Amikor ismét ölükbe ültetik a szürke hétköznapok, egyre nehezebben tudják álomba ringatni. Holott estére mindig elfárad. Egyre fáradtabb valójában. Az irtózat az utóbbi időben szerencsére továbbállni látszott, most biztos valaki más mellkasát szorongatja, vélekedett, amikor észlelte a távozást, amiben már alig hitt. Nem mintha hiányolná, pontosan tudja, nem sok jóra számíthat, valami megint bekopogtat majd: szomatikus hajlamát feltehetően anyjától örökölte. Vajon Bohnsohn is rendelkezik efféle örökséggel? Utolsó találkozásukkor nem derült ki.
Könnyű szívvel hagyja el a hálópagodás lakást, ahol azért szeretett tartózkodni. A nyolcszögletű szoba sok mindennek tanúja volt. Olyan pillanatoknak is bőségesen, amelyek már régen kiestek a memóriájából. Lecsúsztak a felejtés ingoványába. Apja nagyjelenetére viszont még kitűnően emlékszik. Ahogyan ott ült előtte a lakásban, egy ikeás széket meglovagolva, és mentegette magát, és bankjegyekkel jócskán kibélelt nézőpontjából a kommunizmusról meg a haza szolgálatáról magyarázott az idősebb fiának, akit épp megvásárolni készült, és meg is vásárolt.
Aztán felrémlik előtte az ezredes, az új barátja, aki nemcsak elolvastatta vele Goethe bravúros, démoni opuszát, hanem tulajdonképpen az orvosi pályáján is elindította. A pályáján, amely, ha úgy nézte, a meghatottságtól üveges szemekkel lett vigyázott vagy kísért, miközben számos embertársának adott hitet és reményt, és a bankszámláját is kerekdedre duzzasztotta. Legalább olyan kövérre, mint amilyen pucérra vetkőzött ő, a szülészorvos az ikertestvérével történt találkozása után megfogalmazott vágyai előtt.
A külső/belső körülményei feltétlen megváltoztatásának óhaja előtt.
Így hát, mintha valaki leszúrt volna egy kissé darabos mozgású, mágikus körzőt, Johann most ott áll parányi belső oktogonja közepén, a szobájában, ahonnan ki van pakolva minden bútor, könyves- és ruhásdoboz, és mindhárom számítógép a neki megfelelő papundekli utazóruhában várja a várhatóan izgalmas kalandot, amit a ruhájától megszabadult doktor emberibb körülmények közé költözése jelenthet.
És a pucér doktor csak áll és vár. Nem mozdul. Egy telefonhívás remélhetőleg mihamarabb ciripelő hangja után kívánkozik.
Hogy ki volna a vonal másik végén?
Egy addig ismeretlen nőszemély.
Aztán a doktor felöltözik. Vagyis mindennemű embertársa előtt továbbra is sikerrel fogja elrejteni abbéli vágyait, hogy működőképes(?) vagy legalábbis bármilyen kicsi és törékeny szerelmi kapcsolatot találjon magának. Mert a pucér doktor, igaz, hogy most már nem pucér, annyit mégis elárulhat, hogy azokban az években, amikor a karrierje felfele ívelni látszott, mindvégig csak egy úgynevezett normális és kiegyensúlyozott párkapcsolatra vágyott. És a vágyat, amikor ott áll a szobája közepén (immár magára kapkodva ruháit), végre-valahára ki is meri mondani. Úgy látszik, mindennek eljön az ideje. Mert a doktor tisztában van vele, hogy amennyiben férfi nemiséggel rendelkező testét (melynek előnytelen tulajdonságait valójában már serdülőkorában felfedezte) végre elfogadná, ezzel roppantmód erősíthetné és fejleszthetné a lelkét — s azon keresztül a testét is. Továbbá abban is biztos, hogy az emberi test, bármily borzalmakon és szörnyetegeken keresztül ábrázolja mostanában a világ, és bármit mutat saját testének lesújtó ábrája, nem dologiasodhat el. És annak szépségére és jelentőségére kötelessége felhívni a figyelmet. Valamint arra is gondol, hogy az ő szexuális vágyainak beteljesülése talán valami másik dimenzióban keresendő. Amely dimenzióra való nyitottságát valószínűleg a születése óta hordozza génjeiben, így hát a beteljesedésre való vágyakozás miatt semmi szégyellnivalója nincsen. Mert a doktor (kis türelmet még!) nagyon is tudja, hogy milyen emberi viszonyra vágyik: elmélyültre, elkötelezettre, önzetlenre, amelyben partnerével fel tudják ismerni egymás lelkének azonosságát és nagyszerűségét, miáltal kezelni lesznek képesek az átmeneti válságokat. De van ilyen? És lesz-e mindennek értelme? Igen, mindenképpen. Mert ő tisztában van azzal is, hogy az életét nem egyedül kívánja leélni. Semmilyen, de semmilyen tragikus estre sem.
