Két sün

Most nem akart törődni a központtól nem messze épült, atlétatrikós, őszülő mellszőrzetű lakótelepével, ami azt se tudja, hol van, nem érdekelte a szívtelenül összetákolt vasúti felüljáró, ahol az átmenő emberek utánakaptak az árnyékuknak, nehogy a vonatok alá kerüljön, se a Krúdy-villa mostani, dühöngő karmazsinszíne, amit a ház sírva-remegve próbált ledobni magáról minden reggel, se a viccesen apró skatulya-mozi, amibe még világosban ment be, de már bátor emberként jött ki a Róth Laci, hogy két nappal később a nádasból húzzák ki a vízirendőrök, ami belőle megmaradt, vagy a nagyképű áruház, ahol nyáron sem árazzák le az esőre zsugorodó KGST-anorákot, de főleg nem akart gondolni a nappal is izzadságszagot árasztó Csikó bárra, ahol éjfélkor a szőke szemű Udo a vécében kétezer forintért adta el Mártát az araboknak.

A reggelnek abban a percében, amikor senki nem nézett oda, Siófok úgy gondolta, hogy egy egészen kicsikét elengedheti magát. Csak egy rövid időre. Végül is július első napja van, és ez a nyár már ilyen lett, amilyen. Most nem akart törődni a központtól nem messze épült, atlétatrikós, őszülő mellszőrzetű lakótelepével, ami azt se tudja, hol van, nem érdekelte a szívtelenül összetákolt vasúti felüljáró, ahol az átmenő emberek utánakaptak az árnyékuknak, nehogy a vonatok alá kerüljön, se a Krúdy-villa mostani, dühöngő karmazsinszíne, amit a ház sírva-remegve próbált ledobni magáról minden reggel, se a viccesen apró skatulya-mozi, amibe még világosban ment be, de már bátor emberként jött ki a Róth Laci, hogy két nappal később a nádasból húzzák ki a vízirendőrök, ami belőle megmaradt, vagy a nagyképű áruház, ahol nyáron sem árazzák le az esőre zsugorodó KGST-anorákot, de főleg nem akart gondolni a nappal is izzadságszagot árasztó Csikó bárra, ahol éjfélkor a szőke szemű Udo a vécében kétezer forintért adta el Mártát az araboknak. Felszaladt inkább a Víztoronyba, és elnézett a Sió-csatornán túlra, egészen Széplakig. Azt a részt nem kellett szégyellnie, és még az övé, gondolta, de leintette magát. Két tizenkét éves fiút látott kerekezni a Mikszáth utcában, mindjárt összetalálkoznak.

*

A rigókat szerettem legjobban, ahogy a kerítések túloldalán sokszólamúan hadartak a sövények fedezékéből, és emberi füllel alig követhetően szervezték az életet. Rájuk figyeltem, nem vettem rögtön észre, ahogy Miklós mellém ért. A feketerigó szerintem legalább olyan szókinccsel rendelkezik, mint a delfin, néha nem ártana érteni és megfontolni, amiről olyan izgatottan fújja az énekét. A bicikli vadonatúj volt, szikrázó smaragdzöld, a kormánya vagányul kifordítva, fogantyúkkal előre állt, és lehetett vele kontrázni, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy már nem gyerekméret, mint az enyém. Miklós se nagyobb, se erősebb nem volt nálam, ugyanaz a szikár, csíkszerű fiú, és már három éve az itteni legjobb barátom. De ha felbukkan, az ember lábizmai mindig összerándulnak. Az erőszaktól, amit tudtán kívül sugároz.

— Béküljünk ki — vigyorgott rám. Tíz óra volt, most még kellemes meleg. Nemrég keltem, apám szerint bűn elpocsékolni alvással a szünidőt, de ilyen napokon dél felé már úgyis minden jó dolog kimerül, a tornacipőnk a sárgás földrögöktől elkoszolódik, a hajunk telimegy porral, ami a szánk szélére is odaszárad, sötét ráncok lesznek tőle a könyökhajlatban, fekete csíkok a trikó nyakán, de strandra csak a nyaralók mennek, a puhány, elégedett gyerekek. Én is csak a nyarakat töltöm a nagyszüleim házában. Nekem kincs a Balaton, de Miklós őslakó, szerinte a strandolás: szégyen. Mi nem megyünk. Üresek az utcák, dolgunk van.

— Béküljünk — mondtam, és intettem neki, hogy forduljunk vissza. Nem akartam vesztegetni az időt, ilyen bicikli nélkül akár most rögtön haza is utazhatnék. Világos, hogy mit kell csinálni. Hétvége volt, a szüleim is itt voltak. Két kézzel belöktem a vörös, kovácsoltvas kaput. Miklós hátsó kerékkel surrogva megfarolt a talajon, várta, hogy előre menjek. Begurultam a kertbe. A magas, öreg fenyők miatt itt mindig van árnyék, a házunk méltóságos, régi ház, tágas, hűvös verandával és padlásterasszal, nem pedig vacak nyaraló.

