Holtsúly

Mintha mindig is csak mi ketten lettünk volna: innen nézve egyáltalán nem zavaró, hogy már egyek vagyunk. Az üstökös éjszakáján ugyanis Zed hozzám nőtt — habár szerinte én nőttem őhozzá. Karjaink — nekem a jobb, neki a bal — fonnyadt csökevényként kandikálnak a törzsünk érintkezésénél keletkezett vájatból, vállaink egyetlen csontos hústömb, hátunk bőrfodrokkal díszített, sápadt pusztaság. Koponyáink olykor összekoccannak, főleg ha túl gyorsan beszélünk, de ezt szeretik a nézők. Talán ezt a legjobban. Ha koccanást teszünk egy videóba, azt pár tucattal mindig többen nézik meg.

Ma a higiéniáról beszélünk nekik, és mint általában, most is rögtönzünk, mert nincs szükség előzetes egyeztetésre. Túlzás volna azt mondani, hogy ismerjük a másik gondolatait, de sejtjük. Halovány benyomások, árnyékok, mint egy bőr alatt kúszó zsírpióca. A zsírpiócákkal kezdjük, mert az utóbbi hetekben különösen elszaporodtak.

— Ezt a kézfejemből bányásztam ki — vigyorog Zed, ahogy a webkamera fénypöttye elé lógatja az élettelen parazitát —, Ed alig mert odanézni.
— Magadnak ki sem tudtad volna szedni!
Nagyvonalúan legyint a csökevényes kezével: — Attól még a szemed csukva lehetett. De a lényeg, hogy kijött. Mert akármilyen gusztustalan, ezeket ki kell szedni. Nem szégyen, ha valakit megfertőznek a zsírpiócák; az a szégyen, ha magában hagyja őket.
— Annyira sok van belőlük az eső miatt, hogy a fertőzés elkerülhetetlen. Nálunk például felmásznak a lefolyóból, teli van velük a kád. Nem is értem, hogy csinálják. Honnan tudják, hogy merre kell mászni?
— Nem érdekes, az érdekes, mit csinálunk velük. Bármilyen tisztítószer azonnal megöli őket. Ha a bőrötöket bekenitek akármilyen zsíros krémmel, azonnal menekülni kezdenek. Az is előfordulhat, hogy nekiállnak kirágni magukat, de még ez is jobb, mintha bent maradnának.
— Jegyezzétek meg: a tisztálkodás a fontos. Szabaduljatok meg a tetvektől, a zsírpiócáktól és a nyüvektől, és azok maradtok, akik voltatok, bármi is történjék.
— Ha hagyjuk, hogy falatozzanak belőlünk, elveszítünk mindent.
— Pontosan. Emlékezzetek rá, hogy ez régen sem volt másképp. Hónapokkal az üstökös előtt Ed felhozott ide egy csajt. Semmi különös, de azért hetek óta fűzte már, és végre sikerült neki. Ültem az ágyamon és hallgattam, ahogy dörömbölnek a fal túloldalán. Megdolgoztál azért a dörömbölésért, ugye?
— Meg bizony!

Összekoccan a fejünk.

Szeretik a történeteket a régi világról. Talán még azt is elhiszik, hogy egy napon minden megint olyan lesz majd, mint akkor.

— Hajnali kettő lehetett, mire elcsendesedtek, én meg kimentem a konyhába valami nassolnivalóért. Mikrózom a maradék pizzát, mire kijön a csaj, és elkap hátulról. Rámarkol a golyóimra a boxeren keresztül.
— Ezt most komoly?
— Mondom. Feldobom az asztalra, elkezdünk smárolni. De nem nyalakszunk ám sokáig, mert megérzem rajta Ed ízét. Nem öblítette ki rendesen, pfuj, bazmeg, még most is érzem! Kérdezem tőle, hogy ezt hogy gondolta? Tűnés azonnal a fürdőszobába…

Mondanék valami frappánsat, de csak kinyílik a szám és becsukódik hangtalanul.

— …utánamentem, persze, hogy utánamentem, csak előbb megettem a pizzát. De azért az nem volt ugyanolyan. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ami akkor ocsmányság volt, az most is az, tehát tisztálkodjatok!
— Te megdugtad a Hannát?

Vágás, videó vége.

