A játszótéren ismerkedtem meg velük. Nem hiszek nekik. Gábor magas, hullámos hajú és folyton farmerdzsekiben van, Feri egy fejjel kisebb. Egymás mellett ülnek a padon, nem sokat beszélgetnek. Gábor néha odébb húzódik, elszív egy cigit. Labdáznak a kislánnyal, aki kábé három hónappal lehet nagyobb, mint Márk fiam. Már nem is tudom, melyiküket szólítottam meg először. Azóta néha beszélgetünk, hetente többször is egy időben érünk ki a játszóra. Semmi tervszerű, ha úgy alakul, váltunk pár szót. Más szülőkkel is szoktam, öt hónapja lakunk itt, Márkot mindig én hozom ki, az apja későig bent van az irodában.
Feri beszédesebb, de talán Gábor a kedvesebb. Mindig egyből észrevesz, mosolyog, köszön, Feri néha ki sem lát a fejéből. Ritka, hogy hármasban jönnek, de azért előfordul. Az egyik ilyen vasárnap után rögtön másnap épp akkor értünk Márkkal a játszótér kapujához, amikor Gábor behajtotta volna maguk után a riglit. Biztos láttátok, újabban az összes játszótér be van kerítve.
Feri vagy Gábor néha úgy ugrott elém valamelyik utcasarkon, mint két egyforma bója. Nem hasonlítanak egymásra, mégis látok rajtuk valami megfoghatatlan közös vonást.
Aznap már jó félórája beszélgettünk hármasban, amikor Feri hirtelen kibökte: — Régebben anyuka is volt. Gábor elfelhősödött tekintettel nézett rá.
Nem hittem Ferinek.
— Tudom, hogy sosem kérdezte — fordult hozzám —, de biztos megfordult a fejében, hogyhogy mindig két apuka ül itt Majával.
Gábor a tenyerébe temette a fejét.
— Na szóval Gábor Maja anyukájának élettársa volt, amíg Ludmilla el nem tűnt. Én meg a biológiai apa vagyok — folytatta Feri gyanús hevülettel.
— Eltűnt? — kérdeztem, hogy mindannyiunk figyelmét eltereljem saját hitetlenségemről. — Mégis mi lehet vele?
Maja bohókásan kacagva igyekezett a csúszdához.
— Két és fél éve nem láttuk — mondta Feri. Itt sanda pillantást vetett Gáborra, amit gyanúsításnak is lehetett érteni. Ekkor még semmi okom nem volt osztozni Feri paranoiájában, és feltételezni, hogy Gábor titokban néha skype-ol Ludmillával.
Gábor, úgy tűnt, eljátszik a gondolattal, hogy megerősítse: — Bizony, éppen két és fél éve nem láttuk —, de aztán csendben maradt.
— Nem hagyott cetlit — merengett Feri. — Reggel ő járt a legkorábban dolgozni hármunk közül, hatra a laborban kellett lennie. Ha eszébe jutott valami intéznivaló, a konyhapultra írta ki. Aznap viszont nem volt cédula a pulton, csak a nagy gurulós bőrönd tűnt el, de ezt jóval később vettük észre.
— Szóval maguk együtt laktak, így, négyesben? — csúszott ki a számon önkéntelenül. — Már elnézést, hogy ilyet kérdezek — tettem hozzá, mikor észbe kaptam.
