— — — — — — — — — — — — Csend. Elfogadható, sőt értelmes feltételezésnek találta, hogy ilyen feneketlen nagy csendből válunk ki mindannyian, és minden zajongásunk azt a célt szolgálja, hogy egy hasonló nagy csendbe jussunk vissza. Az anyaméh csendjébe. Ha csendes egyáltalán az anyaméh, és nem a Limp Bizkit Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water című lemeze szól végtelenítve. Maradjunk annál, hogy csendes. Mert egyébként Szatmári nem tudná megtörni ezt a csendet, ezt a nyomasztó akusztikus bénultságot. Szatmári ugyanis bejött, pontosabban bevonult, bemasírozott, mint egy fejedelem. Régimódi köntöse úgy lebegett utána, mint egy palást. Ha csupán öltözetét és viselkedését vesszük figyelembe, valamint azt, hogy egy nyersfehér toastkenyeret tartott a baljában (pástétomtörmelékkel, petrezselyemcafatokkal, fokhagymasóval), arra a téves következtetésre juthatnánk, hogy az otthonában kereste fel őt Zádor. De ez nem igaz. Figyelembe kell venni ugyanis azt a tényt, hogy a helyiségben kizárólag fémszekrények álltak (több sorban nagyjából párhuzamosan), közöttük pedig alacsony padok (kettesével egymáshoz tolva). A hosszúkás szekrények ajtajain ilyesmiket lehetett olvasni: 72, 79, vagy: 23, 45. Számokat. Szatmári leült egy padra (ahol egyébként valószínűleg több időt töltött, mint otthonában: a leválasztott egy plusz két fél szoba összkomfortban a metróvégállomásnál). Rámosolygott Zádorra. Zádort kirázta a hideg. Pokolian ijesztő látvány volt. Közben megcsikordultak Szatmári fogai, bár ezt talán csak Zádor képzelte hozzá, azért, hogy ne egyszerűen egy harákolás vessen véget a mitologikus csendnek. Szatmári átvetette egyik lábát a másikon, összehúzta hasán a palástját, és atyáskodó hangon a következő ítéletet hirdette ki. Nagyon jó, nagyon fordulatos, meg eseménydús. Ez fontos. Zajló, eleven élet. Vagy fölszállsz rá, vagy elcsap a gyorsvonat. Tényleg, csak egy-két résszel van gond. Nézd például ezt. Mindjárt az elején. Nem történik semmi. Csak egy nem túl érdekes párbeszéd. Még csak nem is párbeszéd. Monológ inkább. Semmi interakció. Kik ezek? Ki az, aki beszél? Nem tudjuk meg. Vagy ez itt. A tengerparton rajzolgatnak valamit, de mit? Különben is, azt már tudjuk, hogy elváltak. Minek ez ide? A nagy sorsprobléma a fontos! Azt kell hangsúlyozni. De hát ez a cseresznyefás jelent? Ez is megint minek? Az Anna—János kapcsolat persze lényeges, de a gyerek nincs benne a játékban. Persze benne lehetne. Meg ugye a malmozás. Malmoznak. Most tényleg erre vezetted ki az egészet? Játszanak? Ez meg nem is tudom, mi. A parkban. Ki akar, mit, kitől? Hiszen Nóra már elköltözött. Vagy el kellett, hogy költözzön. Aztán az eső elől a fa alá húzódó gyerek. Nagyon jó megoldás lenne, hogy a vége felé feltűnik megint. Újrapozícionálja az egészet. Nagy ötlet. Lenne. Ha nem egy fa alatt ácsorogna. Aztán a vízivás. Nórának már nem kellene Budapesten lennie. Eltűnt a szem elől északon, nem? Most erre eljön Pestre vizet inni? Vizet inni! Érzed, ugye? Tök érdektelen, semmi. A végén meg az oroszlánketrec. Oroszlánkertrec? Hogy kerülnek oda? Eleve ott már vége van. Az már a vége után van. Minek? Ezek mind kívül esnek a történeten. — Csend. Zádornak az a nő járt a fejében, aki hajnalban a helyi érdekű vasúton egy üléssorral előtte, neki