Egyre több kutatási eredmény enged arra következtetni, hogy az epizodikus emlékezet és az epizodikus képzelet korábban hitt különálló kapacitásai helyett az emberek egyetlen általános agyi képességgel rendelkeznek a mentális időutazásra. Ez alapján emlékezni a múltra és elképzelni a jövőt egy egységes kognitív folyamat egyenértékű tükörképei lehetnek. A terület mára komoly interdiszciplináris szakirodalommal rendelkezik, amelynek jelentőségét tovább hangsúlyozzák azok a felvetések, melyek szerint egy olyan humánspecifikus mentális képességgel van dolgunk, amely kialakulása az egyik kulcsmomentuma lehetett az emberi faj evolúciós sikerének. A mentális időutazás jelenségének elfogadása egyúttal új megvilágításba helyezhet számos filozófia-, és pszichológiatudományi vélekedést, bizonyos elméletek revíziójára késztetheti a tudományos világot és irányt mutathat a jövő kutatásainak.
Mentális időutazás
Ahogy a laikusok körében, úgy a kulturális tartalmakban is régóta létező vélekedés, hogy a múlttal kapcsolatos emlékeink valamiképp hatással vannak jelenünkre és jövőnkre, legyen szó egyénekről, kisebb (pl. családok) vagy nagyobb (pl. nemzetek) méretű közösségekről. A gondolat, hogy az emlékezés valamilyen módon kapcsolódik a jövővel kapcsolatos képzeletekhez, egyesek szerint egészen Hippói Szent Ágostonig vezethető vissza (Manning, Cassel, & Cassel 2013), de ez az elképzelés a közelmúltig csak igen kis szerepet játszott az emlékezetről folytatott filozófiatudományi diskurzusokban. Megjelenése után is szinte kizárólag az emlékezés individuális szintjével foglalkozó elméletek körében nyert teret. A változást a pszichológia felől érkező új kutatási eredmények idézték elő, amelyek hatására a pszichológusok eltávolodtak az epizodikus emlékezet Tulving (1972) korai munkái nyomán kialakult, úgynevezett „mi-hol-mikor” típusú emlékezetként való felfogásától, amely lényegében egy olyan rendszerként írta le az epizodikus emlékezetet, amely bizonyos múltbeli eseményekre vonatkozó információk tárolására és előhívására szolgál.
Ezzel szemben a legújabb agyi képalkotó módszerekkel végzett kutatási eredmények, valamint az emlékezés és a jövő elképzelése közötti reprezentációs és fenomenológiai átfedésekkel kapcsolatos kiterjedt vizsgálatok (Klein 2013; Schacter et al. 2012; Szpunar 2010) nyomán a pszichológiatudomány az epizodikus emlékezetet egyre inkább egy bizonyos konstruktív mentális időutazás (mental time travel) egyik formájaként kezdte el értelmezni (Perrin és Michaelian 2017), hiszen egyértelműen bizonyítást nyert az epizodikus emlékezet, az epizodikus jövőgondolkodás (episodic future thought) (Suddendorf & Corballis 2007; Tulving 2005) és az epizodikus kontrafaktuális gondolkodás (episodic counterfactual thought) (De Brigard 2014a) – amely során az egyén a múltbeli események alternatíváit képzeli el – közötti pszichológiai hasonlóság. Fontos kiemelni, hogy az epizodikus jövőgondolkodás (EFT), amely során az egyén lehetséges jövőbeli eseményeket képzel el, az epizodikus emlékezet mellett a mentális időutazás fogalmának másik kulcstényezője. A mentális időutazás (MTT) elmélete mellett érvelve tehát egyre többen állítják, hogy az epizodikus emlékezet és az epizodikus képzelet korábban hitt különálló kapacitásai helyett az emberek egyetlen általános agyi képességgel rendelkeznek a mentális időutazásra (Suddendorf & Corballis 2007).
Mentális időutazás, mint evolúciós kulcsmozzanat?