Tony Anatrella francia pap és pszichoterapeuta írásait olvassa azokban az időkben. A pontos és tárgyilagos mondatok rugószerűen hatnak rá: kimozdítják a holtpontjairól. Miközben a világhálón való kóborlás lassan lételemévé válik, mégis úgy dönt, párjának felkutatására NEM használja.
*
Mínusz 180 Celsius fokon az embriók többsége életképes marad. Hűvös, racionális ténykérdés.
Utólag azt érzi, nagyjából tíz év maradt ki az életéből. Valóban kimaradt volna? Éjszakai sugárúton haladt, sok választása nem volt. De azok nélkül az évek nélkül sosem lehetett volna az, aki. Ezt is feltételezi. Sosem indulhatott volna el a saját belső labirintusában. Mi tárult elé azon a másik, elhagyni készült, valósnak látszó éjszakai sugárúton? Kíváncsi rá valaki? Ha röviden összegezni kellene, azt mondaná (magával azért mindig remekül el tudott beszélgetni):
Élettelen kongó terek, melyeket hamis, látszólagos díszletek kívánnak tartalmasnak feltüntetni. Családias viszonyok, melyek oly gyakoriak voltak, mint árvaházban az incesztus, ha cinikusan akarna fogalmazni, de nem akar. Megfelelési kényszer, elsődlegesen apjának. Menekülési kényszer, elsődlegesen a gyengeségei elől. Bizonyítási kényszer, elsődlegesen az ikertestvére felé. Aztán még mindig az önigazolás… És kötelességkeresés és kötelesség-felismerés és kötelességteljesítés. Mindezek alatt pedig a mindegyre gyomorforgató gyomorerősítők gyomorideg elleni kortyolgatásának napi szintre emelése. Kicsi üvegek, kicsi papirosban. Megtámogatandó különleges képességét: hogy az elismertségért, a sikerért, a pénzért, az irigyeltségért mindent bevesz a gyomra, másfelől meg mindent kész feláldozni. Aztán a műmosolygás és az igazi mosolygás, és a ki tudja, mosolygás-e egyáltalán. És a tapintatos közeledés a szülő nők hüvelybemenetéhez, méhfalához, szülőcsatornájához, és az egyre kevésbé boldog pillanatok a bolygó legártatlanabb (legvártabb) lényeinek körében. Aztán a teremtőt alakító helyzetgyakorlatok során udvarias megértése a meddő pároknak, akik valóban egyetlen vágyuknak állítanak némi laboratóriumi segítséggel megalkotni, birtokolni és a saját képükre megmintázni valakit, vagy ha nem is teljesen a saját képükre, sebaj, uralkodni vágyásuk kimeríthetetlen: a legfájóbb kudarcok sem tudják eltántorítani őket a szenvedélyes alkotói folyamat beteljesülésétől.
De mióta zavarják mindezen kiüresedett terek, melyek, úgy látszik, mindenképpen szükségesek az elmozduláshoz? Hazudna, ha azt állítaná, hogy a kezdetektől. Hosszú évekig nem zavarták. Ez lett volna tehát a sötétségen átvezető út, amin az erőszakmentes születéstől (amiben voltaképpen hitt, és amiről a diplomamunkáját készítette — nem is akármilyen odaadással) nagy mértékben eltávolodott? Ez. De mi az, amin keresztül visszatérhet?
Úgy hívják: a módszer.
A módszerre azonban még egy szelíd darabig várnia kell.
*
Szakorvossá való kinevezése óta mindig előszeretettel tanulmányozta az ikergyerekek méhen belüli fejlődését, a magzatkorban bekövetkezett, később kitörölhetetlen hatásokat, visszahatásokat, kapcsolódási pontokat, az ösztönszerű cselekedetek genetikában vagy a külső körülményekben rejlő okait. Az elméletnél tovább azonban nem szívesen merészkedett. Elégségesnek gondolta, hogy csupán olvas róla. Tanácsot ugyan szívesen adott, konzultált is, de a gyakorlatban nem kívánt szembesülni az általa is átélt, tudat alatt jól elraktározott élménnyel. Más volt, amikor még csupán asszisztálnia kellett Klára doktornő, vagy valaki más szülészorvos mellett. Attól fogva azonban, hogy a szülésekért egyedül ő volt a felelős, s a szülőcsatornán való áthaladást, ami néha meglehetősen kétségbeejtő ütközetnek bizonyult, neki kellett irányítania, az ikermagzatokkal várandós anyákat szívesebben irányította más orvosokhoz.