háttal ült. Nem talált rajta semmi feltűnőt, de aztán pár megállóval később megkettőződött. Felszállt ugyanis az ikerpárja. Itt már rá kellett volna jönnie, hogy valamit megmutat magából a világ, amit eddig, legalábbis neki, nem. Pontosan ugyanúgy nézett ki ez a másik nő, mint az, aki előtte ült. Rövid haj, tarkón egészen felnyírva, szemüveg, farmerdzseki, nyakon lazán körbetekert sál. Az ikertestvére is pont úgy ült le, mint a másik, neki háttal. Tökéletesen azonos fejforma, testtartás, merev mozdulatlanság. Kétségtelenül ikrek. — Egyébként jó. Nagyon jó. De ezeket hagyjuk ki belőle! Semmitmondók. Nem viszik előre a cselekményt. Nem történik semmi. Semmi történés. Érted? Lefékezik az egész szöveget. Nem illenek bele a képbe. Nem is értem, mit akartál ezekkel. Homokba firkálás, meg ilyenek. Vizet iszik! Az valami? Annyira kilógnak… — Szathmári elhallgatott. Csend. Aztán, amikor befutott a szerelvény a végállomásra, az egyik tartóoszlop mellett meglátott két tinédzsert. Ijesztő rémikrek: az egyik tökéletes másolata a másiknak. Vagy a másik az egyiknek. Ugyanaz a hullámos, már-már göndör, hosszú haj, pufók arc, csálé mosoly. A testtartás, a mozdulatok: teljesen azonosak. Jól érezhetően kiváltak a tömegből, mint valami fenyegető szabályszerűség a szabadjára engedett reggeli csúcsforgalom káoszmintázatban. — De egyébként jó. Tényleg jó. Ha ezeket kihagyod, akkor rendben lesz. Akkor átnézzük még egyszer. Akkor már lehet vele dolgozni. Szathmári, miközben beszélt, letette az elkenődött pástétomos toastkenyeret a pad szélére, mivel beszéd közben nem adódott alkalom, hogy beleharapjon, és előhúzott palástja zsebéből néhány gépelt lapot. Zádor a kenyeret nézte a pad szélén, és pár pillanatig nem az egymásra megszólalásig hasonlító, két ráncos, ősz, szemüveges nénire gondolt, akik „metró” feliratú, kék köpenyben újságot osztogattak az aluljáróban, hanem arra, hogy legutóbb nagyjából oda dobta a fürdőnadrágját úszás után, ahová most Szathmári tette a kenyerét. Amikor másodszor is kimondta azt Szathmári, hogy „jó, tényleg jó”, kivette a paksamétából azokat a lapokat, amiket kifogásolt, és Zádor felé nyújtotta. Aztán meggondolta magát, és mégsem nyomta a kezébe. — Ez az egyetlen példány? Zádor bólintott. — Akkor jobb, ha ezeket az oldalakat el is felejted! — Azzal határozott mozdulatokkal eltépte, majd összegyűrte a lapokat. Zádor némán nézte a jelenetet, és arra gondolt, hogy nem nagyon maradt más hátra, mint hogy Szathmári kiront a helyiségből, elviharzik, valamivel még annál is teátrálisabban, mint ahogy bejött. Valószínűleg nem zárja be majd maga után az ajtót, hogy hosszan kitartott, ünnepi pillanattá időtlenedjen az elvonulása. Nem csak a lépteit lehet majd hallani a visszhangos folyosóról, de a hátát, és a mögötte lebegő köntösét is látni lehet majd tovább, mint ahogy arra számítani lehetne, és jóval tovább, mint ameddig látni szeretné bárki is. Aztán a szauna felé elkanyarodva fog tényleg eltűnni a szeme elől. Ő pedig majd vet még egy pillantást a széttépett lapokra, de nem nyúl értük. Minek is tenné? Emlékszik minden egyes szóra. János végigrohant az összes fülkén, úgy tett, mint aki a helyét keresi, pedig csak el akarta kerülni, hogy találkozzon valakivel. Például Paullal. Megnyugodott, amikor az utolsó fülkében