Az evolúciós pszichológia szemüvegén keresztül vizsgálva a mentális időutazást, egyes tudósok odáig jutottak, hogy az emberi evolúció egyik potenciális mozgatórugójaként emelik ki ezt a mentális képességet, amely szerintük lehetővé tette az ember számára, hogy a jövőt a saját érdekei mentén megtervezze és alakítsa (Suddendorf, 2013). A mentális időutazás ugyanis nem csak azt teszi lehetővé, hogy visszarepüljünk az időben, hanem azt is, hogy bármilyen jövőbeni eseményt előre lássunk, tervezzünk és alakítsunk (Suddendorf és Corballis, 2007). Ezen megállapításokkal párhuzamosan egyre több kutatás foglalkozik azzal a kérdéskörrel, hogy a mentális időutazás képessége vajon más élőlények számára is adott lehet-e, de úgy tűnik, hogy humánspecifikumról beszélhetünk, ugyanis egyelőre nincs meggyőző bizonyíték a mentális időutazásra állatoknál (Suddendorf és Corballis, 2007). Minden jel arra mutat tehát, hogy a mentális időutazás nem egy burkolt kognitív rendszer, hanem egy meghatározó mentális képesség, amely számos olyan kiegészítő mechanizmussal és alárendelt kognitív funkcióval bír, mint például az önismeret, a metareprezentáció, a mentális attribúció, az észlelés-tudás kapcsolat megértése, valamint az elképzelt mentális állapotok és a jelenlegi mentális állapotok elkülönítésének képessége (Suddendorf és Corballis, 1997). Mindezek alapján a mentális időutazás akár egy evolúciós szakadékként is felfogható köztünk és az állatok között, amely képesség megjelenése az emberi evolúció során az egyik döntő mozzanatnak bizonyult mára elért sikerünkben (Suddendorf és Corballis, 2007).
A mentális időutazás emberi életutakban mutatkozó jelentőségét számos tanulmány hangsúlyozza, legyen szó a mentális időutazás és a morális felelősség (Levy, 2014; Vierra, 2016), a személyiség (Quoidbach, Hansenne és Mottet, 2008), a depressziós és szorongásos zavarok (Kellogg, Chirino és Gfeller, 2020) és a szabad akarat (Vohs, 2010) kapcsolatáról.
A mentális időutazás hatása a filozófiatudomány elméleteire
A pszichológiában ez az új felfogás olyan elméleti keretekhez vezetett, mint például a konstruktív epizodikus szimulációs megközelítés (Schacter, Addis és Buckner 2008) vagy a jelenetkonstrukciós megközelítés (Mullally és Maguire 2014). Az emlékezet ezen új pszichológiai megközelítései az emlékezés szimulációs jellegét kezdték el hangsúlyozni, amelyek hatására a filozófiában megjelentek az emlékezet szimulációs elméletei (Shanton & Goldman 2010), amelyek a 21. század első éveiben kidolgozott kritikai meglátásaikkal jelentős kihívást támasztottak az emlékezet oksági elméleteinek (Martin és Deutsche, 1966). A szimulációs elméletek ugyanis az emlékezést a múltbeli események elképzelt folyamatának tekintik, egy olyan folyamatnak, amelyben az emlékezetben megjelenő eseménnyel való oksági kapcsolat legfeljebb véletlenszerű (Shanton & Goldman 2010).
A szimulációs elméletek kritikái az oksági elméletek felülvizsgálatára késztették a tudományos közösséget, amely munkát elsőként Bernecker (2008, 2010) vállalta magára. Az oksági elmélet frissített verziója szerint az alany akkor és csak akkor emlékszik egy eseményre (epizódra), ha hét feltétel teljesül: (a) átélte az eseményt, (b) a jelenben rendelkezik róla egy reprezentációval, (c) korábban volt róla egy reprezentációja, (d) ez a korábbi reprezentáció megfelelően kapcsolódott az adott eseményhez (például észleléssel), (e) a jelenlegi reprezentáció tartalma nem haladja meg túlságosan a korábbi reprezentáció tartalmát, (f) a jelenlegi és a korábbi reprezentációk között kauzális kapcsolat van, amely folyamatosan létező, megosztott emléknyomokon keresztül alakul ki, és (g) az oksági kapcsolatot egy megfelelően működő memória támogatja, azaz megbízható memóriarendszer áll rendelkezésre. Ebben a revízionált elméletben a legjelentősebb újdonságot tehát az jelentette, hogy elismerte: akár a józan ésszel is szembe helyezkedve, az emlékezet képes bennünket új ismeretekkel ellátni. Michaelian (2011a) azonban nem tartotta elegendőnek az oksági elmélet ilyen irányú frissítését. Szerinte tiszteletben kell tartani a mentális időutazás empirikus kutatási eredményeit, ezért amellett érvelt, hogy fel kell adnunk az oksági elmélet fenti (a)-(f) feltételeit, és módosítanunk a (g)-t. A pszichológusok között ugyanis konszenzus van abban, hogy az epizodikus emlékezeti rendszer egy általános epizódkonstrukciós rendszerként funkcionál, amely arra szolgál, hogy a múltbeli tapasztalatokból származó információkat felhasználva szimuláljon lehetséges epizódokat, eseményeket.
