Újévkor mindig korán kelek, elszívom a cigit a verandán, a narancsos kávét szürcsölve, három kortyban megiszom, jobbra döntöm a fejem, mintha figyelnék valakire, szervilis mozdulat, de a hang csak belülről jön, azt mondja, mossam le vadrózsás tonikkal az arcom, tegyek fel mandulaolajas pakolást a papírvékony bőrömre és feküdjek vissza. Nem fekszem, mert akkor ez vár majd egész évben, már megterveztem a mai napot, tegnap megfőztem hozzá a lencselevest, eszünk maradék malacsültet, és este kocsonyát, jól eláztatva citromlével. Mi van még, tojássaláta a malachoz és cheesecake, finomra sikerült, mára pár szeletnyi maradt.
Mindenki alszik még, a reggeli zuhanyban jön a torony ötlete. Jobbra-balra ágyaztam, zörögni fogok a konyhában, ne ébredjenek. Nem is jön senki elő, imádkozom, hogy még maradjanak is ott, ahol vannnak. Négy-öt óra kellene. Ezzel álmodtam három napja, a fánktoronnyal, telve a karácsonyi hókiflivel, bejglivel, zserbóval, csak sorba állítottam, a táncrendbe sorolva. Nekiállok, de előbb a konyhapultról a tegnapi buli jut az eszembe, úristen, úristen. Csak műanyag pohárból szolgálok fel ezentúl, vagy mindenki üvegből iszik. Konyhacunami lábujjhegyen, körbehallgatok, csönd. Tök jó, akkor most indul. Először a fánk tésztáját, nem könnyű, az égetett tésztákat csak pár éve tudom, sok selejttel a margón. Beteszem sülni a halmocskákat, nézem kintről, karácsonykor kiégett a sütő lámpája, ezért nem látom a fánkokat, előkeresem a bicajos fejlámpát, és bevilágítok vele. Alakul.
Jöhet a krém, hirtelen felindulásból a narancsos mellett döntök, facsarok narancslét, dörzsölök héjreszeléket, és narancslikőrt, meg aromát is hozzá, a kandírozott narancsdarabka talán most nem, aztán mégis visszahozom a kamrából, díszítek majd vele. Először a karamella, az tartja majd össze a fánkokat, és csak ekkor villan be, hogy a toronyhoz kell egy kúp is, a legjobb lenne fémből, teflonosból, mert arról könnyen lejön a folyatott cukor. Ilyen eszköz nemhogy nekem, hanem egyáltalán nincs a konyhák világában. Keresek kartont a csomagolópapírok közt, melyiket lehet óriáskúppá csavarni, próbálom hajlítani, akkor megérzem a karamella keserűségét.
Narancsszedés közben nem kell keserűségeken gondolkodni. Egyáltalán: gondolkodni. Mindegyik narancsfa könnyedén megmászható, a felsőbb ágak kényelmes karszékeket formálnak, onnan mindig elérni egy napsárga gömböt, meghámozom, szeletekre bontom, az ölemben sorakoznak, megeszem, a magokat épp úgy pöckölöm el, mint a meggymagokat. A narancsfa olyan hely, ahol új lesz a nézőpontom, helicopter view, föntről minden más. Mást látsz, mást látok, mást nézel, én is. Mást olvasok bele, mást hallasz ki. Azért ne játssz rá. A magok rossz tanácsadók.
A hely viszont pazar. Még ha senki sem lát, akkor is. Elefántcsonttorony. A hely maga a szabadság. A szabadság jó. Inkább jó, mint sem. Egyedüllét. De az sem rossz. Inkább jó, mint sem.
A narancsokat egyesével teszem be a kosárba, amit felakasztottam egy tőlem nem messze lévő lefűrészelt csonkra. Szépen kitöltik a kosarat, nem szabad dobálni őket, árt a húsuknak. Egy kosárnyi narancs szedése nekem több óra. Tovább vagyok a fán, mint kellene. De ki mondja meg, hogy mennyi idő alatt lesz tele a kosár?
Odaégett. Sebaj, a fánknak is kell még egy kis idő, gyorsan újraindítom a cukros masszát, közben készek a puffancsok, kikapom őket, csodaszépek, kedvem támad kóstolni. Előbb azonban befejezem az új karamellát, és vízfürdőbe teszem a mosogatóba. Felkapok egy fánkot, bemártva a forró masszába, elszámoltam, még nem hűlt ki, a tésztáról lefolyó cukormáz ráolvad a kezemre, elégetve a hüvelyk-, a mutató- és középső ujjat. Ledobom a tésztát, a bőrre égett mázat folyó víz alá dugom, sikítok halkan, nem figyelek a vízfürdőben a lábasra, a második adag karamella is tönkremegy a belefröcsögő hideg víztől.
Új év, új tervek, türelem és kitartás, ilyenekre gondolok a harmadik adag keverésekor. Ujjak lekezelve, bekötve, fáj, a nyers hús lüktet, még mindig mindenki alszik, olvasztás közben feltekerem a kúpot, rögzítem tűzőgéppel, szép nagy kúp, belefér vagy tizenhat fánk. Csinálok még egyet a díszítésnek, befóliázom kívülről. Nyomózsákkal töltöm a tésztákat a narancsos krémmel, elnehezülnek. Épp jók.
Mártok, és a fejre állított kúp csücskébe dugok egyet, mártom a következőt, gyakorlottan dolgozom, mikor kész, megy a verandára hűlni, összeállni. Közben a maradék cukormázat a másik kúpra kezdem körbefolyatni, mikor megdermed, fejjel lefelé állítva belülről kibányászom a papírkúpot, sok kis darabban tépkedem ki, de a cukorsüveg egyben marad. Csipke, szexi csipke a fánkokra. Olvasztott csokit gondolok a narancsízhez, behozom a tornyot, erről most kívülről kell leemelni a kúpot, zökkenőmentesen megy, a hármas számú karamella összetartja a fánkokat. Rá a csipkesüveget, már majdnem kész, jöhet a folyatott csoki, és az egész torony mehet vissza a verandára.
Nincs idő. Pedig narancsot nem lehet hajszolva szedni. Nem is hozom magammal ide a napi hajszámat, nem hozok dühöt, ideget, gyűlöletet. Nem kapkodok, az idő hiába kiabál velem minden reggel, hogy siessek élni, egyedül a narancs érése szabja meg az időt. Mert ide akkor kell jönni. Mert folyton virágzik a fa, nyáron bódítóan sok virággal. Mikor a sok esőtől bőrlevélbe borul, és susognak a fülembe, zöld szaguk kúszik az orromba, akkor kell idejönni, itt lenni, amíg csak lehet. Egyébként csak kapkodás minden, rontások sorozata. Nagyon sokat kell narancsfán lenni ahhoz, hogy utána máshol, más dolgokban ott legyen a tűrés.
Bepakolok a mosogatóba, helyre mindent a konyhában, a kézfejemmel simítom a hajam a homlokból, jöhet még egy narancsos kávé, és utána akár fel is ébredhetnek a többiek. Idő van.