egyedül találta Marit. — Paul? — Kicsoda? — kérdezett vissza a volt felesége. Azt kellett volna inkább megkérdeznie, hogy mi a fenének utaznak le éppen most a partra. Mari biztosan valami ilyesmit mondana erre: — Miért, szerinted a házzal minden rendben van? — Minek belemenni egy ilyen beszélgetésbe. Egyébként meg teljesen egyértelmű, hogy rá akarja venni, adják el a villát végre. Nem megszentelt föld, nem gyilkosság helyszíne, nem volt börtöne senkinek, vér nem tapad köveihez, asszony nem vajúdott falai között. Miért ragaszkodnának hozzá? Bénodet túl messze van, és az hogy az óceán partjáról van szó, már csak az ingatlanügynöknek jelentett valamit. A Rue du Trez környékén állt a ház, azt sem tudták, egészen pontosan melyik utcában. János ért le először az óceánhoz, nem várta be Marit. Két nappal korábban még ringbe szállt. Érezte minden porcikájában a meccset. Nem múlik el olyan könnyen. Jobb kezén az egyik ujja valószínűleg eltörött. De hogyan? Tőlük jó kétszáz lépésre egy férfi álldogált az óceánt kémlelve, aztán lesétált egészen odáig, ameddig a víz elért. A nedves szél, a kontúrokat elmosó pára, és valami az emberi természettől idegen, tárgyszerű, megszokhatatlan, fényes frissesség keretezte mindezt. Óceánzörejek, fehér habok égen-vízen. A férfi az egyik visszahúzódó hullám nyomában még egyet lépett, és a kezében lévő bottal rajzolt valamit a kavicságyat felváltó finomszemű homokba. Aztán, ahogy ez várható volt, rájuk nézett. Nem lehetett eldönteni, hogy csak ekkor vette észre őket, és zavarba jött attól, hogy mások is látták, mit csinál, vagy kifejezetten fel akarta erre hívni a figyelmüket. Amikor szótlanul elmentek egymás mellett, már az idegen férfi járt a parton beljebb jó négy-öt méterrel. Háttérben a város part felé eső része: szeméttel, üres teraszokkal, hajójavító műhelyekkel, tömött színtelen fűcsomókkal a homokban. Éppen csak végigmérték egymást, nem láttak semmi különöset. Hosszú átmeneti kabát, vastag pulóver, magasszárú cipő. Az arcát azonnal kimosta emlékezetükből a szél. A férfi sem láthatott semmi említésreméltót, hacsak nem János arcán a rosszul leplezett halálos indulatot. Vagy magát az arcot, amelynek képével előző nap tele voltak az újságok, legalábbis a bulvárlapok, ahogy a ring szélén térdel. A többit már el tudta képzelni, nem kellett hozzá különösebb fantázia. Mari majd torokköszörülve megkérdezi: — Ugye egy perccel sem akarsz tovább maradni, csak amíg feltétlenül szükséges? — Ő pedig majd úgy tesz, mintha nem lenne egyértelmű, hogy ő is, igen, már ő is tudja: csapdát állított neki, és tényleg csak addig akar maradni, amíg belesétál. Majd úgy tesz. Majd. De akkor kínozni kezdte a kíváncsiság, hogy mit rajzolt a férfi a homokba. Talán meg kellene néznie. És akkor Mari elviharzott mellette, egyenesen a lassan elmosódó rajz felé. Vissza kellene mennie telefonálni a trafikba vagy a bárba. Vagy menjen Mari után? Mi lehet az a rajz? Anna lépett ki az udvarra, még remegett, és nem fogta össze újra a haját. Háta mögött hagyta a házat, és egy mozgalmas, mozgalmasságában pedig lezárhatatlan és majdhogynem borzalmas éjszakát. Amelynek csak utolsó epizódja volt a falból kirántott telefonvezeték, ami sokkal kevésbé volt drámai, mint ahogy első hallásra gondolni lehet. Az újjáépülő béke felé tett