Kiszáradt a szám, ez rossz, izgulni fogok, pedig egy perc alatt fog eldőlni minden, és nem szabad elhibázni. Anyu nedves cigarettával a kezében jött elő a konyhából, megállt az angyalvesszőbokor mellett. A bokor még nyáron is csaknem kopasz volt, mert arra öntjük a mosogatóvizet.

— Csak beugrottunk inni — mondtam, a szemem sarkából rásandítva, vajon mennyire lepődik meg Miklós biciklijén. Az erőltetett nemtörődömség gyanús is lehetett volna, de szerencsére nem rám figyelt. Meg sem várta Miklós elkésett köszönését, visszament és kihozott két poharat a párás szódásüveggel, és csendben, háttal felénk, letette a kerti asztalra. Félrefordította a fejét, és egy pillanatig úgy maradt. Nem szerette Miklóst. Álltunk, a biciklik jól láthatóan a ház hosszanti falának támasztva, a poharak ráizzadtak a kezünkre, és nem tudtuk eldönteni, hogy készülünk-e valamire. A nagy csendre apám is megjelent a rövid konyhalépcsőn.

— Hé, lassan igyátok — mondta. Nem voltunk kimelegedve. Miklós letette a poharát, arrébb lépett, kérdőn nézett rám. Spricceltem még egy adag szódát. Álltam. Apám nem szólt. Nem lehetett tovább várni.

— Bicajozni megyünk — mondtam olyan halálra szánt arccal, mint a zsoké, akinek beteg lóval kell indulni a most kezdődő versenyen.
— Azt látom — mondta apám Miklósra pillantva, és bement.
— Akkor megyünk — mondtam a nyitott konyhaajtónak.

A Sió Áruház sportosztályán mindössze három méteren sorakoztak a szorosan egymás mellé állított kerékpárok. Anyám indulás előtt kirúzsozta magát, fülére pattintotta a piros klipszeket, amiket se én, se apám nem tudtunk soha megunni, mert anyu ilyenkor megváltozott, és mi voltunk mellette a férfiak. Apám csak egy galléros teniszpólót húzott a farmer fölé, kocsival jöttünk. A zöld bicikli ott állt a Csepelek, Fecskék és a mindenhová betolakodó Kempingek között.

Csak egy volt belőle, és apám már kereste is az eladót, biztosan azért, gondoltam, hogy megkérdezze, mikor lehet jönni érte, de már hallottam a saját hangomat, hogy inkább most vegyük meg, kocsival vagyunk, minek elmenni és visszajönni, elviszik, mondtam, megrémülve a szüleim ünnepélyes nyugalmától. Utána mi volt az áruházban? Nem emlékszem. Később fel-alá járkáltam a kertben, míg apám ellenőrizte, meg vannak-e húzva a csavarok, nem fog-e leesni a lánc. Nem engedte, hogy kifordítsam a kormányt, miért kell mindent azonnal elbarmolni, morogta, majd a sarkon kifordítom, gondoltam.

— Egyelőre csak itt, az utcában próbáld ki — mondta apám — majd délután elmentek.

Izgultam, hogy Miklós is túl legyen az ebéden, mire lefékezek a kapujuk előtt. Már várt. Anyu azt mondta, hogy csak a Piroska csárdához ne menjetek. Miklós nem szól semmit, tehát odamegyünk. Kettőkor nyitottak, addig a miénk, volt még idő. Már a vasúti átjárónál jártunk, Miklós hirtelen megállt. Előhúztam a zoknimból és megmutattam neki a két szál cigarettát.

Add ide, eltöröd, mondta. Tekertünk tovább a gyorsforgalmi út mellett, elszédített a szél, a kocsik zaja, másfél méterrel előttem Miklós meztelen hátán ugráltak a vékony izmok, ahogy tekert, és mind a ketten zöld biciklin — kiabálni kellett, itt már lehetett.

A Piroska csárda egymagában állt a Zamárdi felé vezető gyorsforgalmi út mentén, kedélytelenül, megvetően, mert nem tartozott igazán semmihez. Elkülönült a tájtól, akár a benzinkutak, a parkolójában csak a német turistabuszok jöttek-mentek. Aki csak az útról látta, gyorsan elfelejtette — nem az a hely, amire rámutatnak az autóból. Pedig volt légkondicionálás, igazi kemence, és messzi földről szerződtetett szakács. Mégis ahogy az ember közeledett, meg kellett győznie magát, hogy maga a csárda áll ott, nem csak az előérzete.