Az egykori saját tapasztalat mintha akadályozná az „ismétlés” felelősségteljes levezetésében. A bizonytalanságon alapuló hárítás, ami mellé a legkülönbözőbb gyakorlati indokokat sorakoztatja fel, nem tűnik fel egyetlen szülész kollégájának sem.
2005-ben New Yorkba utazik egy iker-konferenciára. Emiatt aztán senki nem gyanakszik, hogy dr. Johann Seemandl éppen az ikres esetekkel van furcsa, ambivalens viszonyban, leginkább azoktól igyekszik távol tartani magát.
Még ugyanabban az évben ötször szeli át a levegőt az Atlanti-óceán felett, és a város, a híd Európa és Amerika között mintegy szenvedélyévé válik. Átmenetileg felkorbácsolt érzelmeit részint egy katalán származású légi kísérő kelti fel. Az egyik amerikai légitársaság egyenruhájában pillantja meg először. Aztán anélkül sajnos nem. Az egyenruha, minthogy legtöbbször ő is azt kénytelen viselni, valahogy megindítja az utóbb szinte betegesen érzelmes szívét és képzelőerejét. Visszafogott udvarlása, amit szinte havonta folytat a gépmadár business-classjéről, már éppen megejthetné, vagy legalábbis megpuhíthatná a Gemma nevű hölgyet, amikor hirtelen felhagy a próbálkozással.
Az utolsó útján, amely a kora ellenére még mindig bájos föníciai királylányka, Európa teste felé repíti, ismét kíméletlen rohamot él át.
A vak is látja rajta, hogy valami nincs rendben nála: halálsápadt, remeg, izzad, légzéstechnikázik… Retteg mindehhez természetesen. Az eset után sokáig emlékszik a katalán lány aggódó pillantásaira és többször elismételt kérdéseire: rákérdezzen-e, van-e a fedélzeten orvos? Amire ő akaratosan, szinte kioktató stílusban hárít: nem kell, tudja kezelni, volt már rá alkalma, egyszerű mal d’air, miközben majd belehal az irtózatba.
Ilyesmi valószínűtlen kalandokba bocsátkozik.
Noha a pszichés szakadékba nem a katalán lány és nem is a hatalmas és hullámzó gépmadár löki.
A New York–Frankfurt légi út azonban mérföldkő lesz életében: akkor ül utoljára repülőgépen.
E kétségkívül érdekes és értékes élettapasztalatokon túl egyéb értelme is van a napoknak, melyeket a manhattani Upper Town felhőkarcolóinak árnyékában tölt előbb elfogadható, később kifejezetten emelkedett hangulatban. Az iker-konferencia szervezőinek közreműködésével találkozik egy fiatal, lengyel származású orvossal, aki nem meghívottja ugyan a konferenciának, ám akinek minden kételkedést elsöprő lendülete, már ami szakterületét, a természetes meddőségkezelési módszert illeti, határozottan felkelti Johann érdeklődését. Második találkozásukra egy kora májusi napon az 5. sugárút és az 55. utca sarkán kerül sor, ahonnan aztán évekig tartó közös szakmai sétájukat kezdik róni. Feledhetetlen emlék számára. Előbb a hatalmas új yorki parkban gyalogolnak, majd pedig baráti kapcsolatuk virtuális vagy éppen valóságos hídjain, melyek nem várt intenzitással kötik össze a két boldogabb perspektívákkal rendelkező doktort.
Szerelemet keres elvakultan, és nem várt barátra, egyben létfontosságú szakmai iránymutatásra talál.
Krzysztof Preisner, aki csupán névrokona a világhírű lengyel zeneszerzőnek, és aki Johannhoz hasonlóan 1968-ban született, lelkes híve a meddőség elleni küzdelem, ahogy első találkozásuk alkalmából fogalmaz: az anyatermészettel szorosan összefonódó metodikájának.
Amikor ő, a férfi először hallja, kissé idegenkedik a kifejezéstől, ezzel egy időben azonban rögtön rokonszenvesnek találja a fiatalembert, aki hozzá hasonlóan nem veti meg a vörösbort sem. Mint poharazgatás közben Krzysztof meséli, apja fiatalon emigrált Lengyelországból Franciaországba, ahol sikeres operaénekesként tartják számon, és őt, a fiát már serdülőkorában bevezette a borászat rejtelmeibe. Az egyébként hőstenor (Lohengrin, Parsifal, Othello stb.) ugyanis mindig esküdött az énekléshez elengedhetetlen tökéletes vérkeringés és érrendszer a napsugárzás és a földi ásványok kozmikus energiájával történő karbantartására.