— Semmi gond — mondta Feri. — Dehogyis. Csak ők hárman. Ludmilla, Maja meg Gabcsi. De aznap éjjel pont ott aludtam náluk. Gábor nem volt otthon. Tudja, akkoriban szabadúszó volt. Ha itthon volt Budapesten, általában délben kelt, de legtöbbször négy-öt napra vagy még hosszabb időre külföldre utazott. Én viszont fél tízre jártam az irodába, ahogy most is, tehát semmibe nem került reggel óvodába vinnem Maját. Négy sarokra laktunk egymástól. Aznap csak azért aludtam ott, mert előző este én altattam. Ludmilla azt mondta, valami buliba megy, úgyhogy munka után elhoztam Maját az oviból, játszottunk, vacsoráztunk, megfürdettem, aztán kilenc után egy mesével ágyba dugtam. Utána fogtam egy takarót, és ledőltem a kanapéra a nappaliban. Volt egy fordításom, egy darabig azon dolgoztam, aztán csak olvasgattam a laptopon. Pár óra múlva én is aludtam. Nem ébredtem fel rá, hogy Ludmilla megjött. Aztán arra sem, hogy reggel elment. Szokás szerint negyed hétre volt beállítva az ébresztő. Miután elsétáltunk Majával az oviba, dolgozni mentem, aztán pedig haza. Mármint hozzám haza. Azt, hogy a repülős bőrönd nincs a szekrény tetején, csak Gábor vette észre délután, mikor megjött külföldről.
— És Ludmilla szülei?
— Őket is meglátogatjuk havonta vagy kéthavonta. És esténként sokszor skype-olunk velünk. Ludmilla nekik se szólt.
— Szerintem mennünk kéne, Feri. — Gábor láthatólag kényelmetlenül érezte magát.
— Nem akartam vájkálni az életükben — szabadkoztam.
— Erről szó sincs — veregette meg a kezem Feri nyájasan. — Nekünk is jót tesz, ha olykor kiönthetjük a szívünket. Mindig is mondani szoktam, a több kommunikáció jóformán mindennek használ.
Feri őszinte fejtegetése szürreális hasonlóságot mutatott valami életmód-rovatból kiszökött humbuggal. A fejem csóváltam.
— Lassan én is indulok — mondtam, aggódva Gábor lelkiállapota miatt.
Maja és Márk a mászóka körül futkározott.
Majdnem egy hétig nem láttam őket. Egyik délben Gábor a kis közért előtt cigizett. Feri és Maja nem volt ott. Nem hoztam volna szóba az Feritől hallottakat, és lefogadtam volna, hogy Gábor sem említi a dolgot.
— Na mit szóltál a múltkori kis műsorhoz? — kérdezte gunyorosan, és kifújta a füstöt. — Kell a lelkének a dráma. Marad a gyerek, míg játszik — tette hozzá a sarkon álló zöld furgonba rakodó postásokat szemlélve.
Párszor láttam, amint Maját fotózta. Ilyenkor egész megelevenedett, törökülésben, az objektívvel együtt közelítve-hajladozva itta be a látvány minden apró részletét. Máskor sem tűnt tartózkodónak, de a fényképezőgéppel a szeme előtt végképp elemében volt. Most lakonikus, ernyedt pózban ácsorgott kint az esőn.
— Hívást várok — mondta magyarázatképp.
— Remélem, nem hozott kényelmetlen helyzetbe Feri.
— Á, semmi gond. Megszoktam.
Kedves mosolya meggyőzött róla, hogy tényleg nem feszélyezi, amit tudok róluk.
— Ferinek nincs családja, ezért más a hozzáállása — közölte sommásan. — Ráadásul egyke.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
— Neked hány tesód van? — néztem Gáborra. Meglepetten észleltem, hogy szívesen beletúrnék a hajába. — Ti is veszprémiek vagytok? — kérdeztem, mikor orrom alá dugta a iPhone-ját, amelyen hat összedugott fej és derűsen vigyorgó arc látszott. Apa, anya, Gábor, két kisebb testvére, egy fiú és egy lány látszott a képen, amelyen megismertem a Lovassy Gimnázium környékét. Maja Gábor nyakában ült.
Márk bárányhimlős lett, úgyhogy két hétig szinte ki sem dugtuk az orrunkat. A harmadik héten hétfő délután öt óra körül csöngettek. Már azt hittem, a férjem felejtette itthon a kulcsát, de egy kérdőívező volt. Azt mondta, Bakonyi Norbinak hívjak, és már volt bárányhimlős, úgyhogy beengedtem. Szimpatikus egyetemista srác, az önkormányzat számára vett fel alapvető adatokat, hányan lakunk egy háztartásban, nagyjából mennyi az egy főre jutó havi jövedelem, ilyenek. Húsz-huszonöt perc alatt végeztünk, már épp kiitta a teáját, amikor eszembe jutott Feri, Gábor és Maja.