Mindenesetre tény, hogy a korai pszichológiai és filozófiai emlékezetelméletek (Tulving 1972) tipikusan figyelmen kívül hagyták a lehetőségét azon intutív vélekedésnek, miszerint szoros kapcsolat lehet az emlékezet és a képzelet között (Michaelian és Sutton, 2017). Későbbi empirikus kutatási eredmények aztán alátámasztották ezt az intuitív megérzést – neurális, pszichológiai és fenomenológiai szinten is bizonyítva a szoros kapcsolatot emlékezet és képzelet között (Schacter et al. 2007, 2012). A tudományos világban így ma már az epizodikus emlékezetet egy múlt-orientált mentális időutazásként, míg ezzel kontrasztban az epizodikus jövőgondolkodást előbbi egyenrangú és nagyon hasonló párjaként, jövő-orientált mentális időutazásként kezelik (Szpunar 2010; Suddendorf & Corballis 2007). Az emlékezés aktusa mindezek alapján a jövőről alkotott képzelet tükörképeként jelenik meg a mentális időutazás kognitív folyamatában, ahol emlékezni a múltra egy rekonstruktív, elképzelni a jövőt pedig konstruktív mechanizmus (Michaelian 2016b; Robins 2016b). Ezek alapján a jövő elképzelése a jövő egyfajta szubjektív előzetes megélésével is jár, míg az emlékezés magában hordozza a múlt szubjektív újraélését (D’Argembeau és Van der Linden, 2004; Vandekerckhove és Panksepp, 2009).
A mentális időutazás mára a pszichológusok, neurológusok, filozófusok és szociológusok vizsgálódásainak egyik központi témájává vált (Bulley, 2018), ennek megfelelően jelentős szakirodalmi háttérrel rendelkezik. A mentális időutazással kapcsolatos kutatások középpontjában tehát az az állítás húzódik, miszerint a múltra való emlékezés és a jövő elképzelése szorosan összefügg. De melyik a dominánsabb összetevő, ha egyáltalán lehet ilyen jellegű különbséget tenni?
Emlékezet vagy emlékezés? – egy fogalmi különbségtétel
Tény, hogy az epizodikus jövőgondolkodás kutatása az epizodikus emlékezet kutatási eredményeiből nőtt ki. Az egyik nézőpont szerint a jövőről alkotott képzeletek egyértelműen az emlékezeten alapulnak, mivel az emlékezet szolgáltatja a nyersanyagot a képzelethez, hiszen a jövőbeli események reprezentációi az emlékekből épülnek fel. Ebben az értelemben az emlékezet a jelentősebb tényező a mentális időutazás képletében. A legújabb kutatások ezzel szemben azonban másodlagos jelentőségűnek tekintik az emlékezetet. Az új nézőpont szerint ugyanis a jövőbeli eseményekkel kapcsolatos várakozások fontosabbak lehetnek, mint a múltbeli események pontos reprezentációja. Ez megközelítés lényegében azt jelenti, hogy a jövőről alkotott képzeleteink iránya nagymértékben befolyásolja emlékeink formáját, tartalmát és színezetét (Tulving 2005; Boyer 2008; Suddendorf és Corballis 2007).