Ebben a napszakban a tökéletes senkiföldje volt, a sürgető, provokáló unalom otthona, csak a száguldó autókból lehetett idelátni, és az nem számított. A nádtetős főépület oldalához lapos, betongerendákkal, kátránypapírral fedett, csúf raktárépületet toldottak, a tetejére fel lehetett mászni. Ott szívtuk a cigit, vártam, hogy Miklós megmondja végre, mi lesz a következő feladat. Nem mindig mondta meg. Nem volt túl beszédes. Sokszor naphosszat csak dünnyögte azokat a furcsa kubai mozgalmi dalokat, amiket valami nyári táborban tanult. Néha az apjáról mondott valami nagyon rosszat, aki állítólag festőművész volt, de én egyetlen képét sem láttam, talán mert nem lakott velük. Miklósnak voltak idősebb barátai is, akikkel soha nem találkoztam, de akik már voltak részegek és voltak nővel, egyik-másik állítólag már börtönben is ült, és mind eljártak a Csikó bárba. Megígérte, hogy elvisz közéjük, ha jól teljesítem a feladatokat. Néha nekem kellett kitalálni, mi legyen az. Ha elég veszélyesnek tűnt, rábólintott, hogy csináljam. Máskor csak úgy nekem esett, földre tepert, és leszorított, hogy meddig bírom. Sokáig bírtam. Miklós nem volt kegyetlen vagy ilyesmi, csak az arca. Ha már nagyon vörösödött a fejem, elengedett. Most elég, mondta és elfordult, nem válaszolt semmire, de ez nem tartott sokáig, mert ilyenkor megsértődtem, és kiröhögött, aztán már együtt nevettünk valamin. Meséltem neki az új iskoláról Kaposváron, ahová járok, hogy nevessünk azon is, de ezt nem szerette hallgatni, azt mondta, úrigyerek vagyok. Városi hal. Hát Siófok is város! De az más, mondta, te nem érted.

Az édesanyjával nagyon szépen beszélt. Elég szegények voltak, nem tudom, miből lett a bicikli. Az anyja egyedül keresett rá és a nővérére, a nagyszülei pedig maguktól nem osztottak meg velük semmit. Ha Zsuzsika kért egy fej hagymát főzéshez, vagy néhány tojást, mert épp elfelejtett venni, odaadták, de felírták egy füzetbe.

Miklós azt mondta, hogy másnap gyújtsak fel valamit. Ezen gondolkoztam, mikor már visszafelé tartottunk, és majdnem elütöttem a sünt. Szinte sokkos állapotban iparkodott az úton, de miután Miklós elsuhant előtte, valamiért megtorpant, majdnem átestem rajta, kiáltva kaptam félre a kormányt. Miklós azt hitte, megöltem, mert a süni úgy maradt, mintha gipszbe öntötték volna, még csak nem is gömbölyödött össze. Miklós elfehéredve meredt rám, a szemei helyén két vörös lyukkal.

— Téged. Téged kéne a teherautó alá lökni, te szemét. Te szemét állat. Mit ártott neked? — mondta olyan halkan, tagoltan, kis szüneteket tartva, mintha másvalaki mondaná, az arckifejezésével teljesen ellentétes, nyugodt hangon.

— Dehát nem… hiszen él. Nem látod? Nem mentem rá — mondtam. Most már nagyon meg voltam rémülve.

— Szemét állat, városi úrigyerek — úgy beszélt, mint egy távoli hangszóró, mintha a semminek sorolna fel valamit. Faképnél hagyott az út közepén. A sün eközben újra nekilódult, ezúttal már megfontoltabban szedve az apró lábait, néhány másodperc múlva már le is gurult a padkáról, és vidáman röffenve eltűnt a gazos fűben. Az ég megtelt meredeken épülő felhőkkel a Balaton felől, olyan lett, mintha egy hegységet lógatnának a fejem fölé. Megmarkoltam a kormányt, sírással küzdve tapostam a pedálra, olyan erősen, hogy lecsúszott róla a lábam, a jobb bokámat véresre horzsolta az olajos lánckerék. Egy sün. Egy sün, de nem lett semmi baja.

Kimerülten hazatoltam a biciklit, letámasztottam a garázsban a Zsiguli mellé, és felmentem a külső lépcsőn a padlásra. A kis, kerek tetőablakon át lestem az utcát, amíg az eső kopogni nem kezdett a cserepeken.

Másnap persze nem mentem át hozzá, ő se jött. És azután harmadnap sem. A ringlószilva a kerti zuhany betontálcájába potyogott, a kukacok nem tudtak kimászni, slaggal kellett rendet tenni, mert a talpamon behordtam a gusztustalan ragacsot a házba. Aztán a következő napon, kora délután megláttam Miklóst az udvarról, ahogy lehajtott fejjel köröz előttünk a biciklijével, mintha elejtett volna valamit, és most azt keresné.

— Be kéne vinni a varrógépet nagymamához, meghozták — mondta, továbbra is az aszfaltot vizsgálgatva, amikor végre rászántam magam, hogy kimenjek a kapuhoz.
— Meghozták? Akkor átmenjek? — kérdeztem.
— Tudsz jönni? — Ez hülye.

