egyszer volt háromszor vagy ezerszer, amikor az őzkezű férfi zsebéből kiesett a kulcsa, és majdnem baj lett belőle, de szerencsére a gondviselés nagyon ott volt a résen, így problémamentesen gyakorolhatta jó kapcsolatainak elvonatkoztatásait, azon a környéken, ahol az őzkezű lakott, nemigen lakott más őzkezű férfi, csak egy isteni alakú őzkezű lány éldegélt még arrafelé, akit a tévéből ismert, mert az őzkezű lány minden hétvégén szerepelt a szerencsejáték sorsolási műsorában, mivel a lány biztos őzkezével húzta ki a véletlen nyerőszámokat, olyan szelíden és szerényen, de mégis magabiztosan szerepelt ebben az állandó műsorban, hogy jó volt nézni, mintha ott sem lett volna, de mégis ott volt az isteni alakjával, amivel számos nem őzkezű férfit is elkápráztatott, komoly felnőttjáték, amelybe aktív humort vittek a készítők, hogy a nézők sikítottak a gyönyörtől, ami jótékony hatással volt az egészségre, mint egy antideprensszáns dobta fel az emberi lelkeket, akik soha sem nyertek ezeken a sorsolásokon, de mégis boldogok voltak, hogy ott lehettek, és a következő hét sorsolásában reménykedtek, hogy majd rájuk is sor kerül, hogy majd az ő számaik lesznek egyszer a bizos befutók, meg ilyesmik, hogy az őzkezű lány majd az ő számukat találja meg őzkezével, és akkor tovább tart majd a nyár, és nem öregszenek olyan gyorsan, ahogy ez már lenni szokott, gondolta az őzkezű férfi, mert szórakoztatta ez a gondolatjáték a mákról, s minden alkalmat megragadott, hogy az őzkezű lánnyal összefusson, de nem voltak ilyen alkalmak, vagy ha akadtak is, ő azt mindig elszalajtotta, elnézte az időpontot, tévedésből egy másik sarki kávézóba ment, rossz kijáratnál várakozott, mert akkor az őzkezű lány éppen egy alig használt kijárati ajtón keresztül hagyta el a stúdió épületét, vagy amikor virágcsokrot küldött a lánynak, akkor azt a küldönc a közjegyző asszonynak adta át, aki bár nem értette az egészet, de nagyon örült a szép és illatos virágoknak meg a virágok között elhelyezett elegáns kártyának, amelyre a következőket írták: SZERETETTEL KÜLDI EGY TITKOS IMÁDÓJA, és a közjegyző asszony azóta is hevülten keresi ezt a névtelen imádót, és minden alkalmasnak tűnő férfit megpróbál beazonosítani, hogy hátha-hátha, és romantikus képzelgései az átvirrasztott, magányos éjszakákon egyre jobban felforrósodnak, de minden hiába, mert az őzkezű férfi nem neki küldte ezt a vallomáskát, hanem az őzkezű lánynak, aki sajnálatos módon semmit sem tudott az egészről, mert mindig mellétrafált a férfi, akinek szándékai olyan valósak és tiszták voltak, hogy a patyolat egy lepukkant csehónak tűnt az őzkezű férfi szándékai mellett, aki kesztyűs, őzkesztyűs kézzel bánt volna az isteni testű őzkezű lánnyal, mert a férfi a legnagyobb egyszerűséggel azt érezte, hogy egymásnak teremtődtek, mint a vaj és a málnalekvár, vagy mint az utas és a holdvilág, esetleg a taviani fivérek, vagy mint a méh és a méhpempő, hogy mást ne mondjak, hogy el ne ijesszük a kedves olvasót, hogy pontot tegyünk a múltra, hogy felültetováljuk a régi, elavult, ma már semmit se mondó, elmosódott tetoválásokat, hogy újra felmérhessük a terepet, hogy egy csónakban evezhessünk, ha tenger vagy valami nagyobb, balaton méretű tó van a környezetünkben, bár ez is nélkülözhető, meg átváltható a nagyszerű világában, egy másfajta, izgatóbb hiányra, olyan mozgatórugókra, fogaskerekekre, ideákra, amelyekből könnyedén kiszűrhetőek a tévutak, hogy a világosra rátaláljunk, és rácsodálkozzunk önnön őzkezünkre, a kezdetek kezdetére, a differenciált végelméletek körforgásaira, hogy soha se színleljünk, vagy csak annyira, amennyire ez még belefér abba a képtelen résbe, ahová az elhasznált, ócska és kiszuperált holmikat próbálja dugdosni az ember bénultan, félkómásan, a rémálmaiból felriadva, összeáll majd az összeomló kép, amikor az őzkezű férfi a maga módján továbbküldi az üzenetet, mert nem meri visszafogni az üzenetbe rejtett gondolatok fénymagyarázatát, káprázatellenes emlékezetkihagyásait, ahogy az élet is rákapott a maga gyanítható módján az étkezés céljából bizonyos állatok kilövéseire, hogy vadászgatunk-vadászgatunk, meg a bankvilág is olyan súlyos hely lett, mivel a pénz evolúciója gyakorlatilag kinőtte a lóversenyek világát, mert az emberek inkább a röhej felé fordulnak buzgón, és ez a mindennapok hercehurcájának kiváltása miatti képtelenségekből fakadhat, gondolgatja az őzkezű férfi, és magán érzi a röhej hatását, de nem annyira szereti, mert közben rendszer nélküli rendszerekről ábrándozik, hogy lépésről lépésre aktuális legyen a talajhoz való viszonya, mert nem szeretné túlkombinálni önmagát, az