Ez az új nézet több kutatási eredmény fényében is ellentmondásosnak tűnhet, ennek feloldása céljából Michaelian (2016a) egy fogalmi különbségtételt javasol emlékezet (memory) és emlékezés (remembering) között. Szerinte az emlékezet (memory), amelyet egy rendszerként vagy kapacitásként értelmezünk, alapvetőbb, mint a jövőbeli események reprezentációinak konstruktív folyamataként értelmezett jövőgondolkodás és a múltbeli események reprezentációinak konstruktív folyamataként értelmezett emlékezés (remembering), mivel ez biztosítja a nyersanyagot, amelyből a jövőbeli és a múltbeli események reprezentációi egyaránt felépülnek. Megjegyzi viszont, hogy amennyiben a múltra való emlékezés képessége a jövő elképzelésének képességéből származik, akkor a jövőgondolkodás funkcionális értelemben mégis alapvetőbb lehet, mint az emlékezés.
Kollektív mentális időutazás
A mentális időutazás előzőekben bemutatott fogalmi struktúrájából adódik a kérdés: ahogy az egyéni emlékezet és a jövőről alkotott képzelet egy egységes keretbe foglalható a mentális időutazás által, úgy a kollektív emlékezet és a jövőről alkotott kollektív képzelet is valójában a kollektív mentális időutazás jelenségének két, egymáshoz nagyon hasonló eleme?
A kollektív emlékezet fogalma (Halbwachs, 1925) mögött igen kiterjedt, interdiszciplináris szakirodalmi háttér húzódik, ami többek között a közösségi emlékek kialakulásának és fenntartásának folyamataival foglalkozik. A jelenleg legelfogadottabb definíció szerint a kollektív emlékezet egy társadalmi csoport közös emlék-, tudás- és információkészletét jelenti, amely jelentős mértékben kapcsolódik a csoport identitásához (L. Roediger és Abel, 2015). A Halbwachs-hagyomány kutatói hajlamosak a kollektív emlékezetet „a társadalom által kialakított és fenntartott, nyilvánosan elérhető szimbólumoknak” tekinteni (Olick, 1999). Ezek szerint a kollektív emlékezet lényegében nem egy közösség egyes tagjainak a fejében, hanem az adott közösség társadalmi gyakorlataiban és műalkotásaiban érhető tetten. Ezeket nevezte Assmann (1995) kulturális emlékeknek. Assmann szerint a kulturális emlékeket „kulturális formációk” (pl. szövegek, rítusok, emlékművek) és „intézményi kommunikáció” (pl. nyilatkozatok, beszédek) alkotja és tartja fenn. Emil Lundedal Hammar (2017) filozófus egy ide kapcsolódó felvetése szerint még bizonyos videojátékokban (ő az Assasin’s Creedet elemzi) is ott rejlik a potenciál arra, hogy befolyásolják a kulturális emlékezet folyamatait. Azokat modern kori, média-specifikus, interaktív, szimulációs emlékműveknek tartja. Hammar (2017) extrém elgondolása jól mutatja, mennyire komplex jelenséggel lehet dolgunk a kollektív mentális időutazás személyében.
A kollektív jövőgondolkodás képességét sokáig nem vizsgálta számottevő empirikus munka, de ma már mutatkozik némi érdeklődés a jelenség iránt (Szpunar és Szpunar, 2016). Ennek megfelelően egyre több átfogó kutatás foglalkozik ezzel a kérdéskörrel is, de a kollektív emlékezet és jövőgondolkodás képessége nem lett még olyan egységes rendszerbe és elméleti keretbe foglalva, mint az egyéni epizodikus emlékezet és az egyéni epizodikus jövőgondolkodás a mentális időutazás fogalmának tudományos bevezetése által. Ebben a tekintetben tehát a témával foglalkozó tanulmányok még mindig a kezdeti lépéseket jelentik annak megértésében, hogy a múlt és a jövő hogyan kapcsolódik egymáshoz kollektív szinten, legyen szó kisebb (pl. családok, szurkolói táborok) vagy nagyobb (pl. nemzetek) közösségekről.