első lépés inkább. Érdemes még szóba hozni, mennyire nevetséges lehet egy kulcsra zárt ajtó (az ablakok ilyenkor nyáron mindig tárva-nyitva álltak). A felejtéshez pedig csak annyi kellett, hogy megtegye a húsz mezítlábas lépést a cseresznyefáig, aztán a fa tövéből felemeljen egy kosarat, amelyet már korán reggel teli szedtek cseresznyével. Visszafordult a ház felé, tett néhány lépést, aztán megállt. Arra gondolt, mégis inkább a kerti csapnál mossa meg a gyümölcsöt. A csap télen szétfagyott, és még nem cserélték ki a csapfejet. A vízóránál lehetett megnyitni, de mindenfelé kicsapott belőle a víz. Ami hűvös sarat csinált, és megszűntethetetlen apró tócsákat. Persze, nem olyan nagy baj. Mégis: a sár, a fröcskölő víz. Nem mozdult. Megzavarta a szomszéd. (A szomszéd egyedül lakott a nagy házban. Sosem láttak nála senkit. Szinte elveszett a méretes Honda Civicjében, amit rendszerint az utcán hagyott, sosem állt be vele az udvarra. Hetenként egyszer bevásárolt, postás sosem csöngetett be hozzá, rendszerint „jó estét”-tel köszönt, strandon nem látták, a Starbucksban viszont nagy borravalókat adott, ahol kizárólag Caffè Lattét ivott. Ha valaki a nevén szólította, azt mondta neki: Nóra. Végtelen variációkban nadrágkosztümöket viselt, és egyszer pár hétig egy fekete kalapot. Anna ezt szerencsétlen szerelmi kaland hozadékának tartotta. Jó oka volt rá, de minden további információt megtartott magának.) Anna még mindig a cseresznyefa mellett állt, elmosolyodott. Leguggolt, aztán leült a fűbe. Minden óriásira nőtt körülötte: a fű, a fa törzse, a házak falai. Csodálkoznia kellett volna talán ezen, de nem maradt más: ült a fűben. A végtelenül megnyugtató tapasztalattal, hogy minden hatalmasabb nála. Egy fűszál is. Ez a léptékváltás pedig a jóindulat kifejeződése, az egyetlen helyes és végeredményben egyedüli emberi arány. Azaz a fűben ülés nagyszabású kiterjedése. Világos, majdnem fehér vonal sebzi fel a Miramare felé futó strand betonjának a felületét. A beton akarta ezt, meg a tenger, meg a nap, meg a végtelenkék ég, meg a kavicsok. Odébb Barcola, Trieszt, a karszt. A fehér vonal a betonon tovább nő, ahogy kaviccsal karcolja egy kéz. Egy négyzet lett belőle, aztán ebben egy kisebb négyzet, és egy még kisebb. Az oldalaikat összekötik. Mézsárga izzásban földönkívüliek elvékonyodott sötét árnyai. Isteni jelenlétként karnyújtásnyira az azúrkék víz. Víz csobbanása, távolabb visítás, közvetlen közelről egy hanyatt fordulás robaja. Tompuló hangbarlangok. — Mikor kell visszamenned? — Fél kettőre. — Ettől a párbeszédtől, bármilyen légkondicionált, élettelen hűvösséget árasztottak a hivatali teendők, nem lett elviselhetőbb a meleg. Byrne jelent meg gondolataiban a via Guido Renin, az emeleti irodában, néhány kiszivárogtatott információ, a főnökei kérdései. Pénzpiaci előrejelzések, marketingstratégiák, haszonkulcs mérlegelések. Egy óvatlan gondolat, hogy lehetetlen, hogy ne jöjjenek rá, ki szivárogtatta ki az információkat. De ez csak annyira fontos most, mint egy üres parkolóhely, amit még nem fedezett fel senki. A törölköző mint táj. Vízcseppek, az elviselhetetlen hőség ellenére didergő bőrön. Fürdőnadrágszínek összetapadva. Csattogó léptek után pillanatok alatt elpárolgó lábnyomok. Ide-oda rebbenő gyerekillanások gőzölgő felnőttek