Johann és Krzysztof megismerkedésük évében számos éjszaka boroznak hajnalhasadtáig. Nem eredménytelenül.
A módszer, amelynek a lengyel orvos az egyik „utazónagykövete”, hamar piszkálni kezdi dr. Johann Seemandl, a valamikori Pápaszemes csőrét.
Mindezért a benyomásért kellett volna átrepülnie az óceánon? Meglehet.
Hogy van másik út is. Ennyi az üzenet. Nemes egyserűséggel: Goodbye in vitro! (Persze hajszálvékony jégen lépdel.)
„A meddőségkezelésnek van ugyanis egy természetes módja, amely a páciensek számára semmilyen egészségügy kockázattal nem jár. És ez a természetes foganást elősegítő módszer jóval több, mint csupán a női ciklus alapján működő családtervezés. Nemcsak a termékenységgel foglalkozik, hanem számos hormonháztartási vagy épp szülés előtti és utáni zavarral, úgymint a depresszió kezelésével, vagy a koraszülés megelőzésével. A lényeg, hogy a folyamat alatt a meddő párok voltaképpen önmagukat gyógyítják. Arról van szó ugyanis, hogy a módszer elsősorban általános egészségi állapotukat, szervezetük működésének egészséges funkcióját igyekszik visszaállítani — ezzel engedve optimális teret a megtermékenyítés természetes folyamatának. Ahelyett tehát, hogy befolyásolnák, együttműködnek a ciklussal, és az eredmény magáért beszél. Miután a programban résztvevő pácienseknek folyamatosan fejlődik az önmagukba és a partnerükbe vetett hitük, felmérések szerint több mint nyolcvan százalékuknak születik utódja. Egyszóval más módszerekkel összevetve ez a technológia a hitnek meghatározó, sorsdöntő szerepet hagy.”
Krzysztof mosolyog. Valamivel később aztán Johann is. Megint valamivel később Krzysztof folytatja:
„Mert sokakban feltevődött már a kérdés: Helyes-e a beágyazódás után, vagy a nagyítólencse alatt szelektálni az embriók és a sejtek közül? Élet és halál kérdésében döntéseket hozni? Egyáltalán: megengedett-e a találkozó, melyet a lombikprogram során elősegítünk? Ugye azért ebben nem lehetünk olyan fenemód biztosak. Ámde ami megkérdőjelezhetetlen: az élet kezdetét minden valamire való orvos a megtermékenyülés pillanatára teszi. Nos?”
Krzysztoftól megtudja, hogy Európában a számos érdekellentét következtében túl nagy siker még nem övezi a módszert, az illetékes hatóságok igencsak megnehezítik az eljárás bevezetését, és e pillanatban még a társadalombiztosítási áttörés is várat magára.
Miközben a beszámolót hallgatja, számos egybecsengést vél felfedezni a gyöngéd születés módszerével.
Rendben, de mit tegyen ő? Feladja a jól fizető állását? Felejtse el, vagy legalábbis hagyja maga mögött a fogantatással kapcsolatos tapasztalatait? Térjen vissza a gyöngéd születéshez? Vagy próbáljon valami egészen mást?
Igen, ezek azok a tényezők, amelyek a repülőgépen történteket eredményezik.
Új barátja hatására úgy véli: a helyzet legalább annyira bizonytalan, mint amennyire cseppet sem reménytelen. Utolsó repülőútjára visszaemlékezve maga elé idézi a képet, amely végül az irtózatból kibillentette, és átmenetileg megnyugtatta: a repülőgép parányi árnyéka mintha simogatná a hatalmas azúrkéket, miközben a madárka előrehaladása alig érzékelhető…
*
Mindazonáltal a hullám erősödik. Abban az évben a gyöngéd születés egyre divatosabbá válik Európa-szerte. Mintha csak a földrészen élők lassan magára találó kollektív tudatalattija kormányozná a kőtutajt organikusabb, élettől hemzsegő vizek felé. Persze a kontinens, a bájos hölgy egy tapodtat sem úszik, krallozik tova, annál inkább megváltozik azonban az emberek beállítódása, már ami az anyatermészethez való viszonyukat illeti.
*
Ugyancsak 2005-ben utazik először Kalinyingrádba, az egykori Königsbergbe. A történelmi várost a potsdami konferencián kapták ajándékba a győztesek a vesztesektől, akik később mégiscsak győztesekké váltak, miközben az egykori győztesek meg vesztesekké — de mindegy is.