A nagymamája, Ilus néni, erősen bandzsa volt, egész nap fuldoklott a gyanakvástól, bulldográncokkal a szája körül kutatta a bizonyítékokat. Birsalmasajttal kínált, és összeszűkült szemmel figyelte, ahogy eszem, közben úgy álltak az ajkai, mintha trombitafúvókára tapadtak volna, nehogy valaki az ő szájából vegye el a falatot. Egyik kezét végig a konyhaasztalon tartotta, a kendőbe bugyolált birsalmasajt maradékát sáncolta el vele. Megkérdeztük, hogy hova kerüljön a varrógép. Becipeltük, minden lépésnél sziszegve, mert folyton belerúgtunk a sípcsontunkkal az öntöttvas hajtópedálba. Ilus néni görgött, pattogott, zuhogott közben körülöttünk, mint egy zsíros tekegolyó, nehezen tűrte, hogy idegen van a házban. Tudtam, hogy utálja azt is, ha Miklós megy át az ő részükről, az elfalazott konyhaajtón túlról.

— Miklóskám, adok pénzt, egyetek egy fagyit — mondta síri hangon, amikor végeztünk. Egy tízforintos csillogott a tenyere redőiben, nyilván előre odakészítette. Mentegetőzni akartam, de Miklós nem vette el. Zsíroskenyeret kértünk, ha már itt voltunk, sok fokhagymával, mint mindig. Ilus néni csörömpölve pakolta a fémtálcára a csonkig köszörült késeket, azt hittem, rosszul látok, amikor az egyik kést hirtelen visszakapta a tálcáról, és gyors kereszteket húzott vele a már megszegett kenyérre. A fokhagymafejeket a kulcsra zárt kredenc mélyéről vette elő, végig takarva a testével az egész műveletet, ekkor feltűnt a semmiből a galambősz nagyapa, és dallamos, alig hallható hangon azt kérdezte, ehet-e velünk. Fiatalkorában hosszútávfutó volt, a házban mindenütt ott csillogtak a trófeái, és még mindig viselte az arcán a magányos futások boldog átszellemültségét. Nem tudtam levenni róla szemem. Fényből és szénszálakból szőtt, nem is evilágian szép, valószínűtlenül magas férfi, egy arkangyal hologramja, az ember meg akarná érinteni, hogy valóságos-e. Pedig nagyon is az volt, vérfagyasztó szelídségében néha rejtélyes okokból hatalmas pofonokat kevert le Miklósnak (anélkül, hogy a törékenyen rendíthetetlen mosolya akárcsak megrezzent volna, miáltal úgy tűnt az egész, mintha nem is történt volna meg).

Leültünk tehát hármasban a teraszon, beszélgetni ilyen körülmények között természetesen nem lehetett. Némán, a nagyapa meghatározta ritmusban falatoztunk. A nagyapa két harapás között magasra tartotta a fejét, és lehunyt szemmel megfürdette az arcát a végtelen időben. Nem voltak szokásai, sem szükségletei, és egy fenőszíjon kívül nem volt semmilyen fellelhető használati tárgya a házban. Ettünk. Alattunk, a kínosan rendezett kiskertben kardpengékként dörzsölődtek egymáshoz a liliom levelei. A terasz hátsó falának magánkívül nekikóválygott a szél, és ájultan, erejét vesztve csúszott  le rajta. A legyek olyan bénultan ültek az asztallap távolabbi szélén, ahogy a kígyó szemébe néző kismadár: a túlvilág kapuja tárva-nyitva állt. Mielőtt az apró fokhagymagerezdek jéggé hűltek volna a számban, a nagyapa, mint az áldozati füstoszlop, csendben felemelkedett, megköszönte a társaságot, s ahogy jött, eloszlott a ház síkjai között.

Aztán Miklós megkérdezte, hogy mi lesz a tűzzel.

A húszméteres téglakémény a Gomba ABC mögött, a személyzeti bejáratánál magasodott. Az épületet, amihez tartozott, rég lebontották, de a kémény maradt, gonoszan, hívogatón, hogy valaki egyszer majd felmásszon rá, és eltörje a gerincét. A vaslétráját elővigyázatosságból felnőtt embernyi magasságban elfűrészelték, de két egymásra rakott zöldségesládáról el lehetett érni az alsó, rozsdaragyás fokokat. Kipróbáltuk, nem beszéltünk róla többet. Ráérünk, ha igazi tétje lesz.

Most újra itt álltunk. Otthon hagytuk a bicikliket, jobban bíztunk a futásban. A kéménytest és a bolt fala között volt elég hely, oda jó sok hullámpapírt lehetett begyömöszölni, és az ABC körül nem volt nehéz összeszedni a megfelelő mennyiséget. Az arra járók azt hitték, valami ellenszolgáltatás fejében segítünk a boltbeli dolgozóknak, senki sem szólt ránk.

Nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan lángra kap, de főleg nem számoltunk ennyi füsttel. Az égő gyufát én tartottam oda, de ez mindegy volt akkor már. A papírhalom olyan süvítéssel-huhogással égett, mint a közeledő gyorsvonat, a kiáltások nagyon távolinak tűntek, aztán egyszer csak láttuk, ahogy rohan felénk fehér köpenyben a szemüveges, hórihorgas boltvezető. A karunknál fogva rántott el a tűztől és vágott a falhoz, de még akkor is bámultuk a lángokat. Már bevittek minket a raktárhelyiségbe, mire kiértek a tűzoltók.

— Te a Meggyesi Zsuzsi fia vagy, ugye? — nézett a szemébe Miklósnak, de nem kérdés volt ez. A bolt erre a napra bezárt, a bámészkodók elmentek, a csemegepultos és a pénztáros hölgy áttörhetetlen sorfalat képeztek az ajtónyílásban a boltvezető mellett, a tűzoltók még odakint voltak, pakolták el a felszerelést.

— Nem tudtam, hogy meg akarja gyújtani — motyogta a Meggyesi Zsuzsi Fia. Túl voltunk a pofonokon, vége volt, közrefogtak minket, de nem törődtem vele, se a győzelmemet, se a vereségünket nem lehetett meg nem történtté tenni. A boltvezető kezében nagy, fehér füzet, a Tűzvédelmi Napló, és meglepő gördülékenységgel kezdte fennhangon fogalmazni a Jegyzőkönyvet. Fagyosan, de türelmesen kérdezett. Oda se figyeltem, hadd beszéljen Miklós, ha akar. Majd a végén úgyis megmondják, mi lesz velem. Ez az én ügyem, Miklós végre nem tartozott hozzám.

Zajt hallottam az ajtó felől. A két néni félreállt, és Miklós anyja lépett be az egyik tűzoltóval. Vastag szemüveget hordott, jókora műanyagkerettel, és télen-nyáron gyapjúszoknyát, sötétbarnát vagy kéket. A többi ruhadarabját meg se tudtam jegyezni, mert mindig hangos-vidáman köszönt előre, még nekem is, az arcát nézte az ember, ragyogóan mosolygott válogatás nélkül mindenkire. Most nem akartam ránézni, magától is rájön majd, hogy meghaltam.

Egyetlen ablak volt a fejük fölött, kerek és épp akkora, mint nálunk a padláson, gondoltam, és bámultam a lavórnyi égdarabot, ami ha festve volna, se lehetne kevésbé valóságos, mert én nem fogok már kimenni innen, nem tudom elképzelni, hogy felülök még egyszer arra a biciklire, az a bicikli már ott döglik meg a garázsban, kár, gondoltam, de nem bánkódtam rajta igazán.

— Még nem írtam be, hogy GYÚJTOGATÁS, ez magán múlik, hogy írjak-e helyette VÉLETLEN BALESETet, de akkor most mind a két gyereket vigye haza, aztán holnap jöjjön be hozzám, és mondja meg, mire jutott velük, Zsuzsika. Az a szerencséjük, de a magáé is, meg ennek a másiknak a szüleié, hogy nincsenek még tizennégy — mondta a boltvezető.

Otthon senki nem tudott meg semmit. A következő nyáron leginkább horgászni jártunk Miklóssal. Halat ritkán fogtunk, mármint például pontyot vagy süllőt, mert az úszózással fogott kis keszegek nem számítottak halnak, de teljesen lekötött minket az előkék, a csepp és rombusz alakú ólmok, rugós önetetők, szakállas horgok szakértői önérzetet adó világa. Kukoricát, csontkukacot és a közeli horgászboltban kapható vékony, sötétvörös földigilisztát használtunk, mert a kertben kiásott vakosabb, halvány példányok nem bizonyultak jó csalinak. Esténként komolyan és szertartásosan telepedtünk a többi horgász közé, hetekig nem is mozdultunk a környékről, az ánizsos kukorica illata a kezünk bőrébe ette magát. Aztán egyik napról a másikra felhagytunk az egésszel.

Egyszer bebicikliztünk a Bazársorig, és a maradék zsebpénzünkből vettünk két „valódi csontnyelű vadászkést”. Ez volt melléjük írva a kirakatban. Ócska bóvli volt mind a kettő, de arra jók, hogy pár lépés távolságból beleállítsuk őket a fatörzsekbe. Nemsokára egész tűrhetően ment a célbadobás, és úgy tűnt, ezzel vége, eltelik valahogy baj nélkül a nyár, a kéményt is lebontották még az év elején, kijött a statikus a bolthoz, és életveszélyesnek nyilvánította.

A fizetős strand előtti elhagyott építkezésen kisebb hegynyi sóderhalmot fedeztünk fel. Annyira össze volt már tömörödve a sok esőtől, hogy azt gondoltuk, biciklivel is le lehet jönni rajta. Nem lehetett, viszont a kavicsok között öklömnyi agyagdarabot találtunk, és békepipákat gyúrtunk belőle. Kiégettük a sütőben, nádszálat szúrtunk bele, és kibelezett Csongor szivarokból származó dohánnyal tömtük meg. Természetesen a Piroska csárdánál békepipáztunk, és amikor már annyira szédelegtünk a telibe szívott füsttől, hogy a raktár tetejéről is alig bírtunk lejönni, maradtunk aznap délelőttre a késdobálásnál.

