Hegedűs Ágota prózái a legutóbbi Műútból
Hazafelé monoton teker, felvált a leggyorsabb fokozatra, ott kattog kicsit a váltó, meg Pier agya is, megölöm őket, hiszen úgyis meghalok, dehogy halok meg.
Misi csak addig kellett, amíg tejelt. Míg húzta a multinál az igát, a menő háeressel lehetett dicsekedni, bár az oviban csak egyszer látták, este hatkor még fogta az asztal szélét, és a szeme sarkából leste, ki mer fölállni előbb, mert a főnök strigulázta. Misi egy kedd délután fél négykor fölállt, és elment a fia elé az oviba. A gyerek a mászóka tetejéről vette észre, fülig szaladó szájjal, hangosan vijjogva érkezett az udvar túlfeléről, széttárt karokkal, apucikámat ordítva. Misi szorítást érzett mellkas tájon, és érzékenységét tekintve azt gondolta, hogy simán infarktusa van, ezért többé nem mert a gyerek elé menni.
Gromit kijön a hűtőkamrából, két kiló marhaszegy a vállán, ebből főz ma estére láthatatlan vendégeinek. A cédulán csak annyi áll, marha tizenegy főre. Tizenegy marha. De miért ment el Dolores? Semmit nem mondott, csak összepakolt egyik este, mondjuk ki, tegnap, és elment. Mondjuk csak ki, nyolc éve voltak már együtt. Doloresszel Portugáliában ismerkedett össze, a nő ment vele mindenhová, mindenhol berendezkedett, már minden megvolt, lakás, kocsik, csak a gyerek nem.
lila medúzákat vet a víz a partra.
ez a hír. de én tudom, hogy a hableányok
ruhái ezek, a lila is jelez, holnap én is lilába
öltözöm és kivetem magam.
Újévkor mindig korán kelek, elszívom a cigit a verandán, a narancsos kávét szürcsölve, három kortyban megiszom, jobbra döntöm a fejem, mintha figyelnék valakire, szervilis mozdulat, de a hang csak belülről jön, azt mondja, mossam le vadrózsás tonikkal az arcom, tegyek fel mandulaolajas pakolást a papírvékony bőrömre és feküdjek vissza. Nem fekszem, mert akkor ez vár majd egész évben, már megterveztem a mai napot, tegnap megfőztem hozzá a lencselevest, eszünk maradék malacsültet, és este kocsonyát, jól eláztatva citromlével. Mi van még, tojássaláta a malachoz és cheesecake, finomra sikerült, mára pár szeletnyi maradt.
Menjek má’ el anyámba. De előbb
borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek
mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le.
Fegya szippant egyet a hajnali sötétből. Megigazítja a hátizsákot, furcsa a vállán a pakk. Beletúr a csomagba, kihalász egy sapkát, megszámolja a pénzét, összehúzza a kabátját, aztán nekivág a vasútnak. Az első kereszteződésnél elbizonytalanodik, itt nem körforgalom volt. Most akkor merre van a vasút. Elindul jobbra. Két sarok után visszafordul, valahogy nem emlékszik. Megint egy ismeretlen kereszteződésbe ér. Szembe épp jön egy kapucnis biciklis, elé áll, álljon már meg, mondja meg merre menjen.
Brioni szögre akasztja a biciklijét. Mostantól gyalog jár, ez a hónap már fagyos, és szembefúj, hiába a meleg pulóver, kabát, sál. Péntek délután narancssárga ételeket készít, annyit, hogy hétvégén se kelljen főznie. Sárgaborsó, sütőtökleves, narancslekváros süti, sárgabarackos töltött csirkemell. Hogy a vidámság itt maradjon, ne szálljon el, mint a szeretők. A szeretők nem narancsszínűek, hanem illanó szürkék. Miután elhagyják Brionit. (Akkor kell lefényképezned, mikor összeütöm a lisztes tenyerem, füstgomoly lesz belőle.)
azt mondja, ott lenni valakivel, aki élete végén semmi másra, csak megnyugvásra vár, arra, hogy fogd a kezét, simítsd a ráncait, nedvesítsd be a törölközőt és tedd a homlokára, aztán ne beszélj, csak legyél ott, figyeld, hogyan lélegzik, veszi az utolsót, akkor megkönnyebbülsz. Azt mondja, nem, nem úgy, hogy hálaistennek, hogy így, hanem hogy hálaistennek, hogy így.
Azt meséli, hogy örökbe fogadni egy gyereket, miután tizenöt éve próbálkoztak, nem megkönnyebbülés, hanem félelem, félelem attól, hogy az anya meggondolja magát, vagy előkerül az apa, hogy határidővel kelni, feküdni nem jó, nem lehet felhőtlenül örülni a kiságy derűjének, várni, hogy a gyámügy pecsétje végre csattanjon, és akkor még mindig ott a félelem, egyszer meg kell mondani a gyereknek, hogy ki is ő.