Vannak nehéz, sötét és kellemetlen kérdések. Olyanok, amiket nem illik feltenni, mert már maga a kérdésfeltevés aktusa is fájdalmat okoz annak, akitől kérdezünk. A válasz pedig (mi magunk is jóelőre tudjuk): meglelhetetlen. Felderíthetetlen, kibogozhatatlan. A válasz így tehát csak: zavart nézés, szemöldökráncolás, esetleg csüggedt fejlehajtás. Halk sóhaj, a feszült csend továbbredőzése. A válasz: maga a megválaszolhatatlanság, a kapitulálás. Megannyi színlelésből, tettetett gondolkodásból és szerepek egymásrahalmozódásából szőtt életünk átmeneti kizökkenése, bevált taktikáink, életmódszereink hasznavehetetlensége, tétlen, ideges vergődésünk. Mert hogy vannak dolgok, amikre valóban kártékony rákérdezni.
Ezek közé tartozik például a kovalens kötés definiálása, lehetséges fajtáinak felsorolása, egymondatos, rövid jellemzése és az ezekre hozott egy-egy példa. Sziránó ült a részére kiosztott írólap fölött, melyre jó nagy betűkkel írta fel az egy szem (ám hosszú) kérdést, teljen be már ezzel is minél több hely, hátha majd lehet új lapot kérni, legalább ideig-óráig fenntartva a látszatot, hogy mostani kínja, látványos papír feletti impotenciája korántsem annak szól, hogy azt sem tudja, mi a retkes vízilófasz (ami lehet: [a] akár vízben megtalálható lófasz, vagy: [b] egy víziló pénisze), szóval hogy mi a kénköves tehéntakony lehet az a kovalens kötés, és neki mégis mi köze van mindehhez? Miért, milyen jogon várják el, hogy tudja ő ezt? Hát lesz belőle valaha ilyen fehér köpenyes, kémcsőből kémcsőbe dolgokat lötykölő varázsprofesszor? És akkor kovalens kötés. Anyád, az a kovalens kötés, amit otthon, a sparhelt mellett horgol a… várjunk csak. Sparhelt. Hő. Energia. Volt valami az energiával. Mellesleg Sziránó igen kevés számú (mondhatni: nulla) kötögetést figyelt meg testközelből, mégis egyre inkább úgy kezdte sejteni, hogy nem nagyon szokás a sparhelt mellett kötögetni, tehát hülyeséget gondolt költői felindultságában. Na de ez az! Felindultság. Felfokozott állapot, mint az atomoknál (vagy molekulák ezek a szarok? — ezt mindig elfelejtette, mindegy, félt, hogy ha sokszor megakasztja, egyben el is hessegeti a végre-valahára megjövő tudományos ihletet). Szóval hogy azok is így beindulnak vagy alájuk pörkölnek vagy mi, így fel… izé, felenergiázódnak, aztán összeállnak ilyen izékké. Molekulákká. Persze, a molekula az, ami több atom így együtt, így összetapadva, akkor az előbb az atomokra gondolt. De mondjuk, mi van, ha két molekula buzul így egymásba, olyan is nyilván van (nagy eséllyel az ő teste is így marad egyben, ha nem téved nagyot). De akkor lehet, hogy mégis a molekulák kötnek kovalensen — ja nem, az nem lehet, nem volna logikus. Előbb azzal kell szívatni őket, hogy az atomok mit művelnek egymással és utána, mikor azt már nagyjából megjegyezték, jön ugyanez a molekulákkal is, nehogy még ne keverjék össze a két szart. Na, akkor atom, zárta le a fejében a vitát és ennek megpecsételéseként le is írta a lapra, hogy: „atom”. Izé, -ok. Atom-ok (na, megvan még az ihlet), most jönne az, hogy összeizélődnek, de erre kéne valami tudományosabb szó a nagyobb retorikai hitel kedvéért. Atomok között (a között mindig jó árnyaló — időhúzó — szó, egész tudományosan hangzik). Ha között, akkor viszont már: létrejövő, naná. Atomok között létrejövő (logikusan) kötés. Persze százból kilencvenkilenc középiskolás ide pontot tenne, majd a következő mondatban jönne (vagy inkább nem) a még ennél is részletesebb jellemzés, de Sziránót nem ilyen fából faragták. Tényleg, a fában vajon milyen kötés van, merengett el. Ja, az nem ilyen, hanem olyan élő izé, sejtek. Na de ácsi, benne is sejtek vannak, de hát azok is kelljen, hogy álljanak valami szarból, az lesz bizonyára ez a kovalens akármi. Akkor a fában is ilyen van, a fa nyilván fa-atomokból áll, f2k4-nek jelölhetik mondjuk (két farészecskére jut négy kukac).