Néhány napot tölt a tengerparti városban, élményei minden további tettét meghatározzák.
*
Már az első pillanatokban végzetes impresszió éri. Ivánka, az intézet talán legelhivatottabb munkatársa várja a pályaudvaron, és a még éppen középkorúnak mondható, inkább csúnyácska, kissé verébfejű hölgy már a taxiban belefog a mitikus történetbe. Miszerint Oroszországban több évtizedes tapasztalattal és tudományos eredményekkel rendelkeznek a delfines szülések terén. Az elsősorban katonai célú kutatások alkalmával megfigyelték, hogy a delfinek a szülő nő láttán extázisba jönnek, és a maguk módján részt is vesznek a szülésben. És az ilyen körülmények között született gyerekek, kiknek sorsát a kísérletek nyomon követték, mindig valami kivételes képességekkel rendelkeztek, valamint immunrendszerük is extrém erős lett. Ivánka szerint a delfinek egyébként nagyon magas szintű tudattal rendelkező lények, és egész életükben azon fáradoznak, hogy egyfajta ősi követekként pártfogoljanak bennünket, embereket. Ennek okán rendszeresen foglalkoztatják őket autista gyerekek mellett, és arra is akadt példa, hogy jelenlétükkel haldoklóknak segítettek.
Elképedve hallgatja a rögtönzött előadást, érzi, hogy annak egyes részei túlmutatnak a horizonton, amit pillanatnyilag belátni képes. Egyre izgatottabban készül a személyes élményre.
Kör alakú medencében vajúdik az asszony, két delfin van körülötte — két delfin a bábája.
Azt várta volna, hogy csak úgy fortyog a víz az állatok izgatott mozgásától, és amolyan pezsgőfürdőt előidézve cikáznak ide-oda, fel és alá a medencében, de nem. Szinte mozdulatlanul helyezkednek (lebegnek) készenlétbe a várandós anya köré. Egyszerre aztán szemmel épphogy látható, parányi rezgések futnak végig a víz felszínén — a delfinek ultrahangokat bocsátanak ki magukból. Az asszony transzba esik. Erre tud következtetni, mivel embertől addig szinte sosem hallott hangokat és sosem látott testmozdulatokat lát. Talán valami meghökkentően ősi dolog jelentkezik? Valósággal ijesztő. És mégis szép. A nő éneklő hangokat hallat, majd felfekszik a víz színére, amivel egy időben az egyik delfin a nő hasára helyezi az időközben megszületett kisbabát. A másik delfin a nő biztonságos vízfekvéséért felel. A gyerek nem sír, nem úgy az asszony, akinek csendes hüppögése kitartóan visszhangzik a félhomályban.
Mi ez az egész? Miféle érthetetlen, földöntúlinak látszó, de minden bizonnyal nagyon is innen elrejtett titok?
Emberi szem nem láthatja, nem értheti…
Később az intézet büféjében áll sorban, és az előtte álló kontyos, vörös hajú nő nyakát nézi. Kimondottan karcsú és rezzenéstelen. Kusza hajszálai alatt hófehér a bőr. A nő a kis Helgára emlékezteti, aki a lakópark szomszéd lépcsőházában lakott, és akinek matematikaórákat adott valamikor ezer éve. Tekintete továbbsiklik a nő szorosan koponyához simuló hajára, és azon túl, a bőr- és csontszöveten keresztül a koponya belsejébe, ahol a mikroszkopikus követek feltehetően olyan hírekkel száguldoznak, hogy a tojásosnak milyen szép a sárgája, a kaviáros meg milyen gusztán pink, és hogy egy forró tea is jólesne, egy igazán fekete. Egyszerre azonban a követek gondosan koreografált menetelésétől telített hajkorona távolodni kezd tőle: a sor megindul. Az események váratlanul felpörögnek, szolgálatba lép még egy büféslány. Ványa vagy Tánya felirat áll a kitűzőjén, nem tudja elolvasni.
Majd ha közelebb ér, küld és fogad egy követet ő is.
Mire azonban pár perc múlva rá kerül a sor, már újabb és újabb követekkel van elfoglalva. Eldönti, hogy mindenképp részt vesz még egy delfines szülésen, valamint hogy He would love (mert így fog fogalmazni) egy tükörtojásos szendvicset, és hozzá egy erős eszpresszót, tejszínnel.
És hogy falatozás közben rákérdez a kontyos nő esti elfoglaltságára.
Megjelent a Műút 2014048-as számában