között. Egy: Max, kettő: a dagi, három: az elálló fülű (egyedül nem mozdulhatott, nem éri el még a zuhany nyitócsapját). A hajókölcsönző bódéja mögül figyeltek. Aztán széles ívben poroszkálás a pinealiget árnyékainak a szélén, vanília-illatfelhőt követve. A betonkarcolás archaikus köhögése. Feltárulkozó fehér sebhelyek. Lassú, istenektől kapott mozdulatok. Várakozás, azzal a bizonyossággal, hogy csak pár pillanatról van szó. A karcolás utolsó hörgéséig. Ez összehozza majd megint a csapatot. A zuhany környékén idegen tócsák. Kesernyés füstágyon piruló sügér ígérete. Őrjöngő napáradás, naphegek, napmarások — mindenen. A hőség agyonnyomja a rádió hangját, a kólásüveget, a szerelmi vágyakozást, a napi híreket, a ruhaméreteket, a pénztelenséget. De ezek már nem érdeklik őket. Testek félárnyékában a karcolt négyzetek. Aztán egy kavics, még egy, és még egy, és még egy. Mintha még az etruszkok idejéből maradt volna itt a betonba karcolt malomjáték. Ha malomjáték volt egyáltalán. Lehetett úgy is látni, mint kőbe vésett ősi törvények vonalait. Senki sem ismeri az értelmüket, mégis aszerint él. Taxisofőröknek, éjjeliőröknek és jegyszedőknek való éjszaka közeledett egy sosem látott világkatasztrófa mindenre kiterjedő kizárólagosságával, és egy lebukásra ítélt, tétovázó tolvaj lassúságával. A rövidfilm címe: Anna és Fifi. Játékidő: két perc. Ennyi idejük volt egy cigire, de egyikük sem gyújtott rá. Antinikotinista láncdohányosokként sztrájkoltak titokban a géprombolás igézetében, amihez éppen ezért tartottak maguknál egy doboz cigarettát, ami így értelemszerűen sosem fogyott ki. A gyorséttermi lopott munkabeszüntetések egyetlen lehetősége ez volt. A rá nem gyújtás felénél jártak, amikor ismerős tritonhang ütötte meg a fülüket. Itt lehetett volna jó mélyet szívni a cigarettából és lepöckölni a hamut, mintha az lenne éppen a legfontosabb. Nem pedig a következő mondat. Bár. — Ne felejtsétek, hogy mindent jobb csinálni, mint nézni. — Olyan, mint a foci? — Hát nem egészen erre… — bizonytalanodott el a tritonhang, mint mindig, ha tudnak róla valamit, amit nem szeretne. — Pedig azt is jobb csinálni, mint beszélni róla. Azt is mondják. A másik, a ragyaverte triton közbeszólt. — Asszem, mi most jobb... — Csak lopva nézett a lányokra. Megragadta a másik fiút, és elcibálta. Mentek kifelé az örökzöld világból belvárosi betonakadályok felé. De egy darabig még a sétautat taposták. Anna felállt, mint aki indulna már vissza az égett olaj alsó birodalmába (vagy valamivel tovább az óceán túlpartjára, ahogy egy nem sokkal későbbi napon majd meg is teszi), de éppen belelépett az egyik fiú cipőnyomába. Megállt. Hozzáigazította a sajátját. Mi ez a végtelen nyugalom? Tett így pár lépést, mindig a másik nyomában. Mi ez? Mi ez? Mi ez? Mindjárt reggel feltűnt a szürkés, bánatkék autó. A dombok mögött valahol a Balaton, de még elég távol. Hát igen, őt keresik. Miközben ő is keres valamit, de legalább már nem valakit. Hajnalban, még szinte éjszaka hagyta faképnél a társaságot. Ő egyszerűen L.