*

Az üstökös természetesen nem üstökös volt, hanem csak egy nagyobbacska meteorit. Azért hívtuk üstökösnek, mert fénycsóvát húzott maga után. A portálok még a becsapódás estéjén is azt harsogták, hogy nincs ok aggodalomra, a meteorraj gond nélkül elsuhan majd a bolygó mellett, a légtérbe került kisebb darabok pedig porrá égnek, mielőtt földet érnének. Hát ez kurvára nem égett porrá, ehelyett belevágódott a város közepén álló üzletházba, felforralta az átellenben lévő kacsaúsztató vizét és sugárzásával egyetlen éjszaka alatt megannyi torzóvá változtatta városunk derék polgárait.

Zeddel az erkélyen álltunk, cigiztünk, és néztük a csillaghullást. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az eget betöltötte az üstökös narancsszín fénye, le is hunytam a szemem, Zed pedig annyit szólt:

— Aztageci.

Lehetséges, hogy nem másnap volt, mikor magunkhoz tértünk, hanem harmad vagy negyed. Belebámultunk a másik bánatos képébe, tekintetünk követte immár közös vállunk vonalát és megállapodott a combunkon, ahonnét lefelé újra elkezdtünk szétválni. A ruha cafatokban lógott rajtunk, a hasunk teli volt zsírpiócákkal — akkor még az sem tudtuk, mi az —, és nehezemre esett szétválogatni, mit gondol Zed és mit gondolok én. Utóbbiba hamar belejöttünk.

Visszavonszoltuk magunkat a konyhába: ez legalább fél órába telt.

— Fáj a fejem — mondtam.
— Rohadt büdös a szád — felelte Zed.

Ekkor hoztuk az első szabályt: mostantól senki nem lóghatja el a fogmosást.

Zed rándult egyet, mintha le akarná tépni magát rólam. Vagy engem magáról. Biztos voltam benne, hogy nem fog menni, de azért megvártam, hogy kidühöngje magát.

— Simán lehet, hogy pár hét múlva jön egy másik üstökös, ami visszacsinálja.
— Nagyon valószínű.
— Vagy küldenek szakembereket. Tudósokat…
— …akiknek az a specialitása, hogy véletlenül összenőtt idiótákat vagdosnak szét.
— Olyan tudós is van, amelyik a kibaszott tengeri uborkákkal foglalkozik. Összenőtt embert már láttam, de tengeri uborkát azt még nem.
— Miért, tengert láttál?
— Haggyámá, bazmeg, hol van itt tenger?

Kinézünk az ablakon: a városközpont még mindig füstöl, mögötte ugyanolyan narancsos a horizont, mint az üstökös fénye volt. Közelebb csoszogunk, de embereket így sem látunk. Csak üres utcákat és papírszeméttel játszó szelet.

— Szerinted jön majd felmentő sereg?
— Biztosan.
— És mi a faszt csinálunk addig?

*

Érkeznek a kommentek a mai videóhoz:

„Rohatt jók vagytok!! Nélkületek már kinyírtam volna magam!!!”
„Utálom a piócákat, sóval szoktam beszórni őket, attól kipukkadnak”
„Mit vagytok büszkék a nyomortokra? Lószart se értetek el! Rajtam kinőtt három szárny, mégse dicsekszem vele! Gyökerek!!!”
„Z/Ed <3”
„Magamutogató BUZIK.”
„Komolyan felváltva kúrjátok a nőket????? Riszpekt!”
„Ez most gyenge volt.”
„SZÉTTAPOSOM MINDET, HA MEGLÁTOM”
„Engem bármikor!”
„Ez az Ed egyre nagyobb lúzer.”

— Zabálják — mondja Zed.
— A Hannát nem kellett volna belekeverned.
— Nem mindegy már? Más világ van.
— Akkor se.
— Mintha ő lett volna az első.
— Az is teljesen más volt.

Látom a jelenetet Zed fejében, mint a piócákat a bőr alatt. Áll a mikró előtt, bámulja a kijelző piros számjegyet, mikor Hanna mögé lép, végigsimít a csípőcsontján és megmarkolja a golyóit. Közben azt súgja a fülébe: „Úgy hallottam, ti mindent megosztotok egymással.”