A kollektív emlékezet és az epizodikus jövőgondolkodás kutatási anyagának közös nevezőre hozatala a 2010-es évek második felére elvezetett bennünket a kollektív jövőgondolkodás koncepciójához (Szpunar és Szpunar, 2016), amely szerint nem csak az individuális szinten van szoros kapcsolat a múltra való emlékezés és a jövőről alkotott képzeletek között, hanem a kollektív dimenzióban is. Kourken Michaelian és John Sutton (2017) filozófusok amellett érvelnek, hogy mivel az individuális emlékezetet és jövőgondolkodást mára egyértelműen az individuális mentális időutazás két nagyon hasonló formájaként értelmezik a tudományos világban, logikus, hogy megpróbáljuk a kollektív emlékezetet és jövőgondolkodást is a kollektív mentális időutazás két összetevőjének tekinteni. A felvetés azért sem alaptalan, mert a kollektív emlékezettel kapcsolatos interdiszciplináris kutatások robbanásának épp az a felismerés szolgált alapjául, hogy a csoportok nagyon hasonlóan emlékezhetnek a múltra, mint az egyének (Anastasio et al. 2012). Az egyéni mentális időutazás gondolata továbbá mára empirikus adatokkal kimagaslóan alátámasztott elméletnek számít mind a filozófiatudományban, mint a pszichológiatudományban, számos egyéni mentális képességről bebizonyosodott, hogy megosztott vagy kollektív formájuk is létezik (Michaelian és Sutton, 2017). Kourken Michaelian és John Sutton (2017) amellett foglal állást, hogy bár a kollektív mentális időutazás sok szempontból különbözik az egyéni formájától, hasonlóságok is felfedezhetők közöttük és előbbi hasznos keretrendszert kínálhat a meglévő kutatási eredmények rendszerezésére és ígéretes kutatási irányokat jelölhet ki.
Diszkusszió
Tanulmányomban a mentális időutazás individuális szintjével foglalkozó szakirodalom áttekintésével bemutattam annak komplexitását és hatását az emlékezet filozófiai és pszichológiai elméleteire, aláhúzva ezzel a terület tudományfilozófiai jelentőségét. A mentális időutazás, legyen szó annak egyéni vagy kollektív formájáról, egy olyan új keretrendszert kínálhat a különböző tudományterületek számára, amely új megvilágításba helyezheti a meglévő kutatási eredményeket, vagy akár alapjaiban is átrendezheti azokat. Egyes filozófiai és pszichológiai emlékezetelméletek revíziójára késztetheti a tudományos világot és irányt mutathat a jövő kutatásainak – például a morálfilozófia területén.
Egyes filozófusok ugyanis amellett érvelnek, hogy az embernek erkölcsi kötelessége emlékezni. Margalit (2002) szerint leginkább a radikális gonoszság áldozatait kötelességünk emlékeinkben őrizni. Blustein (2008) álláspontja alapján egy ilyen kötelesség egyéni, de akár kollektív szinten is fennállhat. Kérdés, hogy ez az elmélet beilleszthető-e a mentális időutazás folyamatába. Elképzelhető, hogy nem csak a múlttal kapcsolatos emlékek vonatkozásában állapítható meg erkölcsi emberi kötelesség, hanem a jövőről alkotott képzeletek terén is? Fennállhat olyan jövőbeli esemény lehetősége, amit erkölcsi kötelességünk egyénileg vagy közösen elképzelnünk? Például az éghajlatváltozás vagy más, hasonló globális, társadalmi léptékű esemény vonatkozásában? Ezen kérdések tárgyalásáról ez idáig nem született számottevő munka, pedig az egyéni és kollektív mentális időutazásról szóló értekezések, valamint Margalit (2002) és Blustein (2008) erkölcsi kötelességről szóló munkái kiváló alapot adhatnának ilyen irányú tanulmányoknak.
A mentális időutazás továbbá számos olyan fogalmi kérdést is felvethet, amelyek tisztázására leginkább a filozófiatudomány képviselőinek eszköztára használható hatékonyan. A mentális időutazás koncepciója például erős szimmetriát feltételez a múltbeli és jövőbeli eseményekről folytatott gondolkodásunk között, amely képes kezelni alternatív múltbeli és jövőbeli események egész sorát (De Brigard 2014a). Ez azonban ellentétes a direkt realizmus hagyományos képviselőinek álláspontjával, akik az epizodikus emlékezet tárgyait egyetlen konkrét múltbéli eseményként kezelik. Folyamatos tudományos vita tárgya, hogy mindez veszélyezteti-e a mentális időutazás elméletét (Debus 2014; Perrin 2016; Michaelian 2016a), így ajánlott lehet figyelmet fordítani az ellentmondás feloldására.