-lel akart lenni. Gyorsan rájött, hogy nem pont így. Mi lehet jobb, mint hátat fordítani valaminek, és elindulni az ellenkező irányba? És mennyire jó nem tartozni sehová. Vagy csak ilyen nagyobbacska közösségekbe, mint Isten teremtményei vagy a kopoltyúsok serege vagy a mindig hátat fordítók szent és láthatatlan közössége. Ha buszra szál, vagy leint egy autót, már a professzor nyaralójában lehetne. Talán előmerészkedtek már a korábbi vesztesek, legalábbis azok, akiket nem keresnek már. Valószínűleg a prof lánya sem költözött még ki. Egyedül L. nincs ott, ez biztos, aminek, végeredményben, akár örülhetne is. De most már nem akart siettetni semmit. Amikor faképnél hagyta a társaságot (és ó, jaj, L.-t is) már lógott az eső lába. Szerette hajnalban megérezni, hogy ami akkor még langyos fuvallat, az napközben felerősödő hideg szél lesz. Nyolcra-kilencre biztos lett, hogy nagy eső jön. És az is, hogy akkor meg fog ázni, mert gyalog kerülgette az utakat mezőkön, szőlőkön, gabonatáblákon keresztülvágva, hogy véletlenül se fusson bele a bánatkék autóba. Nem akarta megadni nekik azt az örömöt, hogy megmentik. Aztán, amikor tényleg esni kezdett, beállt egy fa alá. Ehhez pedig nem kell más, csak egy fa. Nem megoldhatatlan probléma, és nincs ennél egyszerűbb következtetés. Ha kinyújtotta a karját, ráesett az aprószemű eső. A fa törzsénél tompa hangárnyék borult rá, de nagyon tisztán hallotta az eső suttogó hangjait a fa ágain túl, és persze a fa levelein pár emelettel a feje felett. Fa alá állni esőben. Létezhet ennél egyértelműbb dolog? Kimetrózott Kőbánya-Kispestig, aztán buszra szállt, aztán átrohant egy játszótéren (és már tényleg rohant), be egy lépcsőházba (egyetlen pillantást vetett a postaládákra), aztán fel a valahányadik emelet valahányadik ajtajához. Amikor belépett, azt találta, amire számított. Vagy hát, amitől félt. Mert nem talált semmit a lakásban. Letaglózta a bútoraitól megfosztott, töküres, kiradírozott lakás. A nyomorult lakótelepi másfélszoba váratlan, mennyei tágassága. A falba fúrt konyhabútor halványzöld rogyadozó tákolmánya csak még kiábrándítóbbá tette a látványt. Kapkodva vette elő a telefonját. Kicsöngött, aztán egy erőltetetten nyugodt, sercegő bariton. Visszafojtott szifon sziszegésével válaszolt. — Ez az én lakásom is. A kiáramló bariton szövegfolyamot táguló pupillákkal hallgatta. Gyűltek benne a szavak, amivel megbánthatná, megátkozhatná, eltörölhetné így telefonon keresztül. Végül. — De ehhez. Ehhez nektek semmi közötök. — Kinyomta a telefont. A viszontválasz első hangját vágta félbe. Ettől láthatólag megkönnyebbült. Nem marad itt. Nem mintha nem maradhatna, de csak arra lenne jó, hogy felbosszantsa Paul szüleit. Ennél pedig többet akart. Vagy sokkal, de sokkal kevesebbet. Ez most majdnem ugyanazt jelentette. Ha úgy tudták, hogy eltűnt északon, nem okozhat semmi nagyobb csalódást, mint a viszontlátás. Történjen meg mindez ismét. Csak ezúttal más szereplőkkel. Iszonyú szomjúság fogta el. Talált egy poharat a beépített szekrényben, a csapból még folyt a víz. Az ablak belső párkányára támaszkodott, úgy itta ki a vizet. Nem mohón, de azért érezhetően sietve. Kínzó szomjúsággal kezdődik a világ. Még akkor is, ha látszólag éppen mindennek vége van. Szathmári elviharzott. Kirontott a helyiségből még annál is teátrálisabban, mint ahogy bejött. Nem zárta be maga után az ajtót, hogy hosszan kitartott ünnepi pillanattá időtlenedjen az elvonulása. Nem csak a lépteit hallotta a visszhangos folyosóról, de a hátát, és a mögötte lebegő köntösét is látta, egészen