— Nem nyalhatjuk minden műsorban egymás seggét.
— Nem azt mondtam, hogy egymás seggét kell nyalnunk.
— Akkor meg fejezd be a rinyálást.

Elindul kávét főzni, úgy vonszol maga után, mint egy kisfiú a megunt plüssmaciját.

*

Hetente dobnak le segélycsomagokat, de félek tőle, hogy egy napon bombát fognak. Néhány nappal a becsapódás után visszajött az áram és a víz. Egy héttel rá az internet és telefon, de csak korlátozottan. Semmit nem tudunk elérni a városhatáron kívül: ha megpróbáljuk behozni a Youtube-ot vagy a Facebookot, egy üzenet fogad, hogy technikai problémák miatt az oldal elérhetetlen. Türelmünket kérik — ennek mintegy két hónapja.

A videókat Zed régi blogjára töltjük fel, amit azért csinált pár éve, mert azt hitte, jobban bír majd vele csajozni. Összevissza írt mindenről: az öt legjobb hely a városban szabadtéri szexre, három koktél, amitől biztosan beindulsz, tíz emberfajta, akikkel tutira csak a nyolcas buszon találkozhatsz. Amikor megjegyeztem neki, hogy a helyesírásra figyelhetne jobban, annyit mondott, húzzak vissza a szobámba verseket olvasni. Nem hiszem, hogy napi száznál több oldalletöltése lett volna, de azért pár lányt felszedett vele. Főleg főiskolás gólyákat.

Az első videó segélykérés volt. Körbetelefonáltuk az ismerőseinket, de alig tudtunk elérni valakit. Akit igen, az sem volt mindig használható: félbolondok és beszédképtelen páriák nyögdécseltek a vonal túlsó felén. Megpróbáltunk fölmenni Facebookra, de ott is csak a türelmünket kérték. Zednek jutott eszébe, hogy használjuk a blogját. Az oldal a városi napilap szerverén van, mert haverja a főszerk és meghívta, csinálja a blogot a hírportál aloldalaként. A tulajdonos fiatalosítást akart, de ennél jobbat nem tudott kitalálni. Felmentünk és tényleg működött. Beállítottuk a webkamerát, aztán nekikezdtünk:

— Sziasztok, Ed és Zed vagyunk, talán ismertek minket. Mint látjátok, összenőttünk az üstököstől, de ezen kívül semmit nem tudunk. Ednek folyton nedves álmai vannak, én meg horkolok, szóval szeretnénk változtatni ezen az állapoton. Ha bárki tud bármit, ezen a felületen elértek minket.

Az első komment másnap érkezett:
„heló, láttalak titeket párszor bulikban, de nem ismerjük egymást. az üstökös óta én véreset fosok és nem akar abbamaradni. olyan, mintha a lelkem is kijönne közben. nem hiszem, hogy sokáig bírom már, de nektek kitartást!”

Egy órával rá a következő:
„Nincs nagy bajom, csak a hátam viszket rohadtul. A lakótelepen vagyok, szereztem ételt a sarki marketből. Ha akarjátok, átugrom hozzátok bármikor!”

És így sorjában:
„Ma meglátogattam a nagyanyámat, a sétány környékkén lakik. Az a piros pöttyös otthonka volt rajta, amiben kiskoromban mindig mézeskalácsot sütött, de most nem a mamusza lógott ki belőle, hanem polipcsápok. Fogak voltak rajtuk meg tapadókorongok. Megkínált teával, aztán meg akart enni, de elszaladtam. Mi az isten történik itt?????!!4!!”

Híresek lettünk.

*

Tényleg előfordult, Hanna ebben nem tévedett, viszont minden alkalommal közös megegyezéssel történt. Zed és az én közös megegyezésemmel. Előre kiválasztottuk azokat, akik közösek lesznek: általában főiskolásokat, mert Zed utálta őket, mióta kicsapták. A telefonján próbálta megkeresni a választ az egyik tesztkérdésre, a mellette ülő ribanc meg beköpte. Az a fajta volt, aki már a gimnáziumot is színötössel nyomta végig és úgy gondolta, senkinek nem jár olcsóbban ugyanaz, amiért ő végigmagolt éjszakákkal fizetett.