Láthatjuk tehát, hogy a mentális időutazás koncepciója számos filozófiai és pszichológiai elmélet kapcsán képes a provokatív, előremutató kérdésfelvetésre, ezáltal ott rejlik benne a potenciál arra, hogy adott területeken egy átfogóbb, integratívabb elméleti keretrendszert kínáljon a tudományosan ismert és ismeretlen jelenségek, képességek vizsgálatára, amely által azok érthetőbbé, megismerhetőbbé válhatnak.
Források
Anastasio, Thomas J., Kristen Ann Ehrenberger, Patrick Watson, and Wenyi Zhang, 2012, Individual and Collective Memory Consolidation: Analogous Processes on Different Levels, Cambridge, MA: MIT Press.
Assmann, J. (1995). Collective Memory and Cultural Identity. New German Critique, 65(65), 125–133.
Baumeister, R., Mele, A., & Vohs, K. (2010). Free Will and Consciousness: How Might They Work? In Google Books. Oxford University Press.
Bernecker, Sven, 2008, The Metaphysics of Memory, Dordrecht: Springer.
Bernecker, Sven, 2010, Memory: A Philosophical Study, Oxford: Oxford University Press.
Blustein, Jeffrey, 2008, The Moral Demands of Memory, Cambridge: Cambridge University Press.
Boyer, Pascal, 2008, “Evolutionary Economics of Mental Time Travel?” Trends in Cognitive Sciences, 12(6): 219–224.
Bulley A (2018). „The History and Future of Human Prospection”. Evolutionary Studies in Imaginative Culture. 2: 75.
D’Argembeau, A., & Van der Linden, M. (2004). Phenomenal characteristics associated with projecting oneself back into the past and forward into the future: Influence of valence and temporal distance. Consciousness and Cognition, 13(4), 844–858.
De Brigard, Felipe, 2014a, “Is Memory for Remembering? Recollection as a Form of Episodic Hypothetical Thinking”, Synthese, 191(2): 155–185.
Debus, Dorothea, 2014, “‘Mental Time Travel’: Remembering the Past, Imagining the Future, and the Particularity of Events”, Review of Philosophy and Psychology, 5(3): 333–350.
Halbwachs, Maurice, [1925] 1994, Les Cadres Sociaux de La Mémoire, Paris: Albin Michel.
Hammar, E. L. (2016). Counter-hegemonic commemorative play: marginalized pasts and the politics of memory in the digital game Assassin’s Creed: Freedom Cry. Rethinking History, 21(3), 372–395.
Kellogg, R. T., Chirino, C. A., & Gfeller, J. D. (2020). The Complex Role of Mental Time Travel in Depressive and Anxiety Disorders: An Ensemble Perspective. Frontiers in Psychology, 11.
Klein, Stanley B., 2013, “The Complex Act of Projecting Oneself into the Future”, WIREs Cognitive Science, 4(1): 63–79.
Levy, Neil, 2014, “Psychopaths and Blame: The Argument from Content”, Philosophical Psychology, 27(3): 351–367.
Manning, L., Cassel, D., & Cassel, J.-C. (2013). St. Augustine’s Reflections on Memory and Time and the Current Concept of Subjective Time in Mental Time Travel. Behavioral Sciences, 3(2), 232–243.
Margalit, Avishai, 2002, The Ethics of Memory, Cambridge, MA: Harvard University Press.
Martin, C.B. and Max Deutscher, 1966, “Remembering”, Philosophical Review, 75(2): 161–96.
Michaelian, Kourken and John Sutton, forthcoming, “Collective Memory”, in M. Jankovic & Kirk Ludwig (eds.), Routledge Handbook of Collective Intentionality, London: Routledge.
Michaelian, Kourken, 2011b, “Is Memory a Natural Kind?” Memory Studies, 4(2): 170–189.
Michaelian, Kourken, 2016a, “Against Discontinuism: Mental Time Travel and Our Knowledge of Past and Future Events”, in Michaelian, Klein, & Szpunar 2016d: 62–92.