Ááá, dörzsölte meg a szemét, így nem lehet koncentrálni, márpedig kéne, sőt muszáj, főleg most, mikor már majdnem itt van az áttörés. Pont most van az, amikor végképp nem szabad az órára pillantani (megtörtént), ne befolyásolja az idő múlása, Einsteinnek (valami kémikus kéne inkább a példa stimmelése okán, de híres kémikus a szegény Curie-ken kívül, akikkel most azért inkább nem vállalna sorsközösséget, nem jutott eszébe, meg azok is lehet, hogy inkább fizikusok?, a jó ég tudja megkülönböztetni az ilyen mindenféle perverzeket), szóval vajh’ Einsteinnek is úgy jött a relativitásos akármi, hogy azt mondták, van még öt (öt!?, haha, bár neki lenne ennyi — másfél perc van vissza, ami a beszedés lassú ráérősségétől, a Kémiatanárhoz intézett könyörgések meghallgatásától és azok, tegyük föl, pozitív elbírálásától, úgyismint: na jó, függően még egy plusz fél plusz még egy perc hosszabbítással összesen akár négy és fél percre, majdnem ötre is terebélyesedhet), szóval nyilván Einsteinnek sem azt mondták, hogy van még öt perce, oszt a végére méltóztassék villantani valami relativitást, vagy bajok lesznek. Nyilván nem. Hol is tartott, most persze elveszett az egész gondolatmenet, pedig már jófelé kapiskált, hogy valami tüzes szart alápöfékelnek a molekuláknak (ja nem, atom! atom, atom, atom, atom!, hogy a jó férges mindenség baszná meg oda és vissza), azok attól így egymásragerjednek, aztán összeizélődnek molekulákká. Na, most vessző van téve a tudományos definíció felénél, félbehagyva tátong az áttörést sejtető mondat. Atomok között létrejövő kötés vessző. Mi is volt a kérdés? Mindegy, definíció, annak jó lesz bármi, csak konkrét hülyeséget le ne írjon, kis jóindulat és megadható a pont. Hopp, datív. Most beugrott, az az egyik fajtája. Meg akkor anív, az a másik, mint az anód és a katód, amit véletlenül mindig nagy kezdőbetűvel jegyzetelt, mert két közepesen kedves falusi máminak képzelte őket, kendő, kötény, hajlott hátukon rőzse, ahogy azt kell, az egyik az Anna néni, a másik Kata néni, a helyi nyelvjárás szerint Anód és Katód. Na, akkor ez meg anív és datív kötés, az ilyen fosok általában azért kapnak hasonló nevet, mert pont ugyanazok, csak ellenkező előjellel, az anód (vagy hát akkor esetünkben: az anív) lesz a negatív kötés (most hogy ebben mi tud negatív lenni, abba ne menjünk bele, végtére is ez egy röpdoldozat, nem akadémiai székfoglaló, örüljön, hogy emlékeztem még erre is, az untig elég), a datív meg pozitív, oszt csókolom. Épp leírta, erre már rá is kezd a tanár, hogy lejárt az idő. Túrós lófaszt járt le, morogja Osztály (mínusz a stréberek, akik már nyolc perce végeztek), mindez a gyakorlatban, magyarról diákra fordítva így fogalmazódik meg: „nee”, valamint: „tanár úr, csak még egy percet, amíg mi is befejezzük” (közben szúrós nézés a — jellemzően egy kupacban ülő — stréberek felé, nagyjából olyan intenciókkal, hogy bár föltéphetnénk a beleteket egy nagyobbacska szögmérővel). Jó, de most már tényleg csak az utolsó mondatokat írjátok le, aki most kezdene bele, már ne erőltesse, kegyelmez meg Kémiatanár.
Volt még két ilyen szar — Sziránó nagy formában érzi magát. Még két valami kötésfajta, matyó meg kalocsai, azt hímzi a tornácon Anód és Katód, áá, így nem megy, csöppet ököllel megütögeti a fejét, mint türelmetlen meccsnéző a kásás képű Junoszty tévét. Picsába… Ez az! Pi! Pi-kötés, pipipipííí, hívja a tyúkot Anód, hát persze, mi is volt a másik. Az is valami ilyen görögös szar, mik vannak, Delta, Gamma, az Ómega s az Alfa (meg Babits), Szinusz, Koszinusz, Krónosz és Portosz, Aramisz és Dártányán, na, melyik legyen, mondjuk Gamma, az elég kémiásan hangzik, de nem, valamiért inkább a Delta rémlik. Na, ezek akkor felírvák, rántsuk még össze gyorsan a definíciót, amíg a Görcsegér elkezdi beszedni a lapokat, az még eltart egy darabig. Őőő, őőő, izé. Kapcsolj már, agy, na. Atomok között létrejövő kötés, ami magas energiaszintű környezet hatására valósulhat meg (a jöhet létre szóismétlés lenne!), feltételei a magas (szóismétlés ez is, de kevés az idő, most megteszi) hőfök, valamint a. Valamint a mi. Valami gyökök vannak ezeken a szarokon, azokkal kapaszkodnak, vagy mi, de már késő. Gongszó a fejben, a lapot át kell nyújtani, már villámgyorsan (hogy basznák meg), előre is adták, a Görcsegér már rendezgeti is a stószt, mintha szabályosan belehalna, ha nem tökéletes téglalapba igazgatva nyújtaná át Kémiatanárnak, aki persze egy kiélt kéjenc gyakorlott mozdulatával, mint aki épp öt kiló tiszta kokaint vesz át és már nem vehetik el tőle, csak úgy oda se nézve lebassza a tüchtigre rendezgetett kis kupac papírt az asztalra, ahol az persze alaposan szétterül, egy lap majdnem le is röppen, de végül megáll félúton, az asztal szélén, most ott fog egyensúlyozni még fél órán keresztül, az óra hátralevő részében, hogy még nézni is rossz. A Görcsegér homloka verejtékezni kezd, nyel egyet, de száraz a torka, őrült viszketegségét enyhítendő fogja és újrarendezi az összes ceruzát a tolltartójában. Úristen, egynek kitört a hegye. Úristen, mi lesz most?
Mintha csak Sziránó nevében kérdezte volna, aki épp hangtalanul formálja egy kétségbeesett bazmeg hangjait reszkető ajakán, minek utána végre kinyithatta a könyvet és gyorsan belesandítva A kovalens kötés című fejezetbe újra csak arra jutott, hogy vannak kérdések, amiket nem illik feltenni. Például, hogy úristen, mi lesz most?