addig, amíg a szauna felé elkanyarodva eltűnt a szeme elől. Zádor némán nézte a földre dobott, összegyűrt lapokat pár pillanatig, aztán unottan felállt és betaszította az ajtót, hogy átöltözzön. Felhúzta a farmernadrágját, az ingét, a cipőjét, és kilépett ő is a folyosóra, Nem ment Szathmári után, a kijárat felé vette az irányt. Átsétált az épületen, hogy az egyik oldalsó bejáraton lépjen ki az utcára. Azon, amelyik közvetlenül a villamosmegállóval szemben nyílt. A portásnak biccentett, pontosabban a portásoknak, mert aznap ketten ültek a pult mögött. Ezúttal nem érdeklődött a Mars-expedícióról, ami napok óta zajlott, és a portás (azaz portások) minden pillanatát lekötötte. Levillamosozott a Felkesz Antal térre, megvárta a 84-es buszt, és hagyta elmenni a 39-est, ami majdnem ugyanolyan jó lett volna. Viszont meglátott a buszon egy ellenőrt, aztán egy másikat. Tökéletesen ugyanúgy néztek ki. Folytatódott a reggeli ikerpársorozat. Nem tudta, miért, de szerette volna, ha ennek vége szakad. A 84-esen eleve kevesebben szoktak utazni. Ezúttal is csak ketten. Meg sem nézte őket alaposabban. Tudta, mi a helyzet. Aztán felszállt Korsós. Korsós azt állította magáról, hogy betörő, de ezt, saját állításán kívül, semmi sem erősítette meg. Sosem került összeütközésbe a törvénnyel. És sosem tűnt különösebben tehetősnek, még csak olyannak sem, akinek néhanapján több pénze van a kelleténél, sőt olyannak sem, mint akinek egyáltalán van pénze. Zongorahangoló volt. Az anyja szerint zongoralehangoló. Korsós elszántan tagadott, azt állította, hogy olyan kevés zongora van már a városban, hogy ebből nem tudna megélni. Az anyja ebben igazat adott neki: nem is él meg belőle. Amikor az ismerősei azon tipródtak, hogy betörőnek vagy inkább zongorahangolónak képzeljék el, inkább csak legyintettek. Korsós az Korsós. Zádor a buszon azonnal nekiszegezte a kérdést: — Van ikertestvéred? — Korsós elgondolkodva nézte, mintha azt mérlegelné, miért is kérdezi ezt Zádor, amiből világos lett, hogy ugyan mindjárt válaszol valamit, de nem biztos, hogy kiderül belőle, mi az igazság. — Hát persze. Hát persze hogy. De most nem is ez az érdekes. Szállj le velem a tévétoronynál, beviszlek a munkahelyemre. — Mi? — Zádor megijedt, hogy Korsós megint előáll a betörős-őrületével, és bele akarja őt is rángatni. De nem. Ezúttal másról volt szó. A tévétoronynál kellett átszállni az állatkerti járatra. Tényleg a gazdasági bejáraton mentek be, senki sem állta az útjukat. Úgy tűnt, Korsós valóban itt dolgozik. Egyébként nem láttak senkit a hatalmas területen, és nem csak az embereknek, az állatoknak is nyoma veszett. Üres ketrecek, kifutók, kalitkák. — Mi volt itt? — kérdezte Zádor. — Á — legyintett Korsós —, csak meleg van. — Pedig egyáltalán nem volt meleg. Egy büfét nyitva találtak, és ott tényleg álldogált néhány ember. Anyukák és nagypapák kisgyerekekkel. Nyalókát meg állateleséget vásároltak, ami talán abból a bizakodásféle nemtörődömségből fakadt, hogy a nyalóka nem mérgező, legalábbis nem okoz azonnal megmutatkozó tüneteket, és vannak mégiscsak állatok itt, akiket meg lehet kínálni azzal a valamivel, amit papírzacskóba mérnek (bármi legyen is az). A büfé környékén már lehetett látni néhány szívószállal átszúrt tetejű műanyagpoharat, és melegíteni kezdték az olajat