Egy szokatlanul kiöltözött, idősebb fiú, azaz már csaknem férfi állt meg a közelben, és minket nézett. Miklós odament hozzá, kiderült, hogy ismeri. Mi több, ez a valaki egy azok közül, akikkel ez idő szerint én még nem találkozhattam, lévén a „feladatok” sora, amivel ezt kiérdemelhettem volna, abbamaradt a tavaly nyári tűzgyújtással. Imrének hívták, bemutatkoztunk, miután engem is odaintettek. A kezében egy összecsukott esernyőt szorongatott. A Miklósnak tartott ízes élménybeszámolójából annyit sikerült kihámozni, hogy előző este részegen egy lánynál aludt, akivel kapcsolatban csak arra emlékszik, hogy Ági, és alul vörös, és hogy ez az ernyő ezé az Ágié lenne, akit ő az éjjel jól megszögelt, szóval hát, nézett rám, megbaszott, és most visszavinné az ernyőt, mert ismételne, de nem tudja, Ági hol lakik, mert a címét elfelejtette elkérni. Kicsit sántított a történet, mert ugye Imre csak jött valahonnan, legfeljebb még mindig részeg, és most nem talál vissza, máskülönben miért bolyongana esernyővel a verőfényes vasárnapi délelőttben. De nem mertem belebeszélni, erre nem is lett volna lehetőség, mert másra terelődött a szó. Imre érdeklődéssel nézegette a „valódi csontnyelű vadászkéseinket”, mondván, hogy kedvére volna, ha csatlakozhatna hozzánk.

Egy darabig dobáltunk, Imrének hol sikerült a hegyével „érkeztetni” a kést, vagyis beleállítani a fába, hol nem, viszonylag hamar rá is unt, és azt ajánlotta, hogy tegyük egy kicsit izgalmasabbá a dolgot. Az úton egy Rába kamion száguldott el, rövid, prüszkölő hangot hagyva maga után, erősnek látszott, mint egy ősgyík, hosszan néztem utána, nem nagyon érdekelt már ez az Imre. Amikor visszafordultam, egyformán mosolyogtak. Nem tetszett.

— Állj oda — mutatta Miklós. Ebben benne volt a rendes, megszokott gúny, de ahogy nézett, abban inkább az Ilus néni primitív ravaszkodását láttam. Amúgy sem volt kedvem Imre előtt produkálni magam, de ez az ismerős pillantás a maradék önuralmat is kikergette belőlem.

— Állj oda te — mondtam ingerülten, de ennek nem volt semmi értelme, nem így mennek a dolgok. Miklós nem noszogatott, de nem is vette le rólam a szemét.

A nyárfa barázdált kérge jó sok helyen lepattogzott a késektől, nem sajnáltuk, az egész környék tele volt ilyen nyárfával, nem szépek, a törzsük túl hamar ágazik el, a levele ragacsos, a termése, mint a vatta, májustól már mindent befúj vele a szél. Ha a kerítések alján hosszú sávban összegyűlt, hát meggyújtottuk — leégett egy pillanat alatt, nem volt benne élvezet. A nyárfa nem sok mindenre jó. Most elé kell állni, hogy körbedobáljanak.

Miklóst nem bántam volna: ha látja, hogy meg merem csinálni, óvatos lenne és abbahagyná hamar, azzal letudnánk a soros bátorságpróbát, de hogy az egésznek, sőt az egész eddigieknek egy ilyen Imre és — gyanakodtam most már — a hasonszőrűek „barátsága” lenne a jutalma, abból inkább nem kértem. Én nem ilyennek képzeltem az imréket, ilyen hegyes cipőjű, szűk bársonyzakós, kábító, kölniszagú gúnárnak. Az én imréimnek, úgy sejtettem, borostás, hallgatag, fenyegető alakoknak kell lenniük, akik odaköpnek a rendőr csizmája elé, és épp hogy csak megtűrnek, viszont miattuk nem mer kikezdeni velem senki.

Most sem történt semmi különös, Imre vigyorogva megindult felém, Miklós a másik oldalról lépett oda. Mielőtt kicsavarták a kezem, vaktában felkaptam egy kéregdarabot, és Imre felé hajítottam, a szája sarkát találta el. Miklós gyorsan hanyatt lökött, megmarkolta mindkét csuklóm, és a felkarjaimra térdelt.

— Disznó paraszt, hülye paraszt — hajtogattam, amíg föld nem került a számba. Imre a cipői közé szorította a fejem, leguggolt, és az orromba dugta a kés hegyét, kihúzta, és az arcomba törölte.