Michaelian, Kourken, 2016b, “Confabulating, Misremembering, Relearning: The Simulation Theory of Memory and Unsuccessful Remembering”, Frontiers in Psychology, 7: 1857.
Mullally, Sinéad L. and Eleanor A. Maguire, 2014, “Memory, Imagination, and Predicting the Future: A Common Brain Mechanism?” The Neuroscientist, 20(3): 220–234.
Olick, J. K. (1999). Collective Memory: The Two Cultures. Sociological Theory, 17(3), 333–348.
Perrin, Denis and Kourken Michaelian, 2017, “Memory as Mental Time Travel”, in Bernecker & Michaelian 2017: ch. 18.
Perrin, Denis, 2016, “Asymmetries in Subjective Time”, in Michaelian, Klein, & Szpunar 2016d: 39–61.
Quoidbach, J., Hansenne, M., & Mottet, C. (2008). Personality and mental time travel: A differential approach to autonoetic consciousness. Consciousness and Cognition, 17(4), 1082–1092.
Robins, Sarah K., 2016b, “Representing the Past: Memory Traces and the Causal Theory of Memory”, Philosophical Studies, 173(11): 2993–3013.
Roediger, Henry L. and Magdalena Abel, 2015, “Collective Memory: A New Arena of Cognitive Study”, Trends in Cognitive Sciences, 19(7): 359–361.
Schacter, Daniel L. and Donna Rose Addis, 2007, “The Cognitive Neuroscience of Constructive Memory: Remembering the Past and Imagining the Future”, Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences, 362(1481): 773–786.
Schacter, Daniel L., Donna Rorse Addis, Demis Hassabis, Victoria C. Martin, R. Nathan Spreng, and Karl K. Szpunar, 2012, “The Future of Memory: Remembering, Imagining, and the Brain”, Neuron, 76(4): 677–694.
Schacter, Daniel L., Donna Rose Addis, and Randy L. Buckner, 2008, “Episodic Simulation of Future Events: Concepts, Data, and Applications”, Annals of the New York Academy of Sciences, 1124(1): 39–60.
Shanton, Karen and Alvin Goldman, 2010, “Simulation Theory”, WIREs Cognitive Science, 1(4): 527–538.
Suddendorf T.& Corballis M.C. 1997Mental time travel and the evolution of the human mind. Genet. Soc. Gen. Psychol. Monogr. 123, 133–167.
Suddendorf, Thomas and Michael C. Corballis, 2007, “The Evolution of Foresight: What Is Mental Time Travel, and Is It Unique to Humans?” Behavioral and Brain Sciences, 30(3): 299–313.
Suddendorf, Thomas, 2013, The Gap: The Science of What Separates Us from Other Animals, New York: Basic Books.
Szpunar, Karl K., 2010, “Episodic Future Thought: An Emerging Concept”, Perspectives on Psychological Science, 5(2): 142–162.
Szpunar, Piotr M. and Karl K. Szpunar, 2016, “Collective Future Thought: Concept, Function, and Implications for Collective Memory Studies”, Memory Studies, 9(4): 376–389.
Tulving, E. (1972). Episodic and semantic memory. In E. Tulving & W. Donaldson, Organization of memory. Academic Press.
Tulving, Endel, 2005, “Episodic Memory and Autonoesis: Uniquely Human?” in Herbert S. Terrace & Janet Metcalfe (eds.), The Missing Link in Cognition: Origins of Self-Reflective Consciousness, Oxford: Oxford University Press, pp. 3–56.
Vandekerckhove, M., & Panksepp, J. (2009). The flow of anoetic to noetic and autonoetic consciousness: A vision of unknowing (anoetic) and knowing (noetic) consciousness in the remembrance of things past and imagined futures. Consciousness and Cognition, 18(4), 1018–1028.
Vierra, Andrew, 2016, “Psychopathy, Mental Time Travel, and Legal Responsibility”, Neuroethics, 9(2): 129–136.
Vohs, K. D. (2010). Free will is costly: action control, making choices, mental time travel, and impression management use precious volitional resources. In R. F. Baumeister, A. R. Mele, & K. D. Vohs (Eds.), Free will and consciousness: How might they work? (pp. 24–42). Oxford University Press.