Ha eljutottunk odáig, hogy a csaj feljöjjön hozzánk, már nagyon kevés kellett hozzá, hogy mindkettőnkkel belemenjen. Néha tekertünk egyet, de legtöbbször arra sem volt szükség: csak ott kellett lenni a megfelelő pillanatban, a hasára csúsztatni a kezünk, miközben a másikkal smárol, gyengéden lehúzni a hátulról forrónaciját, miközben a másik már a szájában van, vagy csak megsimítani a haját, miközben a másikkal szemeznek. Ritkán mondták, hogy ne, főleg, ha elsősök voltak, vagy szakítás után, vagy egyszerűen csak kíváncsiak. Ha maradtak éjszakára, másnap reggel mindig gombás rántottát sütöttünk, de nem adtunk nekik belőle. Valójában nem szerettük, ha maradnak: az olyan volt, mintha a zsebedben hordanád az elszívott csikkeket.

Hanna viszont nem ilyen volt. Nem közös: csak az enyém, és Zed mégsem tudta megállni, hogy bele ne dugja azt a bibircsókos farkát.

— Még mindig ezen rágódsz?
— Mi van?
— Túl sokat gondolkodsz.
— Helyetted is.

Az ölünkbe pottyan egy zsírpióca a plafonról. Megfogom és szétpasszírozom az ujjaim között, a maszatot meg beletörlöm Zed nadrágszárába.

— Holnap el kell mennünk cuccokért — mondom közben. — Fertőtleníteni kéne az egész kecót.
— Nem értem, mit kell idegesnek lenned.
— Lófaszt se értesz sose.
— Akkor magyarázd el, kérlek.
— Ha nem érted, nincsen rajta mit magyarázni.
— Nabazdmeg, ki vagyok veled segítve.
— Kussolj kicsit, egyedül szeretnék lenni.
— Ne röhögtess, kajás vagyok.

Tisztában vagyok vele, mert én is. Csak nincs kedvem enni.

— Én nem.
— Most komolyan ezt játszod?
— Nem játszom én semmit.
— Akkor jó.

Szabad kezével ellöki magát a kanapétól. Megfordul a fejemben, hogy kapaszkodjak, de az végképp hülyén nézne ki. Inkább hagyom, hadd rángasson maga után: érezze csak, hogy ő is ugyanakkora teher nekem, mint én neki.

*

A második videó a közös mozgásról szólt: egy napon, amikor a városba indultunk ételért és tisztítószerekért, legurultunk a lépcsőn. Még most is ott a púp a koponyám hátulján. Először megijedtünk, aztán csak röhögtünk rajta, végül arra jutottunk, hogy fel kellett volna venni, ha pedig utólag ez lehetetlen, azt vegyük fel, hogy beszélünk róla. Mintha csak ülnénk egy kocsmaasztalnál és anekdotáznánk.

„elsorvadtak a lábaim, a kezeim meg akkorák lettek, mint két hólapát, komolyan azon gondolkodom, hogy megpróbálok velük alagutat ásni”
„Ezt a vakondok ürgét filmezzétek már le!”
„tört volna ki a nyakatok”
„LOL”

Aztán az alvásról, hogy első este matracokon aludtunk, és alig bírtunk fölkelni utána, hogy összetoltuk az ágyakat, de így is alig férünk el rajta, hogy Zed mindig lehúzza rólam a takarót, hogy horkol, hogy nekem nedves álmaim vannak, hogy nem tudunk az oldalunkra fordulni.

„ÉN NEM ALSZOK AZÓTA CSAK ÜLÖK ÉS FIGYELEM AZ EGET”
„csak a hátamon tudok aludni, ilyen göröncsök nőttek a hasamon. nem fáj, meg semmi, de ha ráfekszek, nyomják a belemet”
„Tudjátok mit? Szerintem frankó, sose aludtam még ilyen jól! Nincsenek számlák, nem kell fizetni a gyerektartást, a hitelt, nincsenek határidők, lófasz nincsen csak nyugodt alvás! Tizenkét órákat szoktam meg tizennégyet, és kurvára nem szégyellem!”
„Azabaj, h durvákat álmodok”
„Négykor felébredek mindig és bámulom a plafont csak.”
„BUZIK”

Meg dolgokról, amik hiányoznak.

