(Áfra János: Glaukóma. Kalligram, 20212) Nem igazán jellemző a hazai viszonyokra, hogy egy fiatal költő debütáló kötetét közel tíz esztendő múltával újra kiadják, bár szívesen vettem ezt magától értetődőnek, mert az első kiadás is gyakran megfordult a kezemben az évek…
Patám megcsúszik, szarvamnál fogva
ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött
kamionból elővegyenek, és a fejemre olvassák,
hogy a múltban élni marhaság.
Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már,
mint földi életünkben átszakítható
célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek
nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra.
Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva
megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan.
Most nem akart törődni a központtól nem messze épült, atlétatrikós, őszülő mellszőrzetű lakótelepével, ami azt se tudja, hol van, nem érdekelte a szívtelenül összetákolt vasúti felüljáró, ahol az átmenő emberek utánakaptak az árnyékuknak, nehogy a vonatok alá kerüljön, se a Krúdy-villa mostani, dühöngő karmazsinszíne, amit a ház sírva-remegve próbált ledobni magáról minden reggel, se a viccesen apró skatulya-mozi, amibe még világosban ment be, de már bátor emberként jött ki a Róth Laci, hogy két nappal később a nádasból húzzák ki a vízirendőrök, ami belőle megmaradt, vagy a nagyképű áruház, ahol nyáron sem árazzák le az esőre zsugorodó KGST-anorákot, de főleg nem akart gondolni a nappal is izzadságszagot árasztó Csikó bárra, ahol éjfélkor a szőke szemű Udo a vécében kétezer forintért adta el Mártát az araboknak.