a hamburgerpogácsákhoz. Minden anyukához és minden nagypapához két gyerek tartozott, akik elkeserítően hasonlítottak egymásra. De az anyukák is hasonlítottak egymásra, és nagypapák is. Sőt a nagypapák is hasonlítottak az anyukákra. A valóságon mintha eluralkodott volna Zádor tapasztalata az elikresedésről. — Megnézed az új majmokat? — Kérdezte Korsós, de Zádor intett, hogy inkább nem. Biztos volt benne, hogy az új majmokból is kettő van, és nagyon hasonlítanak egymásra. Korsós bólintott, és elindultak az ellenkező irányba, az oroszlán kifutójához, amit széles mély árok és erős korlát választott el a sétálgatóktól. Megkerülték az egész sziklatömböt, és egy magas rácsos ajtóhoz értek. Korsós kulcsokat húzott elő, és benyitott. Még nem érkezett meg az új oroszlán, magyarázta, a régi egy hete döglött meg. Nem a kifutóra ültek ki, a sziklatömb árnyékába, hanem beljebb húzódtak. Előbb még beléptek egy fülkébe, ahonnét magnót vett magához Korsós. Végül a tisztára sepert ketrechez értek. Onnét nem lehetett látni őket. — Na, milyen? — kérdezte Korsós. — Olyan. — Válaszolta Zádor. — Lesz még olyanabb is. Annyira olyan lesz, mintha lehúztad volna magad legalább két emelettel a pinceszint alá. — Bekapcsolta a magnót, és a Limp Bizkit Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water lemeze szólalt meg. Most Zádor nézte elgondolkodva Korsós arcát, és ő töprengett azon, mit akarhat ezzel. De azon kapta magát, hogy már nem is Korsóst figyeli úgy általában, hanem beteges aprólékossággal kizárólag arcának a vonásait. A száját, az orrát, a szemét, a szemöldökét, a ráncait. Végtelenített sorozatú ikerpárok terjednek a világban, mint egy megállíthatatlan járvány. Nem hiba a káoszmintázatban, hanem az új mintázat. Az új, feltarthatatlan, mindent elsodró események mintázata. Vagy — kezdett tényleg megijedni Zádor — már régen ez megy, csak ő vette észre későn? Nincs megállás? Hogyan maradhatna ki mégis ebből? Abban már nem nagyon bízott, hogy elmúlik ez a reggel. A végtelenített sorozatú ikerpárok reggele. De nagyon szeretett volna hinni benne, hogy visszatér majd az az idő, amikor minden csak egyszer történik meg. Egyszer, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul. Pár percig még némán ültek, aztán Zádor előhúzott a táskájából egy füzetet és egy tollat. Korsós felé nyújtotta. Megkérdezte tőle, hajlandó lenne-e leírni azt, amit mond. Korsós cseppet sem csodálkozott a kérésen. Kikapcsolta a magnót, aztán a Zádoréra nagyon emlékeztető mozdulatokkal, kezébe vette a füzetet és a tollat. Zádor megérezte ezt a párhuzamosságot is, és talán éppen ezért nem ő akarta leírni azt, hogy. Csend lett. Csend. Elfogadható, sőt kellemes feltételezésnek találta, hogy. Korsós abbahagyta az írást. Kellemes? Nem lenne jobb, hogy hmmm, hogy értelmes. Zádor pár másodpercig eltűnődött a dolgon, és úgy érezte, hogy nem jobb, de ki kellett valamivel fizetnie Korsóst. Például ezzel a szóval. Fizetnie kellett azért, hogy minden csak egyszer történjen meg, és megmásíthatatlanul. Tehát: bólintott. De, jobb. Legyen az, hogy értelmes. Folytasd! Értelmes feltételezésnek találta, hogy ilyen feneketlen nagy csendből válunk ki mindannyian, és minden zajongásunk azt a célt szolgálja, hogy egy hasonló nagy csendbe jussunk vissza. Az anyaméh csendjébe.