„a sör”
„Szex és New York”
„anya és apa”
„AZ ALVÁS”
„a haverok. RIP”
„a kínai mogyorós csirke”
„pina”
„a tenger, gecik”
„a tánc meg az élőzene”
„a társaság”
„az egyedüllét”

*

Éjféltájt fekszünk le aludni, de addig nem szólunk egymáshoz. Zed mintha füstüvegből vont volna burkot az elméje köré, ugyanezt teszem én is. A kádból gépiesen kotorjuk ki a piócákat, és gépiesen zuhanyzunk a langymeleg vízben, próbálunk elfordulni egymástól, miközben az ágyékunkat töröljük, szótlanul ügyeskedjük farpofáinkat a hideg vécéülőkére és ürítjük ki összefonódott beleinket.

A füstüveg mögött Hannára gondolok. Egy volt azok közül, akikkel végül nem lett semmi, mégis emlékszem rá, néha azon is elgondolkodom, vajon mi történt vele az üstökös után. Talán ül egy szobában, aminek falait borostyánként futja körbe a testéből fakadt ektoplazma. Talán kutyák falatoznak a húsából egy leszakadt téglafal alatt. Talán itt lehetett volna velünk aznap este, és most hárman lennénk, nem ketten. Vagy vele váltam volna eggyé. Vonz a gondolat, hogy ő legyen itt Zed helyett: alig beszélgettem vele, de abban biztos vagyok, hogy nem fingik ennyire karalábészagút.

Másnap reggel megkínáltam a rántottából, de nem kért: azt mondta, teljesen eltelt az éjszaka. Bóknak éreztem, fel sem tűnt a vigyori rángás, ami végigfutott Zed pofáján. Csak egy pillanatra, de ott volt, most már biztos vagyok benne.

Lefekvéskor pokrócot húzunk magunkra és néhány perc múlva Zed már horkol. Csak játszotta a sértettet, én meg elaludni sem tudok. Érzem, hogy csökkent a vérnyomásunk, de ez most félálmos bódulatra sem elég. Helyezkedni próbálok, de Zed holtsúlya nem enged. A hasamra akarok fordulni és úgy aludni.

Rántok egyet a testén, de csak hortyan válaszul, aztán alszik tovább. Még aludni is úgy alszik, hogy ő a rocksztár és én vagyok a függelék.

A szabad kezemmel belekapaszkodom az ágy szélébe, de hamar rájövök, hogy minimum nindzsának kéne lennem ahhoz, hogy átfordítsam. Lassan, fokozatosan húzom magam után, erre felriad és nyög valamit. Azt hiszem azt, hogy faszszopó. Nem tudom, ez valójában az ő gondolata vagy az enyém.

Fészkelődés közben lelököm a párnámat az ágy mellé, de annyira nem bánom: végre van okom rá, hogy fészkelődjek tovább.

Keresztülhúzom Zedet a térfelén, görcs áll a hátamba, ahogy lenyúlok a padlóra a párnáért. Visszateszem a fejem alá és elhatározom, hogy nem idegesítem magam tovább.

Álmodok valamit a régi időkről, az jó lenne. A külön szobákról. A külön ébredésekről. A külön csajokról.

Zed felriaszt. Elkezd visszahúzni megint, mintha ott se lennék. Erősen fogom az ágy szélét, de ez sem elég. A párna megint leesik. Felemelem a fejem és lenézek Zedre. Most már látom, milyen gonosz az arca, eddig nem láttam. Milyen nagyképűen íveltek a szemöldökei, milyen irigy az orra, milyen rosszindulatúan piroslik az orcája. Húsos ajkai közül hogy szivárog a méreg, lepedékes nyelvét hogy dugja olyan helyekre, ahová nem hívták és ahol nem látják szívesen.

Lenyúlok a párnáért, a görcs újra végighasít a gerincem mentén. Az mentén, ami még csak az enyém belőle. Szorosan fogom a párna sarkát, nehogy elveszítsem megint.

Zed fingik egyet. Utolsó szarházi, rohadék, karalábé szagú köcsög.

Az arcára szorítom a párnát, és addig nyomom lefelé, amíg el nem szédülök vele együtt.

*

Reggel nehezen ébredünk, zsibbadnak a lábaim és mindkét karom, a nyakamba mintha fémcsavarokat fúrtak volna, a számba meg valószínűleg beleszart valami éjszakai állat. A párna a hasamon, lelököm magamról, aztán odafordulok Zedhez:

— Keljél már, pisálnom kell!