— Ne haragudjon, Norbi, nem akarok indiszkrét lenni, de járt annál a két fiatal apukánál is, akik anyuka nélkül nevelnek egy kislányt?
Elég volt rám néznie, máris tudtam a választ. Nevek nélkül mesélte el az esetet, de a leírása alapján rögtön tudtam, hogy Feri nyitott ajtót, és a kérdőív felénél ért haza Gábor. (Gábor nyilván nem is töltötte volna ki a kérdőívet, gondoltam magamban.) Norbi először arra gondolt, biztos meleg párral áll szemben, de aztán valamiből kiderült, hogy nem erről van szó. Az adatokból látta, hogy hárman élnek egy fedél alatt, két felnőtt, egy gyerek, eddig semmi kirívó, a nemekre pedig nem kérdez rá a nyomtatvány. Gábor hazaérkezésével azonban egyértelmű lett, hogy nincs anyuka, vagy ha van is, nem ott lakik, és ez szöget ütött Norbi fejébe. Faggatózni viszont nem akart, így aztán nem derült ki, mi áll a dolog hátterében.
— Úgy megörültem, amikor szóba hozta — mosolygott rám, miközben kikísértem. — Azt hittem, már sosem tudom meg, mi a megfejtés.
Sietősen elmeséltem neki, amit a fiúktól hallottam Ludmilláról, aztán vette a cipőjét, és már ment is.
Miután Márkot újra közösségbe engedte a gyerekorvos, Gábor is lelépett. Jó darabig nem volt furcsa, hogy csak Ferit és Maját látom a játszótéren, csak egy hónap múlva elegyedtünk szóba, és akkor mondta el Feri, már csak ketten laknak. Nem aggódott Gáborért, azt mondta, biztos nem esett baja, csak unja a banánt, és úgy döntött, elköltözik.
— Örültem volna, ha szól, vagy hagy egy cetlit, mert így olyan, mintha megismétlődne a Ludmilla távozása utáni eseménysor. Majának azt mondtam, egyéves munkát kapott, egy fúrótorony mindennapjait fotózza. Jobb nem jutott eszembe — fintorgott. — Nem akarom, hogy úgy érezze, egyre kevesebb felnőtt marad körülötte, és attól rettegjen, hogy mindig mindenki el fogja hagyni.
Csak sokkal később, a következő tél vége felé került a kezembe egy Nők Lapja, ahol megpillantottam Gábor nevét. Egy árvákról szóló fotósorozat volt, és mellette interjú. Amióta elutazott Budapestről, Gábor a képek tanulsága szerint országról országra járt, és árvaházakban meg nevelőszülőknél fényképezett. Minden fotón egy kislány volt, néha kicsit idősebbek, mint Maja, néha vele egykorúak, egyedül ücsörögtek a szobában, az ablakra függesztett szemmel. A sorozat címe az volt: Anyám szemében. Milyen furán állt neki, hogy Ludmillát megkeresse, gondoltam magamban. A riporter saját családjáról kérdezgette Gábort, aki mondta, hogy rendezett körülmények között nőtt fel Veszprémben, most is gyakran telefonál haza, skype-on is tartják a kapcsolatot édesanyjával. Maja nem került szóba az interjúban.
Kiraktam a képeket a konyhában a falra, de aztán pár hét múlva levettem őket, mert Márk azt mondta, szomorúak. Néha, ha túl sok kaja marad hétvége után, hétfőn leviszek egy pakkot Ferinek és Majának a játszótérre. Összemosolygunk, a gyerekek bicikliznek. Azt mondja, Ludmilláról még mindig semmi hír.
Megjelent a Műút 2014048-as számában