Kategória Próza

Határátlépés

A mozival kezdődött. Már napok óta meg szerettem volna nézni azt a filmet — egy angol filmdrámát, már nem emlékszem pontosan a címére —, de nem sikerült rábeszélnem egyetlen ismerősömet sem, hogy eljöjjön velem. Addig-addig halogattam, hogy egyáltalán elmenjek és megnézzem, míg majdnem lemaradtam róla: épp az utolsó pillanatban értem a kasszához, sikerült jegyet váltanom, kissé bosszankodtam is, hogy miért nem neten rendeltem meg, majd beléptem a moziterembe. Egyedül voltam; még nem kezdődött el a vetítés, a fények már kezdtek kialudni, eszembe jutottak Buñuel szavai a moziról, a mozivászonról, mely olyan, mintha nyugovóra térnénk, lehunynánk szemünket, lassan elalszunk, és azután következik a film, az egész egy álom… Miután vége lett a filmnek, akkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a teremben. A bejárat melletti sarokban ült, épp a ruháját igazgatta, majd a kezében szorított táskából emelt ki egy kistükröt meg valami műanyagtubust, és ahogy lassan-lassan felgyulladtak a lámpák, eltávolodtam a filmtől, azt figyeltem, ahogy rúzsozza ajkát, ahogy vékony gyűrűsujjával végigsimít szemöldökén vagy ahogy könnyedén végigsiklik a műanyag székek mellett, és magamra hagy a pocsék filmzene pocsék dallamai között.

A fehér út

FADE IN KÜLSŐ-BELSŐ. KERTES HÁZ, RUZSINSZŐLŐ,TÉLI HAJNAL, HETVENES ÉVEK Szubjektívból követjük, ahogy valaki a sáros hóban lépked. Még nem virradt meg; körülötte fekete csuklyás alakok rendezett oszlopokban. Van, akinél fáklya, van, akinél füstölő. Mintha valami mély, monoton, vissza-vissza térő dallamot…

Légyott

A dohos asztalból újra pókok szöktek fel. Menekülő családként szaladtak ki útlevél nélkül az asztal deszkáinak határain át. A bútor festéke mint seb száradt le, s úgy tetszett, mintha mindig sóhajtana, amint az ember rákönyököl.

Csillogó türkizkék

Nem ismerek rá, de az az én biciklim, a könyvespolcnak támasztották, én egy pici íróasztalnál varrok, a biciklit nem érinthetem, pedig közel van, még öt napig, tudom, itt kell maradnom, míg ebből a sok rongyból ruha nem lesz. Egy férfi, mindig is ott volt, gumilövedékeket dobál ki puszta kézzel az ablakon a térre, majd feladja, összetúrja a különféle szöveteket, keresgélni kezd a polcokon, a könyveket lesepri a földre, a biciklimet egyetlen rugással felborítja, letöri a pedálját, letépi a kormányát, a csengőjét, s kész is a gépfegyver. Minek ijesztgessem a nyestkutyákat, mondja, és rám irányítja. Azonnal elalszom.

Kimész

Kimész a fürdőbe. Útközben mondod, hogy franciapirítóst ennél, mert van valami a tükörtojás sercegésében a végtelenből. Meg hogy minden tükörtojás egy mandala. Talán nem ezt mondod, mert csorgatod odabent a vizet, de ezt értem. Tükörtojás. Sercegés. Végtelen. Mandala. Ezt rakom össze, miközben az ágyban a lepedőgyűrődések domborzati térképét vizsgálom, a kanyonokat, fennsíkokat, dombokat, majd arra gondolok, hogy a Pilis is talán egy ilyen nagy, régi gyűrődés egy óriási, emberi léptékkel fel nem fogható lepedőn. Eszembe jut néhány éjjeli mozdulatod, melyekkel átalakítottad a lepedő aktuális domborzati viszonyait. Minden reggel új országban ébredünk, minden éjjel új világot hozunk létre, új és új geológiát egy azonos ideológia mentén. Egyszer akartam ezt normálisan elmondani, te a bal melledre tetted a kezem, finom célzásként, majd behunytad szemed. Szempillarobajlás.

Borderline Rádió

Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz. Kinyitod a szemed.

Bűnös királyok emlékére

És a domboldalról a királyság felé mutatott, ahonnan látni lehetett a piacot, csíkokban a karavánok vonalát, és a templom büszke tornyát. A nép a kapu elé tömörült; a gyerekek apjuk nyakába ülve integettek, az árusok otthagyták portékáikat. Messziről egy hangyabolynak tűnt, ami bolondul zsong uralkodója nélkül.

Kisprózák

Bibikov felmászott a hegyre, ott elgondolkodott, és leesett róla. A csecsenek megfogták Bibikovot, és ismét visszatették a hegyre. Bibikov megköszönte a csecseneknek a segítséget, és ismét hátraesett a lejtőn. Ezúttal nyoma sem maradt.

Levelek Ritához

Havas eső esik. Nem nagyon halad el senki. Semmi látni való. Semmi mondani való. Semmi gondolni való. Semmi megélni való. Egyfolytában fingok. Neliné fuszulykájától. Kivilágíthatnám az egész tömbházat csak a bélgázaimmal. A pénz a zsebemben van. 2300 dolcsi. 200-at odaadtam neki, hogy vegyen magának egy új pongyolát. És bugyit. És kúpos melltartót. És egy jobb parfümöt, hogy én is jól érezzem magam, amikor dugunk. Kezdem megszokni ezt a nőt. Jön, teszi a dolgát, távozik. Olyan, mint egy reggeli álom — azonnal elfelejted.

Seggfejek

Jön a tél. Winter’s coming, vagy mi a rosseb, valami sorozatból van ez is, ilyen népszerű mondás, mostanában ezen röhögnek a jobban értesültek. Én még nem láttam, de hát elég nehéz is így az utcán lépést tartani. Azért nem kell lenézni minket, sok mindent fel lehet csipegetni, annyi lapot meg könyvet dobálnak ki, meg hát amit itt-ott hallani lehet, egész félműveltséget össze lehet szedni, azt meg ugye senki sem hiszi, hogy mások ennél mélyebbre látnak a világ dolgaiban. Olvastam pár éve valami regényt, hát jó, nem az egészet, Parti Nagy volt asszem, elég igazságtalan volt, nem tetszett, abbahagytam. De hát érted, ott vagyunk egész nap az utcán, mit lehet csinálni, olvasunk amit csak kidobnak, mindent, tőzsdehírt, regényt, napilapot, mikor mi akad. Az unalom a legrosszabb az egészben.