kislánnyal, aki kábé három hónappal lehet nagyobb, mint Márk fiam. Már nem is tudom, melyiküket szólítottam meg először. Azóta néha beszélgetünk, hetente többször is egy időben érünk ki a játszóra. Semmi tervszerű, ha úgy alakul, váltunk pár szót. Más szülőkkel is szoktam, öt hónapja lakunk itt, Márkot mindig én hozom ki, az apja későig bent van az irodában.
Most nem akart törődni a központtól nem messze épült, atlétatrikós, őszülő mellszőrzetű lakótelepével, ami azt se tudja, hol van, nem érdekelte a szívtelenül összetákolt vasúti felüljáró, ahol az átmenő emberek utánakaptak az árnyékuknak, nehogy a vonatok alá kerüljön, se a Krúdy-villa mostani, dühöngő karmazsinszíne, amit a ház sírva-remegve próbált ledobni magáról minden reggel, se a viccesen apró skatulya-mozi, amibe még világosban ment be, de már bátor emberként jött ki a Róth Laci, hogy két nappal később a nádasból húzzák ki a vízirendőrök, ami belőle megmaradt, vagy a nagyképű áruház, ahol nyáron sem árazzák le az esőre zsugorodó KGST-anorákot, de főleg nem akart gondolni a nappal is izzadságszagot árasztó Csikó bárra, ahol éjfélkor a szőke szemű Udo a vécében kétezer forintért adta el Mártát az araboknak.
Amikor ismét ölükbe ültetik a szürke hétköznapok, egyre nehezebben tudják álomba ringatni. Holott estére mindig elfárad. Egyre fáradtabb valójában. Az irtózat az utóbbi időben szerencsére továbbállni látszott, most biztos valaki más mellkasát szorongatja, vélekedett, amikor észlelte a távozást, amiben már alig hitt. Nem mintha hiányolná, pontosan tudja, nem sok jóra számíthat, valami megint bekopogtat majd: szomatikus hajlamát feltehetően anyjától örökölte. Vajon Bohnsohn is rendelkezik efféle örökséggel? Utolsó találkozásukkor nem derült ki.
Újévkor mindig korán kelek, elszívom a cigit a verandán, a narancsos kávét szürcsölve, három kortyban megiszom, jobbra döntöm a fejem, mintha figyelnék valakire, szervilis mozdulat, de a hang csak belülről jön, azt mondja, mossam le vadrózsás tonikkal az arcom, tegyek fel mandulaolajas pakolást a papírvékony bőrömre és feküdjek vissza. Nem fekszem, mert akkor ez vár majd egész évben, már megterveztem a mai napot, tegnap megfőztem hozzá a lencselevest, eszünk maradék malacsültet, és este kocsonyát, jól eláztatva citromlével. Mi van még, tojássaláta a malachoz és cheesecake, finomra sikerült, mára pár szeletnyi maradt.
egyszer volt háromszor vagy ezerszer, amikor az őzkezű férfi zsebéből kiesett a kulcsa, és majdnem baj lett belőle, de szerencsére a gondviselés nagyon ott volt a résen, így problémamentesen gyakorolhatta jó kapcsolatainak elvonatkoztatásait, azon a környéken, ahol az őzkezű lakott, nemigen lakott más őzkezű férfi, csak egy isteni alakú őzkezű lány éldegélt még arrafelé, akit a tévéből ismert, mert az őzkezű lány minden hétvégén szerepelt a szerencsejáték sorsolási műsorában, mivel a lány biztos őzkezével húzta ki a véletlen nyerőszámokat, olyan szelíden és szerényen, de mégis magabiztosan szerepelt ebben az állandó műsorban, hogy jó volt nézni, mintha ott sem lett volna, de mégis ott volt az isteni alakjával, amivel számos nem őzkezű férfit is elkápráztatott...
Judith gyorsan pergő élete valamennyi eseményéről számot képes adni. Ha nem veszi lajstromba esténként az utolsó napja eseményeit, s jó analitikusként nem rendezi, értelmezi s így biztonságosan memorizálja, akkor is, hiszen megbizonyosodhat arról, hogy feljegyzések készülnek azokról a percekről, amelyeket a sajátjának is tekint. Közönnyel fogadja a megfigyelt státuszt, nem csupán azért, mert maga is megfigyelővé változott. Felügyel. Lelkükben beteg emberekre vigyáz. Abban látja a bizonyítékát, hogy a sorsa valamennyi mozzanata dokumentálódik. Afelől pedig kétsége sem marad, hogy a dokumentumokat megfelelő módon ő is értékeli, ha szüksége mutatkozik rá.