— Inkább te vagy disznó, nem? Majd nézd meg magad — állt fel. — Na, én megyek. Jó lenne, ha előkerülne az Ági. — Menet közben többször lelassított, és a nadrágja élét porolgatta.

— Megyek én is. Jössz? — kérdezte tőlem Miklós undorodva. Felállította a fűből a biciklijét, és rám se nézve elrobogott.

A raktár tetején körbefutó betonszegély alig rejtette el a fejemet, ahogy lefeküdtem a kátránypapírra. Az utat nem láttam így, csak a fák koronája, és a távolabbi, lompos árpamező látszott a vonal fölött. Próbáltam összeszedni magam, víz nem volt, hogy megmosakodjak, ki kellett találni, hogy ilyen összemázolt, földes-mocskos arccal hogy menjek haza. Hanyatt fordultam. Az ég fakulni kezdett, és mint egy szélenincs, kibontott papírzsebkendő, libegve ereszkedett az arcomra. Elaludtam.

A barlang falairól visszaverődő csöpögés hangja kellemetlenül szurkálta a fülem, de ezt hamar megszoktam. A denevér szakaszos sípolása rosszabb volt, hol messziről, hol a fejem mellett tépte, szaggatta a hűvös, párás levegőt. Jó nagy lehetett a barlang, a hangokból próbáltam megállapítani, mekkora. Majdnem vaksötét volt, látni nem láttam, ő se látott, persze a kis radarja érzékelte, hogy itt vagyok. Kétségbeesett szárnycsapásokkal próbált elzavarni, féltünk egymástól. Leültem, és igyekeztem nem mozogni, hogy békén hagyjon, amikor hirtelen jéghideg lett a fenekem, ahol a kőpadlóhoz ért. Valaki feljajdult a közelben, hangosan, dühösen. Úgy megmerevedtem, hogy ha hozzám érnek, eltörök.

— Maradj nyugton, akkor elmegy! Nem bírom hallgatni a visítását — mondta a hang a sötétből. Felnőtthang volt, fáradt, elcsigázott. Elmúlt az ijedtségem. Megkérdeztem, hogy kicsodának tetszik lenni, és mi a baj.

— A szakács vagyok, odafönt dolgozom a csárdában. Illetve dolgoztam. Hornicz Orfeusznak hívnak.
— Ne már.
— Miért? Ez is csak egy név, nem? Engem bezártak. Illetve idehoztak, és nem találok ki, sötét van. És te?
— Nem tudom — mondtam —, én csak elaludtam, és itt ébredtem fel. Előtte kicsit elintéztek.
— Ez már így van — mondta Hornicz Orfeusz —, elintézik az embert, utána meg idehozzák. Jobban mondva bezárják. Illetve megbüntetik. A feleségem miatt van. Itt dolgozott ő is, zöldségaprító volt, legszebb nő a konyhán. Mint egy néger gátfutó, olyan lábakkal, még magasabb is volt nálam. Meghalt. A zellert pucolta, amikor bejött a gömbvillám. Az olyankor jön, ha bent túl meleg van, kint meg alacsony a légnyomás. Te még nem láttál szerintem. Illetve látni én se láttam, csak mondták, hogy az volt. Gömbvillám.
— Gömbvillám.
— Az.
— És?
— Hát, közel volt hozzá az üst, abba belecsapott vagy mit csinált, Erika meg csak összecsuklott. És rögtön kómába esett. Élt, de semmi. A szeme nyitva maradt, de olyan üres volt, mint ez a barlang. Kiment benne a biztosíték. Három hét múlva a főorvos azt mondta, hogy Hornicz úr, sajnos a feleségét le kell vennünk a gépről, nem fog felébredni, és ez így nagyon drága. Az Erika eltévedt valahol a csövekben, amikre kötötték, és nem tud visszajönni, értsem meg. Onnantól kezdtem el lopkodni a konyhán, halat, húst, kacsát, sajtot, mindent, és hordtam be a főorvos úrnak, hogy csak még egy napot hagyják az Erikát. Aztán értem jöttek.
— Kik?
— Megsúgjam? Megsúgom, jó? — Hornicz úr kúszni kezdett a sötétben. Hallottam, ahogy a ruhája súrlódik a kövön, aztán a súrlódó neszből valami kemény percegés lett, kitinlábak topogtak gyorsan felém, és mikor egész közel értek, száraz, zörgő hangon azt mondta Hornicz úr, hogy majd megsúgja később, most inkább menjek vele, keressük meg Erikát, és az egyik csápja rácsavarodott a cipőmre.

