Csábító a gondolat, hogy az emberi kultúrában feltűnt megannyi elvarázsolt erdő és misztikus rengeteg valójában egy és ugyanaz a tér. Dante ugyanabba a „sötétlő erdőbe” érkezett, ahol Piroska a farkassal kergetőzött, ahol Robin Hood és vidám haramiái megfeszített íjjal várták a következő nottinghami mézsörszállítmányt, és ahol csak idő kérdése, hogy egy korhadó kabin pincéjében óvatlan kempingezők felolvassanak a Necronomiconból. Bár ritkán jutnak tovább egy-egy jól behatárolt műfaj motívumkészleténél és csekély a valószínűsége, hogy a vérszomjas hillbillyk mellett Dante Alighieri is felbukkanjon, az olyan művek, mint a Ház az erdő mélyén virtigli metahorrorja vagy az Egyszer volt, hol nem volt… a Maine állambeli rengeteg sűrűjében eldugott kisvárosának mese-szappanoperája épp ezt a gondolatot fűzik tovább. Legyen szó mesehősöket halmozó tévésorozatról, ravasz zsánerjátékről vagy épp Robert Holdstock mitikus fantasy-folyamáról, ezekben a művekben a varázserdő afféle kreatív petricsésze, szabadon feltölthető tartály, amelyben a legváltozatosabb kulturális hagyományokból összehordott vándormotívumok léphetnek reakcióba egymással.