Megvonaglik az alsóajka, a szája sarkából lecsorog egy kis nyál az állán keresztül a nyakáig. A szemét nem nyitja ki: csak pislant egyet, poros csipa hullik a pillájáról.

— Ébresztő, faszfej!

Most végre rám néz: a pillantása ködös, a szája sarkából megint nyálcsermely indul a nyaka felé.

— Kö-csög — közli.
— Ha te mondod… na, gyerünk már, tényleg behugyozok.
— Köcsög — erősíti meg korábbi álláspontját, de mielőtt visszaalhatna, elkezdem fölrángatni.
— Nem akarhatod, hogy idepisáljak az ágyba.

Percekbe telik, amíg felülünk, és további negyedórába, amíg talpra állunk. Most már a szájának mindkét sarkából csorog a nyál.

— Bazmeg, Zed, ennyire erősen nem nyomtam meg.
— Köcsög.

Totyogunk a mosdó felé, ilyen lehet öregnek lenni és tehetetlennek. A hólyagom kíméletlenül feszül, Zed minduntalan a földre akar feküdni, olyankor megállunk és visszaügyeskedem egyensúlyi helyzetbe. Utóbbi sosem tart sokáig. A hólyagom már konkrétan fáj.

— Gyerünk már, bazmeg, ne szórakozz velem!

Tényleg sokkal jobb lett volna, ha Hannával növünk össze. Sokkal-sokkal jobb. Vagy bárki mással, csak ne ezzel a fogyatékossal.

— Haladjunk, hallod?!

Pofon vágom, egészen komikus, ahogy a bal kezemmel hadonászom. A csattanás után ugyanolyan zavaros tekintettel bámul rám, mint eddig. Azt sem tudja, hol van. Azt sem tudja, ki vagyok.

— Kö… csög — mondja, és én összehugyozom magam.

*

Belogolok a blogfelületre, bekapcsolom a webkamerát. Zed a reggeli maradékát nyalogatja a szája széléről: úgy etettem, mint valami kisbabát, de nem tudom, mi lesz, ha minden pépes elfogy a hűtőből. Most még akad egy-két főzelékkonzerv, de azok nem tartanak pár napnál tovább, arra pedig gondolni sem merek, hogy jutunk el így a legközelebbi segélycsomagig vagy a bevásárlóközpontba három sarokkal odébb.

Belebámulok a fénypöttybe, megköszörülöm a torkom.

— Sziasztok — kezdem.
— Köcsög — kezdi Zed, és egy szem konzervbab pottyan a szájából a mellkasára. Vajon hol rejtegette eddig?
— Nehéz éjszakánk volt, most meg ez van, Zed nincs teljesen magánál, fingom sincs, micsináljak. Asszem megzápult az agya.

Elgondolkodom, belemenjek-e, hogy pontosan mi is történt az éjjel. Arra jutok, hogy az csak rám tartozik.

— Durva, hogy mikor azt hinnétek, semmi se lehet rosszabb, akkor az lesz. Az üstökös óta minden csak a szopásról szól, mikor meg azt hinnéd, hogy hozzászoktál végre, akkor jön még egy szakajtónyi szar. Nem baj: ha az eddigieket kibekkeltük, ezt is ki fogjuk. Régen sem volt minden rózsaszín, csak most jól esik azt gondolni, hogy mégis. Pedig egy nagy lófaszt. Ugyanolyan gányul mentek a dolgok, csak nem volt ennyi szabadidőnk agyalni rajta.

Zed felém fordul. Bámul, pislant kettőt, aztán egy jókora nyúlós csulát köp az orcámra. Mint egy kibaszott láma. Letörlöm.

— Ti hogy oldjátok meg, hogy ne rágódjatok a régi dolgokon? Mármint nem azon, hogy hiányoznak a haverok meg a francia krémes, hanem úgy általában. Most komolyan jól jönne pár tanács. A szeretetről meg ilyenek.

Összekoccan a fejünk. Vagy inkább Zed szándékosan halántékon fejel.

— Meg az is érdekelne, hogy mi fasz lesz, ha meghal itt nekem?

Az ölembe esik egy zsírpióca.

— Köcsög.

Odakint visítani kezd egy autóriasztó.

„Minden oké, srácok?”