egyszemélyes valóságdarabját, amiben az őzkezével játszik és felkavarja maga körül a galambszagú levegőt, formátlanítja a formát, görcsteleníti a görcsöt, és vesszőfutásban is elég jól szerepel, és flegmán zsebrevágja őzkezét a furcsa kulcsa után matatva, ahol régen egy állatkert volt, most egy állatok nélküli, elhanyagolt kert maradt, mert az állatok közben szépen kihaltak, mert a kihalás is jól tud menni itt, a földön, meg valamerre idegenben, elsősorban komoly ellenfelek vannak, akik aztán odabasznak, és ilyenkor az őzkezű férfi keményen érzi, hogy lehetetlenség őt lecserélni egy másik őzkezűre, mert nincs olyan, vagy hogy is mondjam, bár ezt mindenki érti, nem kellene túlmagyarázni, mert egy van ebből, ámbár szociálisan kettő kéne, hogy idegileg jobban bírja, mert az őzkéz sem olyan könnyű, pláne ha az előítéletes világ szemszögéből nézzük ezt a tüköröngólt, ezt a pilátusi feszengést, hogy járatlan, nem kitaposott utakon jár, halad az őzkezű férfi, aki plátói vonzalmat érez az őzkezű lány iránt, aki ugye egy biztos kezű őzkezű, a sorsolási játékok isteni alakú femininje, akár egy bazsarózsa vagy egy dacos vízesés, meg olyan érzékeny a végtelenhez képest, mint egy űrben hányódó palack, amely tele van mindenféle titkos üzenettel, még ha ezen üzenetek félig sem olyan titkosak, mint amilyennek gondolnánk őket, csak éppen annyira, amennyire az őzkezűekhez illik, mert azért az őzkezeket valamelyest csak be kell komponálni, még mielőtt világunk darabjaira hullana szét, mert még ez is előfordulhat, mikor annyira illékony minden, hogy a folyékony könnyen párolog, hogy a szilárd meg virtuálisnak néz ki, és lehet, hogy az őzkezű férfi is egy matrica, de ha nem az, akkor biztos visszaszívom, mert nem szeretnék hülyeségeket beszélni, ha már itt tartunk és nem másfele, hogy hagyjuk szemlélődni a fiatalokat, meg a hirtelen megöregedett dúsgazdag pénzembereket, akik szintén őzkezekre gyúrnak, meg az örök ifjúságra éppen, olyan titkokban tapogatóznak, mint földi halandók, hogy ki sem látszanak belőle, és magabiztosan azt képzelik, hogy sity-sutty és máris megvan a titok nyitja, vagy a pénzükért megveszik, mert ehhez vannak hozzászokva, mivel a pénz az istenük, de ez egyenlőre még nem így működik, gondoltuk egyszerre az őzkezű férfivel, csak hát én picit hamarabb, és bár tényleg ugyanabban a minutumban nem mondtuk ki, hogy jó volt ezt az egybeesést így élvezni, mert van, ami meg így működik, de ezt csak zárójelben tenném hozzá, mivel nagyon sikamlós ez az őzkezű-téma, meg az örök fiatalság se kutya, bár vannak ennél sokkal abszurdabb, röhejesebb helyzetek, ahogy össze-vissza beszélnek az emberek, meg hablatyolnak, meg füstölögve irigykednek, önzősködnek, néha meg sültbolondok, amire jól rímelne a vakondok, de ez hullára nem vicces persze, meg az őzkezű faszinak semmi köze ezekhez, mert az tuti más téma és egyáltalán nem tartozik egyetlen egy dilidokihoz sem, mert az őzkéz inkább inkaszámtan, és ez egy más biologiai készség, ha jól megismerjük a kultúránkat, meg a más világok kulturáját, akkor biztos beljebb leszünk árnyaltabban, a nemek viszonylatában vizsgálva meg úgyis bonyolultabb minden, de még az is átlátható, ha át akarjuk látni, ha meg nem, fogjuk fel, mint egy tündérmesét, az őzkezű fazon talán belefér, ha az őzkeze beleér, mert szerintem van jogunk a tündérmesékhez is, hisz hivatásszerűen műveli a szelídséget, s ez nagy dolog a mi kultúránkban, meg ebben az erőszakos világban, ha már ennyit forgolódunk, majd a sírban talán nem kell már ott a homályban, ahogy a szóbeszéd mondja, ahogy az üres szavakat se lehet felpumpálni, még őzkézzel sem, bár ezt biztosan nem tudom, csak a fenébe gondolom, űzött vadak lettünk, és az őzkezű meg akar nekünk, és nem csak magának, hanem a nagy német költőóriásnak is, mert az őzkezűek ilyenek, gyökeresen reformálják meg a gyökereket, olyan vigasztaló eszközeik vannak, mint egy kiköpött tenyerestalpas nalaja, okos megoldások a keserű kenyérhez, az esti tábortűzek szőkecsavaros zene feketéje, a fanyar feslések kiüresedése közbeni dogmák, meg a háttérközlékeny új direktivák vákuma, olyan hajnali denirósan számlát fizetve, amikor kiderül, hogy az őzkezű férfi maga tervezte az őzkezét, hogy saját dizájn, de vele született és nem plasztikázott, meg egyebek, a génjeiben van kódolva, majdnem mint az usanka, persze az egy téli holmi, ami jól jöhet az alaszkai hidegben, de a fura kulcsa már más eset, az egy égből pottyant másolhatatlan tárgyköltemény, egy pulóvert kötőgető nő agyában lehetnek ilyen hozzá fogható versek, ahogy kötés közben a combjait nyitja, zárja…
Megjelent a Műút 2014047-es számában