Mikor felriadtam, éjszaka volt már, az autók lámpái egyenletesen festették a fákra a fényes csíkokat. Az autók viszik, vontatják a hangjukat maguk után, mint az uszályt, megmutatni, tetszik-e, de jön a következő, és kitörli. Amúgy csend volt. Ha valami felhallatszott az időközben életre kelt csárdából, azt is rögtön felkapta a szél. Nincs értelme jól bánni a dolgokkal. Bármikor feltűnhet egy Imre, hogy szórakoztassa magát, aztán elmegy, de ott marad a viszolygás attól, ami jó volt addig. Miklós szégyellte, hogy szégyelli, hogy ilyen az Imre, aki ennyire megijed, ha van egy kis ideje, és van egy ilyen vasárnap, amikor nincs dolga, mert nem tudja, hogy hol lakik az Ági, akit igazából szerintem csak futólag ismer. És azért vette magához az ernyőt, mert az apja nem engedte, hogy elvigye a motort. Hogy mégis legyen nála valami, ha becsönget, különben csak egy imre. Miklós pedig ideengedte, és most már nincs titok.

Óvatosan másztam lefelé, észrevehetnek. A tehetetlenség, amivel megtelt a hasam, nehéz gömb, de nem tudni, mi van benne. Toltam a biciklit, nem volt rajta lámpa, ezt most nem is bántam, a mellékutcákon óvakodtam hazafelé. Az egyik kertben kis társaság grillezett, vagy mit csinált, egymást túlharsogva nevettek, így szokás. A házuk teraszán égő lámpa szerencsére nem világított el az útig. Felhevült arcokat láttam menet közben, tényleg sütöttek valami húst, éreztem az illatát, meg kellett állni a kerítés előtt. Egy magas, nagyon kövér férfi ugrabugrált a sercegő parázs körül, a többiek ittak és németül beszéltek hozzá, mind jó hangosan és egyszerre. A férfi láthatóan élvezte a figyelmet, izzadt, fontoskodott, nem kímélte magát. A tűz megvilágította a füstbe tévedt bogarakat. Én láthatatlan voltam.

A házunk csendes volt, a kertből hallani lehetett a tücsköket. Ültek a kürtőikben a föld alatt, gyereki, gyereki, fűrészelték a hímek, mértpontén, mértpontén, hangzott a hölgyszakaszból. Nem unták, én sem untam. Megráztam a fejem, be kéne menni.

A kapu előtt, az árokban valami hevert. Egy gömbölyded, hengerszerű csomag, a teteje világos, az alja sötétebb. Lehajoltam. Egy sün. A hátán feküdt. Mielőtt kimúlt, talán még be akarta vonszolni magát a kocsibejáró alatti csatornába, de már nem sikerült neki. Sérülés nem látszott a fején vagy a hasán, a négy viccesen csenevész lába is megvolt – mint egy félig felfújt, tüskés gumikesztyű. Csak ott volt, mozdulatlanul, idegenül, a vigyorgó szájban látszottak a kicsi, tűhegyes fogak. Kivettem a kulcsot a postaláda mögötti résből, és lassan kinyitottam a nehéz kapuszárnyat. Csendben végigtoltam a biciklit a kerti úton, úgy tűnt, mindenki alszik. A garázsajtó nyitva. Villanyt gyújtottam, letámasztottam a biciklit a helyére.

Az ásó ott volt a sarokban, a gereblye és a lombseprű közé bedugva. Megfogtam a nyelét, és vigyázva kiemeltem. Nem volt telihold, de tiszta volt az ég, csillogott az ásó, apám mindig lekaparta róla földet. Kivittem az árokhoz. A sün felett rátámaszkodtam, mintha máris elfáradtam volna. El kéne ásni, reggel meg ne lássák. Miklós lefeküdt már, vagy tévét néz, nem tudom, hány óra. Holnap megint úgy csinál, mintha ő nem csinált volna semmit, és meg fogja kérdezni, mi történt. Semmi.

Magasra emeltem az ásót, két kézzel, egész az arcomig, és belevágtam a sünbe. Csak egy fáradt, puffanó hangot adott, mintha sose élt volna. Sötét eperszemek váltak le az ásó éléről. Végig odanéztem, döfködtem egyre erősebben, amíg csak rá lehetett ismerni. Nem éreztem az ásó súlyát, se a sajátomat, azt akartam, hogy ne az Imrére kelljen gondolni, és csak jártak a karjaim gépiesen. Végül a sün már nem volt többé sün, olyan lett, mint egy mocskos, összegyűrt mosogatórongy, de se annak, se döglött sünnek nem volt elég valódi. El lehetne vinni Hornicz Orfeusz úrnak, jutott eszembe valamiért.

Miklóssal másnap elég korán összetalálkoztam, őt is vásárolni küldték. Előttem állt a sorban, rövidnadrágban, megfésülködve, a pólója betűrve a nadrágjába, lassan vége volt a nyárnak. Meglátott, kicsit tétovázott, aztán odajött, karján a kosárral, úgy tartotta, mint egy gyerek, akit lerajzoltak.

— Hazamentél? Volt valami?

Nem, semmi. Vagyishogy volt. Ott van az árokban, előttünk. Nézd meg, neked csináltam.

Megjelent a Műút 2014048-as számában